Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-23 / 119. szám

1990. augusztus 23. népújság 3 A Tolna Megyei Tanács múlt heti ülésén hatan vehették át az Alkotói Dijat, kiemelke­dő szakmai és hivatásbeli érdemeik elis­meréseképpen. Rövid összeállításunk, is­mertetésünk a kitüntetettek tiszteletére ké­szült. Bonyhád múltjának kutatója Dr. Kolta László 1943 óta dolgozik mint pedagógus, jelenleg Bonyhádon élő nyug­díjas. Életútján kiemelkedő szakmai szín­vonalon végzett munkája emelte a nevelői munkakörből igazgatói, majd szakfelügye­lői beosztásba. Tudományos tevékenysé­ge elismeréseképpen 1978-tól címzetes főiskolai docens a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán. Je­lentősebb munkái: Perczel Mór életrajza, iskola- és helytörténeti kutatások, pedagó­giai pályázatok. Lakóhelyén - nyugdíjazá­sát követően is - lelkes patrióta, a helytör­téneti és honismereti munka szervezője, vezetője. Bonyhád város díszpolgára. Emberszeretet és humanitás Dr. Schilli Antal, a Tamási Városi Tanács Kórház-Rendelőintézete, Pincehely sebé­szeti osztályának osztályvezető főorvosa 1962-ben végezte el a Pécsi Orvostudo­mányi Egyetemet. Ekkor került Pincehely­re, majd Dombóvárra, később Budapestre. 1982-ben ismét Pincehelyen gyógyít, majd pályázat útján a sebészeti osztály főorvosa lett. Több tudományos dolgozata jelent meg, gyakran szerepel tudományos ülé­sek előadójaként Munkatársaihoz és a be­tegekhez való viszonyát az őszinte ember­szeretet és humanitás jellemzi. Több évti­zedes orvosi tevékenysége, kiemelkedő szakmai munkája alapján vehette át az Al­kotói Dijat. A szőlőkultúra európai szaktekintélye Dr. Diófási Lajos, a pécsi Szőlészeti és Dr. Kolta László Dr. Schilli Antal Dr. Diófási Lajos Borászati Kutató Intézet igazgatója meg­osztva kapta meg a dijat Horváth Józseffel, Huth Józseffel és Keller Jánossal. Dr. Diófá- si Lajos szaktanácsadói munkájának ered­ményeként Tolna megye kistermelői is mindig a legkorszerűbb információk isme­retében végezhették a szőlőtelepítéstől a bor készítéséig tartó tevékenységet. A megyei borbemutatókon már hosszú ideje aktívan részt vesz, magas szintű felké­szültségével alapvetően hozzájárul a ren­dezvények sikeréhez és a szakmai színvo­nal emeléséhez. Hozzáértése országosan, sőt Európában is elismert. A fejlett technológia meghonosítója Horváth József mint szőlész-borász szakember az 1960-as években a Szek­szárdi Állami Gazdaságban kezdte meg szakmai tevékenységét, amellyel nagy­mértékben hozzájárult a borvidék nagy-és kisüzemeiben az ágazat fejlődéséhez. Ki­magasló érdemei voltak az új szőlőfajták, a legkorszerűbb magasművelési módok, va­Horváth József Huth József Keller János lamint a fejlett borászati technológia beve­zetésében és meghonosításában, elterje­désének elősegítésében. Később, mint a Mezőgazdasági Minősítő Intézet munka­társa - jelenlegi nyugdíjasa - szinte az egész Dél-Dunántúlra kiterjedő szakmai tevékenységet folytatott, sikeresen, ered­ményesen. Példa értékű újratelepítés Huth József, a Szekszárd-Paksi Vízitár­sulat igazgatójának a neve szorosan ösz- szekapcsolódott a Tolna megyei szőlők re­konstrukciós telepítésével. Ez a munka 1977-ben, a bátaszéki Búzakalász Téesz 100 hektáros telepítésével indult Ez a tera- szírozás példa értékű volt és a borvidékre látogató szakembereknek állandó bemu­tató területe