Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-15 / 139. szám
2 - TOLNATAJ 1990. szeptember 15. A falusi tanítók helyzete 1833-ban Helyzetelemzés és elképzelések a javítás módozatairól- Szeptember 30-án lezárul a magyar közigazgatás egy korszaka, megszűnnek a szovjet mintára, az ötvenes években létrehozott tanácsok. Most a választási kampány idején talán nem érdektelen meginterjúvolni egy olyan embert, aki tisztségviselőként mindkét közigazgatási formában dolgozott A Hőgyészen élő Gallai Lajos, aki a napokban töltötte be 80. évét, közel azonos ideig dolgozott előbb a városházán, utóbb a tanácsházán tisztviselőként majd főelőadóként Kevés ember mondhatja el azt amit Lajos bácsi, hogy folyamatosan ténykedett a magyar közigazgatásban 57 esztendeig, hiszen nyugdíjaztatása után is még 13 évig dolgozott Hogyan került a közigazgatásba?- Fiatal gyerekként a gyönki főszolga- biró, a Reich Oszkár nevezett ki 1928. május elsején Hőgyészre fogyasztási adóellenőrnek és általános végrehajtónak. Az apám órás-ékszerész volt Gyön- kön, a jólmenő üzletét az első világháború tönkretette. Szegény gyerek voltam, nincs mit tagadni, nehéz körülményeim miatt a gimnáziumot sem tudtam befejezni. Jól jött ez az állás, 120 pengő fizetést kaptam, ami nagy pénz volt akkor, hiszen mindössze 60 pengőt fizettem bútorozott lakásért, kosztért, takarításért, mosásért. A városházán ketten voltunk egy szobában a Simon Pista segédjegyző és én, mint végrehajtó.- Tizennyolc évesen került Gyönk- ről Hőgyészre adóvégrehajtónak. Nem ismerte a falut, sem az embereket, hogy tudott megfelelni ennek a feladatnak? Nem szerzett sok ellenséget?- Próbáltam, amennyire lehetett, emberségesen végezni a feladatomat. Volt olyan hely, ahova négyszer-ötször is kimentem, kértem fizessenek, hogy ne kelljen foglalni. Az irodában az Ugrai jól le is tolt, hogy miért nem pakoltattam fel a kocsira mindent, de én inkább addig beszéltem, míg nem fizettek. Hiszi nem hiszi, de szerettek attól függetlenül, hogy végrehajtó voltam. Még most, 80 évesen is ha kiülök ide az erkélyre, minden erre haladó köszön, kérdik hogy vagyok. Amúgy nem sokáig voltam ebben a beosztásban, hamarosan átkerültem az igazgatásra, mert ott az egyik kolléga nem úgy viselkedett, ahogy kellett, nem volt megbízható, pénzügyi problémák merültek fel, így áttettek a helyére. I - Ott mi volt Lajos bácsi feladata?- Kérelmek elbírálása, passzusok kiállítása állatokra, útlevelek ügyintézése - ezek voltak nagy számban. Az igazgatásban régen is rengeteg akta volt, nemcsak ma. Néha bírósági ügyeket is tárgyaltam, kereskedői számlákkal kapcsolatban hoztam ítéletet. Anyakönyvvezetői feladatokat kellett ellátnom, születéseket, halottakat anyakönyvezni. A passzusokért a kérelmezőnek fizetnie kellett, egy bizonyítvány 1 pengő 16 fillérbe került. Egyszerű kérvényért 2 pengő 32 fillért kellett fizetni, ipari kérelemért 4 pengő 60 fillért. Ezt a pénzt az kapta, aki a passzust kiállította, ez mind mellékes kereset volt. Nekem sokszor ebből több bejött, mind amennyi a fizetésem volt, de kellett is, mert 1940-ben megnősültem. I- Hányán dolgoztak akkor a városházán, mert ugye ezt Hőgyészen így hívták és nem községházának?- Igen, városházának titulálták, csodálkoztam is amikor ide kerültem, mert Gyönkön ezt nem hallottam. Egyébként 6-7-en dolgoztunk itt, volt ugye a főjegyző, a Grilllnger József, ő intézte a gazdálkodást, készítette a költségvetést, a számadást. Kötötte a szerződést a munkavállalókkal. Rajta kívül volt egy segédjegyző, egy adóügyi jegyző, egy írnok, három kisbíró meg egy takarító. Ez a két utóbbi egyenruhás beosztás volt. Ezek voltak a fizetett tisztségviselők. Ehhez jöttek a háborús évek alatt a jegyrendszer miatt felvett emberek, akik a jegyeket kezelték. Volt még a bíró, a Hopp Vince bácsi, de ez már társadalmi funkció volt, őt a község választotta. I- A főjegyzőt ki választotta? Ki döntötte el, hogy épp ez az ember kell a falunak?