Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-15 / 139. szám
I. évfolyam, 24. szám 1990. szeptember 15. Kenyértörés Miklós jön, lóg keze lába, az arca megnyú- lott, az egész fiú olyan, akár egy elrajzolt, suta kérdőjel. Az ajtót elfelejti becsukni, és rázuhan az első útjába kerülő székre. Fáradt, és kiábrándult. Egész héten állás után járt, és sehol semmi. Az ötödik évfolyamra jár Keszthelyen, jó lenne már tudni hol kezdhetné az életét diplomaosztás után. Bár eddig sem volt könnyű: az édesapja nyugdíjas, az anyja kis fizetésű adminisztrátor, aki örökös rettegésben él: nyugdíj előtt két évvel még mindig elküldhetik. Miklós az egyetemi évek alatt önmagát tartotta el: munkát vállalt Balaton-parti villákban, füvet nyírt, építkezéseken dolgozott, s a pénzt, amit keresett, megosztotta most másodéves tanítóképzős húgával. Segíteni kellene. Vállalkozni, de miből? Másnap reggel kezembe veszem a telefonkönyvet, s elhatározom: addig nem kelek föl a készülék mellől, amíg ennek a fiúnak állást nem találok. A téeszelnök kínosan nevet, s nekem szegezi a kérdést: komolyan gondolom-e, hogy állást találok éppen most bármelyik téeszben? Hiú ábránd. A saját fiát nem tudta elhelyezni, agrárüzemmérnökként fizikai munkát vállalt egy ipari üzemben. A té- eszekből még azoktól is igyekszenek megszabadulni, akik most ott dolgoznak, hisz sok a vezető, az improduktív ember. Ragaszkodnak az állásukhoz, mint kutya a csonthoz.- Talán valami jó tanácsot adhatna - hova, kihez forduljak a srác állásügyében.- Sohova ne menjen - figyelmeztet. Azzal, hogy mi lesz a végzős diplomás fiatalokkal most senkinek sincs ideje törődni. De nem is érdekel ez senkit, pedig tudhatnánk, hogy igen sok szülőnek rengeteg pénzébe és energiájába kerül, míg egy, vagy két gyerekének diplomát ad a kezébe, hogy az egyetemi főiskolai oktatás igen sok pénzébe kerül az államnak is. Próbáljon meg a gyerek vállalkozni.- Vállalkozni? Egy olyan diák, aki egy sportszatyorral költözködik haza a kollégiumból?- Hát persze! - vágja rá határozottan. Most vállalkozni kell, nincs más kiút. Pirítson szo- tyolát, főzzön meg húsz cső kukoricát, tegye vödörbe, és álljon ki vele az utcára. Kicsivel kell kezdeni, aztán szép lassan összerakosgatja a pénzét, gyarapszik, hisz a pénz pénzt fial. így aztán mindig többre vállalkozhat. Még egy dolgot lehet tenni: haveri alapon fölveszi valamelyik téesz, állami gazdaság vagy magángazdálkodó, csak azért, hogy legalább a gyakorlata meglegyen. Haveri alapon? Hol van már a haverság, a barátság, a cimboraság? Emberek között emberség nincs, megértés sincs, pénz van, és üzlet, és nincs tovább. Hajt a kíváncsiság. Előveszem a Heti Világ- gazdaság hirdetési rovatát, vajon kik keresnek állást? „Kereskedelemben jártas, angol, arab, perzsa, török, azerbajdzsán nyelven beszélő magyar állampolgárságú agrárszakember kedvező feltételek mellett állást változtatna" - olvasom a hirdetést az augusztus 25-i számban. Vajon hol tanulhatott meg perzsául? És mire megy ma valaki Magyarországon, ha tárgyalóképes azerbajdzsánul? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt ez a szorgalmas, igyekvő fiú, aki úgy érzi, hogy nem kell senkinek, én meg tehetetlenül nézem a vergődését. Miből lesz neki, és több száz társának kenyere? S vajon emiatt lesz-e, s mikor kenyértörés? Az ötletgép! - kapok a fejemhez. Hogy miért nem jutott eszembe hamarabb Asztalos Antal, a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója? „Csak le kell nyúlni, és felvenni az ötleteit, s ebből meglehet élni” - hallottam róla épp a napokban. Igen, találtak egy átmeneti megoldást, csak keressem Mihályi Lászlót, a személyzetist. Segíteni: muszáj- A kombinát gyakornoki állást hirdetett meg a munkaközvetítőn keresztül - ismerteti a helyzetet Mihályi László. A pályázatot elküldtük a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gépészmérnöki karára. Három Kaposváron végzett állattenyésztőnek és egy kertészüzemmérnöknek tettünk még ajánlatot. A játékszabályok értelmében be kell jelentkeznie a fiatalnak a munkaközvetítőnél, ahol jelzi, hogy nem tudott elhelyezkedni, s egy hónap elteltével már szerződést is köthetünk. Egyelőre egy kertészüzemmérnökkel, és egy agrárgépészmérnökkel kötöttünk szerződést. Azért kell ezt az utat ilyen bonyolult módon végigjárni, mert a kezdő szakember bérét, amely hat-nyolcezer forint havonta, a munka- közvetítő fizeti, a cég csupán a közterheket állja. Kajmádon napi két, vagy öt forintért meglehetősen jó lakást tudunk adni, és így nem kell az albérletet fizetni. A gyakornokoknak tulajdonképpen mindent kell csinálniuk: a kertész ha kell metszi a szőlőt, az agrárgépész pedig felül a kombájnra. A gyakornok munkáját a konzulense felügyeli, elküldi minden munkaterületre. Kéri Attila gépészmérnök Nógrádszakálból érkezett hozzánk, már aratott napraforgót, gépeket szerelt. Előtte persze a műszaki igazgatóval, Tóth Andrással körbejárta a gazdaságot, ismerkedett a gazdasággal, az emberekkel. Módjuk nyílik így a fiatal kollégáknak, hogy a gyakorlatban megismerjék a szakmát, a tervezést, és a vezetést. A szerződés hat hónapra szól, de háromszor meg lehet újítani. Az épkézláb, igyekvő fiatalember másfél év alatt tökéletesen elsajátíthatja a szakmát.