lett E tevékenységgel sikerült a kiváló minőségű területeket szőlővel be­telepíteni, s itt az elkövetkező évtizedben megkezdődött a minőségi szőlőtermesz­tés. Kétszáz hektáros mintagazdaság Keller János, a paksi Dunamenti Egye­sülés Téesz nyugdíjas főkertésze nemcsak Pakson és környékén, hanem az egész or­szág területén elismert szakembernek szá­mít. A termelőszövetkezetben példa értékű rekonstrukciós szőlőtelepítést hajtott vég­re, melynek eredményeként a kedvezőtlen adottságú homokos, fagyzugos területeket sikerült felváltani egy biztonságos termelő­helyi adottságú területtel, valamint megfe­lelő fajtaszerkezettel. Az üzemben jelenleg 200 hektárt tesz ki az a terület, melyen a korszerű szőlőültet­vény terméseredménye, ápoltsága a leg­jobbak között szerepel. Az Alkotói Díj kitüntetettjei Hány foga van a lónak? Azt mondja Kapitány Ferenc, megyénk egyik országgyűlési képviselője, a kritika le­gyen mindig konstruktív, ami rendjén is van, csak éppen azt nem tudjuk, mikor konst­ruktív s mikor destruktív a kritika. Pártérzékeny világban élünk, ami az egyik oldalon helyes és az üdv forrása, a másikon elítélendő, vagy éppen hazafiatlan. A lakosság, a nép, amelyre negyven éven át annyit hivatkoztak, gondterhelten figyeli a történelemmé formálódó eseményeket s reménykedik, hogy jobb lesz, nem öt vagy tíz év múlva, ha­nem holnap vagy holnapután, mert elege van a nélkülözésből s közben mégis csak azt látja, hogy terméketlen vitáktól hangos az ország. Vita a hitoktatásról, a főispánságról, a címerről, a privatizációról, a sajtóról, csak éppen vajmi kevés történik. Közben újabb hírek terjednek például arról, hogy négy-ötszörösére emelik a lakbéreket, amit a hiva­talos hely úgy cáfol, hogy megerősíteni igyekszik, más áremelésekkel is fenyegetnek s az, aki nemrég még tisztelt választópolgár volt, csüggedten néz a jövőbe. Morog is közben, mert a morgás joga, a ius murmurandi ősi jog, de ki tudja hogy ez a morgás konstruktív-e vagy netán destruktív, hisz nem egy honatya kinyilvánította, hogy most aztán vége az ellenzékiségnek, mert az ellenzék győzött. Divatszavak röp­ködnek, itt van az alagút, aminek még nem értünk a végére, a válságstáb, amit megala­kítottak, s közben nem történik semmi, vagy ha igen, rögtön akadnak ellenzői. Mások fejeket követelnek, minél többet, mint az egyik parlamenten kívüli párt vezetője, aki a minap az egész magyar sajtót elmarasztalta, minta mindenkori hatalom kiszolgá­lóját, közben azt olvasom róla az irodalmi lexikonban, hogy 1950-ben öthónapos párt­iskolát végzett s azokban a bizonyos években mindig vezető poszton állt. így aztán nehéz szót érteni, a vita pedig úgy folyik tovább, hogy azt sem tudjuk, miről van szó. Középiskolás emlékem kívánkozik ide, Petőfi-versbe kívánkozó tanárunkról, aki jámbor szerzetes és buzgó alkoholista volt. Természetrajzot tanított, ha ugyan taní­tásnak lehet ezt nevezni, mert nem volt lecke, felelés sem volt, mindenki jó jegyet kapott, ő pedig a reggeli pálinkától kapatosán jókedvűen mesélt. Szívesen em­legette, hogy a XVIII. században a tudósok arról vitatkoztak, hány foga van a lónak, szá­mos értekezést is írtak a fontos témáról, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy kimenjen az istállóba és egy ló szájába nézzen. Nem tudom, így volt-e, de azóta is gyakran gon­dolok a derék Virgil tanár úrra, aki