- A képviselőtestület, amelyik körülbelül 20 főből állt, és iparosok, parasztok alkották, az választotta a főjegyzőt. I - Egy ciklusra?- Nem, a főjegyzői beosztás épp olyan nyugdíjas állás volt, mint a többi tisztviselőé, maradt a nyugdíjazásig, hacsak nem követett el valami fegyelmi vétséget. I- Hány ember tartozott közigazgatásilag ehhez a körzethez?- Hát ahogy így visszaemlékezem, körülbelül olyan ötezer Dúzzsal együtt, mivel közigazgatásilag az Hőgyészhez tartozott Ott tiszteletdíjas bíró volt meg egy elöljáró, ők intézték az ügyeket Mi, tisztviselők minden szombaton - mert ugye annak idején még hatnapos volt a munkahét -, kiszálltunk Dúzsra, hogy akinek olyan ügy van, helyben tudja intézni. I- Miből, hogyan gazdálkodott az akkori önkormányzat?- Volt a falunak egy közvágóhídja, meg külön egy zsidó mészárszéke. Hét hentes volt akkor Hőgyészen, nem úgy mint most ez az egy, minden levágott marha után fizetni kellett, vágóhídi díjat meg szemledijat. Az Oszetzky állatorvos vizsgálta meg a húst, csak miután lebélyegezte, azután lehetett a mészárszékbe vinni. Én a vágóhídi díjat szedtem, ami 9 pengő 50 fillér volt. Volt ezenkívül a bor- fogyasztási adó, házadó, földadó, társulási adó és jövedelemadó. I- Ki döntötte el, mire fordítják a befolyt összeget?- Nagyobb kiadásoknál a képviselőtestület gyűlést tartott, és ők döntöttek. Kisebb összegnél a főjegyző. Ha például a községházát kellett renoválni, ahhoz már kellett a képviselőtestület engedélye, de utak karbantartására, rendbehozatalára, a község köztisztaságának megtartására nem. I- Milyen gyakran ült össze a képviselőtestület, havonként?- Nem volt előre meghatározva, ahogy az ügyek megkívánták, úgy gyűléseztek. I- Ahogy hallottam, nemcsak mészárszék volt akkor több a faluban, hanem kocsma is...- Ajaj, de még mennyire! Volt tizennégy kocsma, meg a kaszinó és megélt mind. Volt a Hódos Ferenc kocsmája, a Kuncz Rudi bácsié, a Dobos Mihályé, a Bánfaiéké, a Gerőfinéé, a Ladányié, a Stockeré, hogy csak néhányat említsek. Mindegyiknek megvolt a maga törzsközönsége, az egyikbe a kőművesek jártak, a másikba a- parasztok.- Ki járt a kaszinóba, az úri kö- I zönség?- Oda iroda után a tisztviselők tértek be beszélgetni, meg egy-egy pohár bort vagy egyéb italt elfogyasztani. De idejárt a pap, a káplán, a körorvos, az állatorvos, a fogorvos meg a tanítók is. I- Nagy tekintélye volt akkor egy főjegyzőnek vagy egy városi tisztviselőnek?- Bizony, nagyobb mint máma, már csak azért is, mert az nyugdíjas állásnak számított. Bár itt, Hőgyészen mindig tisztelték az emberek a városházán meg a tanácson dolgozókat Igaz, hogy mostanában nemigen tudom, mi a helyzet keveset járok ki emberek közé, sokat betegeskedek. I- Ha jól tudom, még más feladata is volt annak idején, az igazgatási teendők mellett Lajos bácsinak?- Igen, a legeltetési bizottságnak voltam a jegyzője, de ezt a munkámon felül vasárnap végeztem. Tudja, akkor úgy volt, hogy a teheneket, birkákat, disznókat, a legelőre hajtották ki, ezt intézte a legeltetési bizottság. A gazdák bért fizettek, abból gazdálkodtunk, fizettük amit kellett, a bikagondozót, a tehenest, a gulyást. Mindezért 200 pengőt kaptam, de ez már a 30-as évek végén volt. Azok voltak a legjobb évek, akkor egy tojás 2 fillérbe került, olcsó volt az élet.- Az aranykorszak ezzel le is zárult, jöttek a háborús évek, majd a felszabadulás után a változások, a tanács- rendszer. Röpült a főjegyző, a jegyző, a régi tisztviselők közül egyedül csak ön maradt.