- De hát miért, miféle humánus szempontból segíti a kezdő szakembereket a kombinát?- Egy állami vállalatnak kötelessége, hogy segítsen abban, hogy gyakorlatot szerezzenek a kezdő szakemberek. Nálunk mindig is voltak gyakornokok, s közülük igen sok jó szakember itt is maradt a cégnél. Mi úgy érezzük: kutya kötelességünk, hogy ha másban nem is, de a gyakorlati idő megszerzésében segítsünk a fiataloknak. Kéri Attila, igen, igen, ő az én emberem. Attila - Nógrádszakálból Kajmádon gyönyörű a felújított kastély, a még friss parkban szökőkút csobog. A műhelyben nem botlik el az ember félredobott alkatrészben, nem csúszik el olajfolton, tiszták a gépek, a falak. A fiatal mérnök urat keressük, aki éppen egy MTZ traktort javít. Jókedvű, és mosolygós, a fene se gondolta volna, hisz az otthonától több száz kilométerre vetette a sorsa.- Hogyan került Szekszárdra?- Nem volt sehol nekem megfelelő állás, ezért a diplomaosztás után egy héttel visszamentem Gödöllőre, és akkor láttam, hogy a kombinát gépészmérnököt keres.- A szülőfaluja közelében semmilyen állás nem mutatkozott?- Pest környékén szerettem volna elhelyezkedni, mert ott, úgy gondoltam, több a lehetőség. Gödöllőn is lett aztán helyem, csak rengeteget kellett volna a lakásért fizetni. Otthon Nógrádszakál igencsak zárt világ, s nehezen lehet onnan kitörni. A szüleim pedig ott élnek, édesanyám könyvelő, édesapám pedig öntödében mintakészitő.- Szóval a vállalkozás, mondjuk erő, és munkagépekkel bérmunkát vállalni, gépeket bérbe adni - ez eszébe sem juthatott.- Á! Ilyen lehetőségem nekem nincsen. Miből? Ehhez tőke kellene. Én pedig a zsebemben egy diplomával, a kezemben egy bőrönddel indultam el az életbe. Nincs szükség a téeszekben most diplomás emberekre, talán csak néhány isten háta mögötti helyen.- Mi lett az évfolyamtársaival?- Néhányan külföldre mentek, sokan szerződéssel dolgoznak, van aki számítógépes cégnél, vagy kft-nél helyezkedett el.- Milyennek találja a munkáját?- A műszaki igazgatóhelyettessel abban egyeztünk meg, hogy a kombájnosoknál beugróm, ha valaki lebetegszik, felülök a gépre. Azt még nem tudom, hogy kukoricát tudok-e aratni, de napraforgót már kombáj- noltam. Nem ördöngösen nehéz munka, csak nagyon kell figyelni. Az az érzésem, hogy túlságosan sok olyan dolgot tanítottak meg nekünk az egyetemen, ami a valóságban nem létezik. Aztán most, hogy a műhelyesek között vagyok, megtanultam azt is, hogy mit szabad, és mit nem szabad tennem, ha egyszer esetleg vezető leszek.- Hogyan képzeli el az életét a jövőben?- Lehet, hogy otthon Szécsényben a szak- középiskolában tanítok már a jövő évtől, de tudom, hogy Boglárlellén is van tanári állás. Nem tudni mi lesz. A nagynéném most volt itthon Kanadából, én meg tudok egy keveset angolul. Hívott, s ha engedélyeznék, egy bizonyos ideig kinn is maradnék. Hat hónapig itt leszek, az biztos. Hogy azután mi lesz? Nem tudom, fogalmam sincs. Attila keze olajos, hát csuklóból fog kezet Még derűs, még vidám. S ha moziba megy Szekszárdra, a film után hazagyalogol Kajmádra. Rózsi néni - Hollywoodból Ülünk a vonaton, velem szemben egy idős néni, aki állandóan a táskájában motoszkál. Az egyik kezében ovális tükör, a másikban hol krém, hol púder, hol kis ceruzácskák. Dunaújvárosnál már dáma lett a néniből, aki nem más mint Rózsi néni, aki Floridából, pontosabban Hollywoodból jött rokonokat látogatni. Mi az, ami itt Magyarországon nagyon feltűnő jelenség Amerikához képest? - faggatom az útitársamat Két dolog - mondja frissen és kapásból. Először is, nagy a drágaság, másodszor pedig nem dolgoznak a fiatalok. Amerikában még a milliomosgyerekek is télen havat lapátolnak, ősszel levelet sepernek, nyáron meg pincérek. Itt meg akárhova megyek, az egyik gyerek a pamlagon heverészik, a másik ül a fotelben és naphosszat a videót nézi. Mire jó ez? - kérdi iveltre festett szemöldökét fölhúzva a holywoodi látogató. Nézem a cipőm orrát, s csak ennyit mondok: Amerika messze van. D. VARGA MÁRTA