a haszontalan viták értelmetlenségére figyelmezte­tett bennünket. Néha mintha ma is valami hasonlóban lenne részünk. Legyen-e főispán, kérdezik . többen komolykodva, milyen legyen a privatizáció, s ha visszaadják a földet, követel­hetik-e az egykori tulajdonosok elvett cukrászdájukat műhelyüket - és így tovább, in­dulatoktól fűtve, időnként bizony meggondolatlanul. Közben úszunk az inflációban, működik a maffia, nem lehet rendet teremteni a KGST-piacokon, vannak, akik milliós üzleteket kötnek valutával, mialatt csőd fenyegeti az oktatást, a kultúrát. Valaki szemrehányóan írja, hogy az új kormány beleült a régi, Kádár-féle struktúrá­ba, ami igaz is, de hát mibe ült volna bele, ha egyszer ezt örökölte. Az inkább a baj, hogy a kilábolás lehetősége napról napra távolibbnak tűnik, az emberek reménye akkor is fogy, ha türelmükből tartalékoltak valamit a sokat emlegetett száz napon túlra is. Illyés Gyula naplófeljegyzéseinek nemrég megjelent kötetében beszámol Kádár Já­nos nála tett látogatásáról, beszélgetésükről. A munka öröméről beszélt neki, s arról, hogy attól is függ, kinek, milyen közösségnek dolgozom. „A magyarok barbársága az egymás közti viszonyulásban mutatkozik meg igazán” - mondta Illyés, majd arról be­szélt, egy minta-Magyarországot kell megteremteni, ez a jövő egyetlen útja. Ma is - tegyük Illyés szavaihoz, s ebben mindenki egyetért. Az egyéni jószándék azonban kevés, ha hiányzanak az okos feltételek, s ezekhez az eddigi viták alig vittek közelebb. Egyik politológusunk, Ágh Attila viharos politikai őszt jövendölt a minap, ami hasznos is lehet, feltéve, ha a szenvedélyes viták nem arról folynak majd, hogy hány fo­ga van a lónak. Ezt egyébként a derűs Virgil tanár úr nem árulta el nekünk, azóta sem tudom. Csányi László Nem többet, hanem mást, jobbat, értékesebbet kell termelni Egely: Parajelenségek (3.) A kormány szerint az idén mindenkép­pen csökkenni fog a nemzetgazdaság teljesítménye, azonban jövőre, vagy leg­rosszabb esetben 1992-ben már meg­kezdődhet a gazdasági növekedés. Őszintén bevallva én nem örülnék ennek a növekedésnek, sőt, kifejezetten aggód­nék miatta. Az egész újra csak azt sugall­ja, hogy még mindig a növekedést akar­juk a fejlődés mércéjének tekinteni. Ez volt az egész úgynevezett „szocialista” gazdasági korszak téveszméje, rákfené­je, és iszonyú árat fizettünk érte. Ma a legfontosabb kiindulási pont csak a következő lehet: a magyar gazda­ság a jelenlegi szerkezetében nem dina­mizálható. A másik, hogy Magyarorszá­gon nem a növekedési ütemmel, hanem a termelés szerkezetével van probléma. Ha a jelenlegi elavult, energia- és nyers­anyagfaló gazdaságot dinamizálni pró­báljuk, az csupán az energiahordozók és nyersanyagok importjának növelésével lehetséges, ami determinálná országunk további eladósodását. Magyarországon a gazdaság össztel­jesítményének 3-4 éven keresztül nem hogy növekednie nem szabad, de kifeje­zett csökkenés a kívánatos. Ez a csökke­nés elérheti akár a 25-30 százalékos visz- szaesést is. A veszteséges tevékenysé­gek felszámolása (nem szanálásai), a pénzügyileg nem veszteséges, de nagy erőforrásokat lekötő, energia- és nyers­anyagfaló, konzervatív ágazatok leépíté­se, karcsúsítása a kibocsátás törvény- szerű csökkenését kell hogy maga után vonja. Csak így szabadulhatnak föl erő­források, csökkenhet az import, tehát ja­vulhat