- Hogy minek köszönhetem, hogy maradhattam a helyemen, azt a mai napig nem tudom, mert akkor menesztettek mindenkit aki nem volt baloldali vagy párttag. I- Lajos bácsi tagja volt a kommunista pártnak?- Nem, soha. I - Nem is mondták, hogy lépjen be?- De, jelentkeztem is, mert gondoltam, különben nem maradhatok az állásomban. Nagy volt a létbizonytalanság, ott volt a három gyerek, gondolnom kellett a családra. Kértem a felvételemet, de nem jött válasz. Vártam egy fél évet, egy évet, aztán egyszer gondoltam, most már megkérdeztem, miért hallgatnak ennyire. A Gózon Lali volt akkor a járási párttitkár, kérdem tőle, te, mond már meg, bevesz- tek-e a pártba vagy nem? Neked megmondom, válaszolta, hogy nem, mert megtudtam, klerikális vagy, jóba vagy a pappal, te vitted a baldachint a templomban. Hogy templomba jártam az fix, mondtam neki, de a baldachint azt sose vittem, örültem, ha a rossz lábammal menni tudtam. így aztán emiatt nem vettek fel a pártba, hála Istennek, de azért így is megkaptam a Kiváló Dolgozó kitüntetést Gazdálkodási főelőadóként 1972-ben ment nyugdíjba, de utána még jó pár évig dolgozott Mi szükség volt erre, nem tudott megválni a köz- igazgatási munkától?- Sokat dolgoztam, mindéi plusz munkát elvállaltam, ahol egy kispénzt lehetett keresni, 62 évesen építésük ezt a házat, amiben a fiamékkal lakom. Nem kaptam sokat, 1500 forintot, d^ az elég volt a részletekre. I- Jobb volt a régi közigazgtás, mint a mostani?- Talán annyiban, hogy nem volt annyi akta, mint most, kisebb volt a bürokrácia, meg nem politizált senki, csak a Hopp Vince bácsi. Egyébként ha tudtam volna, hogy ennyi ideig élek, és ennyi változás lesz, készítettem volna feljegyzéseket, mert sok mindenre már nem emlékszem. I - Köszönöm a beszélgetést A 17. század végétől Tolna megye nemzetiségi viszonyai sajátosan alakultak. Az 1695. évi összeírás szerint a megye lakossága délszlávokból (forrásaink szerint görögkeleti vallást követő rácokból) és a török elől a Duna mocsaraiba húzódott magyarokból állott. A rácok a török hódoltság alatt kerültek a megyébe. Részben a török elől menekülve, részben a nyomukba jöttek, de sokat telepített közülük ide a török is. Sok hasznukat vették, mert jó katonák voltak. A Rákóczi szabadságharc alatt a magyarok és a rácok között nyílt fegyveres konfliktusra is sor került. A szatmári békekötés után a megye etnikai összetétele átalakult, a rácok létszáma jelentősen csökkent, délebbre húzódtak elhagyva Tolna megye területét, legjelentősebb településeik a megyében - de itt is éltek velük együtt egyéb nemzetiségű lakosok - Grábóc (helyi egyházi központjuk), Bátaszék, Alsóná- na, Szálka, Medina és Dunaföldvár. E népcsoport oktatásügye - asszimiláló- dásuk ellenére - sok gondot és problémát okozott Tolna megye nemesi vezetésének. Ez érthető is, hisz oktatáspolitikai állapotuk kedvezőtlenebbül alakult, mint az itt élő többi nemzetiségé. Jobbágygazdaságaik struktúrális rendszere a vagyoni gyarapodást kevésbé tette számukra lehetővé, amit még a belső vándorlás is akadályozott. Az alacsony életszínvonalból és az állandó belső mozgásból adódó sajátos helyzetük a magyarázata, hogy kevesebb figyelmet fordíthattak az oktatás előmozdítására, ami szintén anyagi megterhelést jelentett. Nem látták biztosítottnak a hosszú távú letelepedés feltételeit, a szilárd gazdasági bázis megteremtését, amely elsődleges követelménye lett volna nevelésügyük előmozdításának. Ez az oka annak, hogy csak a 19. század 20-as, 30-as éveiben jelentek meg egységesebb formában azok az iskolahálózati rendszerek - ekkor sem probléma- mentesen - amelyeket a magyar és német anyanyelvűek már az 1780-as években kialakítottak. E kialakulatlan helyzet korhű dokumentuma Csupics Dániel, a grábóci klastrom archimandritájának (egyházi vezetőjének) memoranduma 1833-ból. Beszámolójának első részében a tanítók helyzetét elemzi, mely - szerinte - sem irigylésre méltó. „Legszegényebb és legrendetlenebb állapotban forognak és nyomorognak” - írja -, ’ még a „közönséges béres szolgák” és a helységek „marha pásztorai” is különb helyzetben vannak. Olyan kevés a fizetésük, hogy főleg ha feleségük és gyermekeik vannak, egész esztendőben „elégséges szároz kenyerük” sem lehet, a kenyéren kivül „egy hivatalos és a kötelességében lekötelezett embernek” magának és családjának illendő élelmezésére, tisztességes ruházkodására és „az oskolai s házi csinosságára” nem elég. A mostani fizetés még jutalomnak is kevés, ha figyelembe vesszük milyen „terhes, bajos, kedvetlen, sok veszéllyel, méreggel, gyermekek álhatatlanságával és az oskolai pornyeléssel” jár a tanítói hivatal. E terhek mellett még szűkölködik, éhezni és rongyosan járni, ezáltal szégyenkezni és gyaláztatni kénytelen, milyen lehet akkor a tanító megelégedése, öröme, vigasztalása? - teszi fel a kérdést Csupics Dániel. Mit érezhet a tanitó? Csak nyugtalanságot bosszankodást, panaszt, kétséget - adja meg a választ. Nehezíti helyzetüket, hogy e szerény fizetést is a tanítónak személyesen kell házról házra járva nem, mint őt megillető munkabért, hanem mint alamizsnát koldus módjára összekéregetni. Van aki ad, van aki nem, sőt sokan még meg is pirongatják a tanítót és igy évről évre gyűlik a sok restancia, melyet elfelejtenek, vagy eltagadnak végül a lakosok, amiből aztán per és viszálykodás támad. A helységek elöljárói nem is tartják kötelességüknek a tanító járandóságának összegyűjtését, mintázta községek marhapásztorainál megszokták, kiknek egész bérüket összeszedik és egyszerre házukhoz szállítják. De ha ezt esetleg meg is teszik a tanítónak, tőle szolgálataik fejében napi élelmet áldomást, traktát kívánnak. így a tanitó eltartá-^, sával senki sem törődik, őt magát semmibe veszik, ezért kénytelen nyomorogni és nélkülözni. Az iskolák és a tanítói lakások állapota tarthatatlan, nincsenek melléképületek, a tanulószobában kénytelen a tanitó raktározni minden holmiját. Az iskolákhoz nem tartozik semmiféle úrbéri föld, sem egyéb veteményes kert (káposzta, kender stb. termesztésére), mint a más vallású iskolák esetében. Az uradalmaktól nem kapnak segítséget, a törvényes fajárandóságot is a községeknek pénzen kell megvásárolniuk. Ahol pedig az uradalom mégis adna, ott a lakosok nem hajlandóak a fát hazaszállítani és felvágni a mesternek. A tanítók nem részesednek az egyházi szertartásokban való szolgálatokért járó összegből sem, „holott mindenütt templomban és azonkívül minden esetben egyenlő kötelességgel és fáradsággal jelen vannak”, mint a pópa, „semmi jutalom nélkül tött inkább kárvallással fáradságon kévül, csizma s ruha szakadással”. Miért ilyen kevés a tanítói fizetés? - keresi az okokat az archimandrita. A következő hiányosságokban látja e lehetetlen helyzet eredőjét. A tanítókkal kötött szerződésekben meghatározott lélekbúza (a mester eltartására a község lakosságának létszáma után adott járandóság) mennyisége igen csekély, hisz mindössze a pópa által kapott mennyiségnek a fele illeti meg a tanítót s a pap sem tud kijönni a saját részéből, hogyan élhetne meg akkor a tanitó, családjával a fele mennyiségből. A lakosok mindany- nyian egyformán fizetnek a mesternek, csupán házaspárok után. „Gráboczon, Szálkán és Nánán egész Sessios gazdák, kis házasok, mester emberek, és