a kereskedelmi és pénzügyi egyensúly. A magyar gazdaság élénkíté­se ma egyenlő lenne a gazdasági öngyil­kossággal. Most az erőforrások átcso­portosítása a fő feladat és nem a minden­áron való termelésbe hajszolása. Minden fejlett nyugati országban meg­figyelhető volt a válságból való kilábalás kezdetén a termelés kisebb-nagyobb fo­kú visszaesése. Nagy-Britanniában ez különösen kirívó volt, ahol 1987-ben a termelés színvonala még nem érte el a 10 évvel korábbi szintet. Belgiumban 30 százalék körüli volt a gazdaság vissza­esése az 1980-as évek elején. Törvény- szerű, hogy a gazdaságtalan, az ala­csony hatékonyságú, vagy egyszerűen csak anyagigényes termelés radikálisan csökken a szerkezetváltás idején. Éppen ezáltal szabadulnak föl a későbbi dina­mikus fejlődéshez szükséges erőforrá­sok. Ma nem többet kell termelnie egy or­szágnak szüntelenül, hanem mást, job­bat, értékesebbet. Ha ezt nem értjük meg, akkor visszatérünk a tervszámok bűvöle­téhez, az egész elmúlt korszak gazdasági ostobaságának lényegéhez. A gazdasági fejlődés és fejlettség fok­mérője már régen nem a gazdasági kibo­csátás növekedésének az üteme. Egé­szen alacsony növekedés, vagy akár ter­meléscsökkenés mellett is lehet dinami­kusan fejlődni, ha csökken az energia-és nyersanyag-igényesség, ha új, korszerű termékek kerülnek folyamatosan piacra, miközben a régi, elavult termékek terme­lése csökken, vagy megszűnik. Még egy fontos problémára ki kell tér­ni! Egy vállalat valós teljesítményét csak a megvalósítástól a mai napig eszközölt ráfordítások, valamint az eddigi működé­se alatt elért bevétel összevetésével lehet mérni. Ha a kormányzat „leírja” a szénbá­nyászat adósságait, mondván, hogy nem a vállalat tehet azok felgyülemléséről, majd így vizsgálja a gazdaságosságot, akkor hibás körben mozgunk. A rentabi­litás nem morális kategória ugyanis. Ha elengedem egy vállalat tartozásait, és azt mondom: most már nyereséges; akkor csupán visszatértem a múlt rendszer gaz­dasági csodaszeréhez, a „szanáláshoz”. A külföldi tökének is csak úgy szabad áten­gedni hazai üzemeket, ha azok adósságai­nak törlesztését is magára vállalja az új tu­lajdonos! Sehol a világon nem játssza az ál­lam a külföldi tőkével szemben a „Róbert bácsi” szerepét, jó lenne, ha ezt mi is elfe­lejtenénk. GAZDAG LÁSZLÓ A telepátia Néhány évvel ezelőtt, amikor először találkoztam Úri Gellerrel egy érdekes, bár nem előre megtervezett kísérletet végeztünk el. Úri éppen úszáshoz készü­lődve medencéje szélén arra kért, hogy gondoljak valamire nagyon erősen, és ő majd ezt megpróbálja kitalálni. Az első feladvány rendkívül könnyű volt számá­ra, egy asztalra gondoltam, amit pillana­tok alatt kitalált. A második esetben egy jóval nehezebb dolgot választottam, egy hatalmas nagy fekete táblára gondoltam, aminek éppen a közepére gondoltam, így végül is semmi más nem volt az agyamban, csak feketeség látóhatártól látóhatárig. Úri ekkor idegeskedve vagy csodálkozva mondta, hogy „nem látok semmit, bárhová gondolok, semmit sem látok, semmit sem érzek". Néhány hónappal ezelőtt Zelki János­sal, a Magyar Rádió riporterével együtt újra találkoztunk Úri Gellerrel. A szkepti­kus Zelki János egy újabb kísérletre bírta rá Úri Gellert, mert nem hitte, hogy való­ban képes kitalálni azt, ami csak az ö agyában játszódik le. A Kongresszusi Központ egyik zugába