nagy bir- tokú szöllös gazdák” számosán vannak, aki ugyanannyit fizetnek mint az, kinek se háza, se birtoka, se vagyona, semmije sincs. Az iskolába járó gyermekes szülő is ugyanannyit fizet mint az kinek egy gyermeke sincs. Igazságtalan helyzet ez, érzik és szóvá teszik, sérelmezik a lakosok is e tényt. „A szegény ember sokat nem fizethet mert nincsen nekie, a vagypnos és gazdag nem akar többet fizetni, mert nem kéretik tőle, és nem köteleztetik”. - fogalmazza meg ezen aránytalan, igazságtalan elosztást Csupics. Ezek után részletes javaslatokat ajánl a hiányosságok orvoslására, a megoldás módjaira. A meglévő szerződéseket módosítani kellene. Terve szerint a fizetés egyénenkénti mennyisége megmaradna, a pótlékot pedig differenciálni lehetne: a határ és a termények milyensége és mennyisége alapján. Például: ahol a helység lakói gabonatermesztéssel foglalkoztak, ott azzal, ahol borban bővelkednek, ott azzal kellene pótolni a tanftó illetményét. Mindenekelőtt azonban jobb volna a tanító fizetését közönségesen meghatározni. Miből mennyi kívántatik „egy köz jó előmozdító hivatalu, feleséges s gyermekes embernek elégséges élelmire s tisztességes fenntartására.” Mennyi búza szükséges kenyérnek, fehér lisztnek, mennyi bor, só, hús, mennyi fa kell fűteni és főzni, mennyi gyertya kell. Mennyi ruha szükséges: mindennapi és ünneplő, ágyi ruhák, mennyi pénz közönségesen, mennyi papírosra, könyvekre és más egyéb házbeli és élelmiszerekre, „melyeket semmi féle ember el nem kerülheti, főképpen a tanító akitől több mint másféle rendű embertől kívántatik, tisztaság és mindenekben tisztesség, hogy mint tanitó és elöljáró gyermekek és emberek előtt jó például járjon!” A fizetés elosztása a vármegye feladata lenne, míg a beszedés és a kifizetés a községeké. Az iskolaépületek mellett a községek építsék fel a szükséges melléképületeket, a vármegye pedig tárgyaljon az uradalmakkal anyagi és természetbeli segitség biztosításáról. Ha az uradalom úrbéri földet nem tud a tanitó rendelkezésére bocsátani, legalább olyan „sarkos darab földeket” adjon veteményeskerteknek, amelyeket amúgy sem tud teljesen kihasználni. A tűzifát a helységek lakói szállítsák haza a tanítónak és vágják is fel, valamint vigyék el gabonáját őrletni a malomba. Egyházi szolgálataiért - hasonlóan a többi vallásfelekezetbeli mesterekhez - kapja meg a pópának járó jövedelem felét. Az archimandrita javaslatait azonban nem vették figyelembe, az 1846. évi összeírás szerint sem javult számottevően e községek iskoláinak, iskolamestereinek helyzete, átlagfizetésük még az évi 50 forintot is alig érte el, mig az egyéb vallásfeiekezetű (katolikus, evangélikus, református) tanítóké 130-140 forint körül mozgott. A tanítói jövedelmek nagyobbik részét - mint láttuk - a községek fizették, az iskola- mesterek eltartásához azonban a földesurak is hozzájárultak. Legtöbb esetben kisebb-nagyobb összeget, esetleg naturálékat (természetbeni juttatást) és tűzifát biztosítottak a mesternek az uradalmi erdőből. Ez a „támogatás” azonban gyakran ellentmondásos helyzetet teremtett. Az 1846. évi alispáni jelentésben olvashatjuk, hogy „csökkenti a haladást kivált a nem római katholikus tanitók csekély és polgári állásukat nem biztosítható fizetésök, melly, miatt mezei munkára kelni kényszerűnek s ezzel fizetésűket pótolni; a többi e tárgybeli curiosum közé számítható a grábóczi görög nem egyesült tanitó fizetése, melly évenkint 8 váltó forintból, 6 mérő rozsból, 2 mérő kukoriczából áll, s az uradalom a tanitó részére kijelölt 6 öl fa felét magának visz- szafizetteti”. DR. BALÁZS KOVÁCS SÁNDOR * Gallai Lajos és F. Kováts Éva a régi és új idők közigazgatásáról