jókorán félrevo­nult, és lerajzolt egy papírlapra valamit, amiről senki sem tudta, hogy mi az, és senkinek meg sem mutatta. Utána, a ri­port készítése közben arra kérte Úrit, hogy gondoljon arra az alakra, amit ráraj­zolt a papírjára és gondolatban kövesse végig a kontúrjait. Körülbelül fél perc alatt lerajzolta Úri Geller azt az amőbára ha­sonlító alakzatot, amiről a Zelki János azt állította, hogy egy pillangó. (Mindeneset­re kellett bizonyos mennyiségű fantázia, hogy az ember arra a rajzra rámondja, hogy pillangó.) A dolog lényege szem­pontjából viszont nem ez a fontos, hanem az, hogy Úri Geller milliméterre pontosan lerajzolta ugyanazt az alakzatot, ami a Zelki Jancsi papírján már ott volt össze­hajtogatva. Néhány héttel ezelőtt pedig a magyar tévénézők szeme láttára a Déri János ál­tal lerajzolt szívet tudtá Úri Geller lerajzol­ni - újra milliméter pontosan. Gyakorlatban sokszor jelenik meg így a telepátia, azaz valaki gondol valamire és ezt egy másik ember kitalálja, esetleg le is tudja rajzolni. A megfigyelések tanú­sága szerint azonban nemcsak hogy ke­vés ember tudja ezt a különleges dolgot, de átvinni sem lehet akármit. Ha Úri Gel­ler épp a legjobb formában van, akkor sem tudja kitalálni mondjuk azt a két­vagy háromjegyű számot, amire éppen gondolunk. A telepátia segítségével átvi­hető egy érzés, például düh, félelem, jól­lakottság, szeretet érzése, néha melódiá­kat is át lehet vinni, néhány taktust, de számokat, képleteket elvont logikai ösz- szefüggéseket soha. Valami nagyon szokatlan, nagyon fura dolgot mond nekünk ez a sok megfigye­lés, mégpedig azt, hogy az agy tevékeny­sége nem zárható be a koponyaüregbe, valami nagyon fontos része a koponya­üregen kívül is történik. Ez szöges ellen­tétben áll azokkal a felfogásgkkal, amiket ma az agy működéséről általában hisz­nek, vélnek a kutatók - mégpedig azt, hogy az valamilyen bonyolult elektromos és kémiai folyamat Ha csak így lenne, ha csak ilyen egyszerű lenne a dolog, akkor már jelenlegi tudásunk határain belül meg lehetne oldani a gondolkodás régi problémáját Ha viszont igaz, hogy létezik telepátia, akkor a feladat jóval nehezebb, mint sejt­jük, mert akkor valami olyan furcsa fizikai folyamatokat is meg kellene ismernünk, amelyek segítségével gondolatok terjed­hetnek. Persze mindenkinek az jut eszé­be, hogy valószínűleg elektromágneses hullámok, rádióhullámok segítségével is terjedhetnek a gondolatok. Természetesen ezt a feltételezést már régen kipróbálták, ellenőrizték, azonban (semmilyen nyomát nem lehetett) ezt egyáltalán nem lehetett igazolni. Egy­részt nem találtak olyan rádióhullámokat az emberi agy körül, ami magyarázhatná, hogy a telepátia több száz, esetleg több ezer kilométeres távolságon is működik, másrészt a telepátia kísérletek rendre azt mutatják, hogy akkor is sikeres kísérlete­ket végezhetünk, ha mind az adó, mind a vevő olyan lezárt helyiségben ülnek, amelyeken nem hatolhatnak keresztül rádióhullámok, vagy pedig csak extrém, nagy veszteségek árán, úgy hogy gya­korlatilag már semmilyen hatással nem lehetnek az anyagra. Ha sikerült volna valamilyen kapcsola­tot találni a rádióhullámokkal, a telepátia ma már egy régóta elfogadott, közhely­számba menő dolog lenne, de ennek hiá­nyában ma még mindig a parajelensé­gek közé tartozik. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents