Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-18 / 116. szám
Újabban illik elővenni, szóba hozni a lovat. No, nemcsak a leendő farmergazdaság, a kisparcel- lák megművelése okán, hanem azért, mert nemzeti büszkeségünket emlegetjük fel ilyenkor. A lovat csupa nagybetűvel írták egykor - jogosan -, hiszen a magyar ember társa, segítője, mindene volt ez a derék négylábú mindaddig, amíg az elmúlt több mint négy évtizedben - központi utasításra! - sikerült visszaszorítani egytizedére az állományt - most 75 ezer körüliről beszélnek -, és sikerült az előbbiekben leírt módon a paripa helyett kitenyészteni a magyar gebét. Olyan torzszülött ez, aminek nincs háta, csak jobb és bal oldala. Ezért is voltunk mi, magyarok az utóbbi néhány évtizedben hol a ló egyik, hol a másik oldalán. Márpedig a magyar ember - s közte a Kapos- Koppány menti emberek is - nagyon szeretik a lovat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy akik még bírják és ki tudták böjtölni a korábbi évek ésszerűtlen intézkedéseit, azok még tartanak, no meg aztán azok is az előző áílítás helyességét igazolják, akik - függetlenül attól, hogy lótartók vagy sem - vallanak róluk. *- Miért szeretem a lovat? - tűnődik el Fehér Kálmán regölyi tanácselnök. - Sokszor megkérdezték ezt már tőlem, ám sosem tudtam megmondani. De aki kérdezte, az se tudott válaszolni. Hivatkoztak az igavonó társra, embermentő szerepére... mindenre. Én úgy gondolom, van egy szuggesz- tiv ereje, s ez fűzi az embert hozzá. Nézd - mondja -, ha a kisgyerek először lát lovat, felcsillan a szeme. Nem tudja, mi a ló, mégis azt szereti... Tény, hajdanán az ember elválaszthatatlan társa volt. Komolyan mondom neked, ha itt Regölyben egy ló megbetegedett, előbb hívtak hozzá orvost, mint az asszonyhoz. Igaz, a fehércseléd otthon kúrálta magát teával és egyébbel, de a lóhoz azonnal kellett a doktor. így nem volt véletlen, hogy ebben a faluban előbb volt állatorvos, mint körzeti. Tudod - magyarázza -, tájegységenként is változik, alakul a lószeretet. Állítom neked, nincs olyan vidéke az országnak, ahol annyira szeretnék a derék négylábúakat, mint itt a Kapos és Koppány mentén. Fehér Kálmán állítását nem vonom kétségbe, hiszen a sok régi és új ismerősöm mellett édesapám és a regölyi tanácsnál dolgozó, a lovakról áhítattal beszélő hölgy is meggyőzött. Hallgatom a tanácselnököt.- Tolna-tamási tájfajtáról beszélnek, de én azt mondom neked, nincs tamási tájfajta, mert Re- gölyből indult el. A Horváth ezredes mondta, olyan lovat kell erre a vidékre kinevelni, ami szép, mert az is annyit eszik, mint a csúnya... Aztán a sárga, vékony testű, vékony lábú, kecses lovat hozták ki keresztezéssel. Tamási környékéről 12 falu szövetkezett - néhányat felsorolok -, ha jól tudom, Re- göly, Tamási, Nagykónyi, Értény, Iregszemcse, Nagyszokoly, Felsőnyék, Ozora, Pincehely - általában magyar lakta települések, ahol szerették a lovat, bent volt a tenyésztők között, így alakult ki a tamási tájfajta. Nálunk Regölyben különösen tisztelték, számtalan versenyló kelt el innen, ügyeltek a szaporításra, arra, hogy törzskönyvezett állomány alakuljon ki... Most kezd elmúlni - legyint lemondóan. - Gazdaságtalan lett és felszámolták...- Mondd, Kálmán, mitől! Hiszen néhány éve még azt hallottam, hogy a trágyáját is értékesítik...- Mitől? - gondolkodik el. - Míg a Nyugat vitte, addig nem volt vele gond... Ma nem szeretik annyira, mint 20-25 évvel ezelőtt. Azt mondják, ma a ló nem hoz olyan hasznot, mint a tehén. Ez azért hibás állítás, mert a drágán megtermelt takarmányt - zabot, kukoricát - a ló számlájára írják. Kiszorította a traktor... Országosan is jobban kellett volna ösztönözni, mert a jómód visszahozza majd a ló kultuszát. Hibás döntéseket emlegettünk, amikor leültünk veled beszélgetni. Nézd, itt arról van szó, hogy a téeszek megalakulásakor kimondták, a háztájiban ló nem lehet. Ez volt egy nagy érvágás, hiszen az emberekből az a szeretet pusztult ki, ami e derék patásokhoz fűzte őket. Csökkent az izig-vérig lószerető emberek száma, nincs utód, bár - mióta engedik a háztájiban - 38 kanca és néhány heréit ló azért még van Regölyben. *- Én a lovat szeretem - állítja a Szemenyei utcában Horváth János, miután megnéztük az istállóban a nyolcéves pejt, a Mónit, akinek az apja Re- gölyből származott és a két és fél éves derest, a A lovakról - Regölyben Melindát, aztán leülünk a folyosóra (pitvarra, pitar- ra, gangra) egy kis beszélgetésre. - Nekem az életet jelenti - ad nagyobb nyomatékot mondandójának. - Ebben találom meg a számításomat, az örömömet. Mindent megcsinálok velük, hiszen örök életemben ezzel foglalkoztam, ebbe születtem bele, kisgyerek koromban lovagoltam, mentem pró- báltatni, aztán katonaságnál, majd később a téesznél is kocsis voltam. A feleségem azt mondta egyszer - meséli a napbarnított, űszes, jókedélyű, papucsos, kigombolt kockás inges, kék melles festőkötényes házigazda, hogy vegyünk egy Trabantot. Erre én azt mondtam neki - neveti el magát -, neked azt veszünk, nekem pedig lovat.- Nos, arról nem esik szó, hogy lett-e Trabant, arról inkább, hogy hol, milyen történetek estek meg házigazdánkkal és a négylábúakkal. így kerül elő a katonaság - ami minden valamirevaló férfi életében a kiapadhatatlan meseforrást jelenti -, s az, hogy Horváth János Tolnán, a lógyűjtőknél szolgált. A honvédséghez hátasnak, illetve géppuskához vették a lovakat - 450 volt állandóan -, betanítás után vitték őket más helyőrségbe. Fel- idéződik az, amikor 1948-ban Pestre mentek hat fogattal - négy paripa húzott egy löveget -, gyönyörű fekete lovakkal a díszszemlére, olyanokkal, amelyek mellett a tiszti akadémia szürkéi sárgának tűntek, s ezt látván - parancsra! - a tolnai lovak kerültek az akadémiához, a szürkék meg a tolnaiakhoz.- Maga biztosan gondolja, ki volt az a katonatiszt, aki ezt elintézte - mondja a házigazda, de mielőtt válaszolnék, a felesége közbeszól:- Papa, nem kell ilyeneket mondani... Megegyezünk végül is abban, hogy sejtésem nem csal, s azt is megtudtam, miután értő kezek rendbe tették a szürkéket - faszénnel lemosták, gyönyörűen mutatott rajtuk a fekete szerszám, s úgy mentek, de úgy... -, elsők lettek velük.- Nézze, én mindig az élénk járású lovakat szerettem. Az a jó, ha felülök a kocsira és elindulok, akkor arra, amerre megyek, utánam néznek. Azt szeretem, ha úgy mennek, mint a rakéta, ha nem azt kell nekik mondani, hogy neee, neee, hanem azt: hőőő, hőőő. Soha nem bántottam a lovakat, de azok úgy mennek, mint a rakéta.- Hogyan lehet, hogyan kell kiválasztani a jó lovat? - kíváncsiskodom.- Az ember a küllemét nézi, a testét, a menését - ne botozzon, szépen menjen, ügessen (nyújtson) -, rúgós-e és hogyan tartja a fejét... A téeszben hetven csikó volt, azokat tanítottuk a Hegedűs Istvánnal - mondja. - Rengeteget be is fogtunk, de ki is dobtunk. A vásárban? Aki szereti a lovat és jó is van neki, az amikor megy be, azt szereti, ha azt mondják: Oda nézzetek, jönnek a regölyiek! Hogy mennek, milyen szépen tartják a fejüket! * Elérkeztünk hát a parádéhoz, mivel a vásár nem mindig az adásvételt szolgálta, hanem sok esetben a bemutatást, a büszkélkedést is, ami természetes volt. Jó alkalom adódott ősszel a szüreti bálon is, de inkább az olyan lakodalmak alkalmával, amikor más faluból hozták a menyasszonyt. Nászba mentek ilyenkor, és a lányok krepp-papírral feldíszítették a hintót, vagy a rövid, féderüléses lovaskocsit, a férfiak kibokszolták a szerszámot, s aztán a jó lovakkal parádéztak a falun, vagy a falvakon keresztül.- Ősz volt - emlékezik Horváth János -, heréit csikókkal mentem a nászba -, ezekből négy-hat abrakolt időnként az istállónkban -, s a boltos nagyon szép hangú csengőjét kérte el édesanyám a lovak nyakába. Szárazdnak kellett menni, amikor kiértem a kövesútra, ereszd neki! Gerenyásnál összetörött a kerék, Görbőn kértem kölcsön egyet - nevet. - Hárman értünk haza este... Lakodalomban volt, amikor érkezési sorrendben mentek a fogatok, egyöntetűen, szépen sorban, de előjött a virtus, a kerültetés is... Télen meg, amikor meg akartuk jártatni a lovakat, befogtunk a szánkóba, két lányt fölültettünk, szólt a csengő végig a falun... aztán hólapáttal jól megdobáltak bennünket - nevet ismét. Az emlékezést, a mesét a hároméves unoka, Dóri ébredése, majd érkezése szakítja meg. Miután megbarátkozik velem, bemutatja tudományát, lovagol. Nagyapja pokrócot tesz a Móni hátára, kantárt a fejére, s a szárt a lányka kezébe adja, aztán ennyit mond:- Kislányom, húzd le a fejed! Úgy!... Gyere, Móni! Az okos állat szót fogad, s kilépdel az istállóajtón. Ekkor ismét a nagypapa „vezényel”:- Húzd a szárt!... Tedd le a kezed! Úgy van! Gyere, Móni! - mondja, s a ló szépen lépked utána. Körbejár az udvaron, hátán a csöppséggel. A rövid bemutató után Dóri megpaskolja Mónit, majd egy- egy almát ad a hűséges állatoknak. Miközben nézem Horváth Jánost és az unokáját, arra gondolok: vajon melyikük büszkébb most, a kislány a lovastudományára, vagy a nagypapa az unokára, aki egyedül van a gyerekek között, aki kedveli a lovat. * Fehér Kálmán szavai jutnak eszembe. Az elnök azt mondta, a lószeretet vitte odáig, hogy 1956. augusztus 20-án Dávid Gyula közbenjárásával Regölyben lóversenyt rendeztek. Ez első lépése volt annak a hivatásos versenynek, ami most már Tamásiban van, mivel a regölyi pálya nem volt megfelelő.- Az első az területi forduló volt - magyarázza a tanácselnök, most meg már a 31. meghívásos nemzetközi megméretés lesz. Fehér Kálmán jól ismeri a témát, hiszen tíz évig a rendezőbizottság lelkes, hozzáértő tagja volt, s ha feltűnt ünneplőbe öltözötten a lovaspályán, sokan rámutattak, mondván, ott megy a Fehér Kálmán. Nos, most a tanácselnök azt mondja, szubjektív okok miatt nem lesz ott a versenyen. Debrecenbe megy, hogy ne legyen a közelben... Kár. Döntése okát nem kutatom, ám szavait megpróbálom jegyezni.- Nem a legmagasabb színvonalú a verseny, de nem is kell annak lennie. Legfőképpen a szórakoztatójellegnek kell érvényesülnie. Tamásiban ekkor van a búcsú, összejön a rokonság és ilyenkor kell a felüdülés, a szórakozás. Varázsa van a lóversenynek - állítja. - Ötezer-nyolcezer ember egymásra, ismerősökre talál itt, azok a vidékiek is, akik valaha lótenyésztéssel foglalkoztak, megkeresik, megtalálják azt a szépet, ami hiányzik nekik. Gyönyörködnek az ugró és fogatos lovakban, akikből 150-et láthatnak ezeken a napokon... A fogathajtás színvonalemelő - vallja a tanácselnök -, mert a parasztember bakon ült és fölismeri, hogyan kell, hogyan kellett volna hajtani... Emlékezésemet a házigazda szava szakítja félbe.- Aztán, tudja, én versenyeztem is. '68-ban kettesfogattal három első díjat nyertem - akadályhajtásban, díjhajtásban és terephajtásban...- És a fogatszépségversenyben? - szólok közbe.- Azt mondták, más is nyerjen - neveti el magát, majd tovább emlékezik. - Voltam Szekszárdon is, a szüreti napokon, aztán '77-ben elkezdtem négyesfogattal, amivel szintén jó eredményeket értem el... Hogyan kerültem a fogathajtók közé? A Cziráki Józsi bácsi volt a futókocsis, ő járt versenyre, s amikor nyugdíjba ment, én kerültem a helyére...- Mi a szép a fogathajtásban, az erő, az ügyesség összemérésében?- Nézni szép, de csinálni fárasztó. A versenyzőnek idegeskedés, mert ha már egyszer odament, mutassa meg, mit tud. Idegeskedés, mert nyerni akar. Nos, ez az izgalom, versengés, hintórendezés '82-ig tartott, akkor ért véget egy fejezet. *- Félvérek, gidrányok, maximok nevelkedtek itt egykor, s általában minden háznál foglalkoztak lóval. A csikók kijártak a legelőre, egy csikós őrizte őket, aztán volt négy csődör, s ugyanahhoz a vérvonalhoz tartozó versenylovakat, igáslovakat nevelték - idéz a múltból Horváth János. - Akadt olyan eset, amikor a legelőről is elvitték. Betanították hintóba, vagy hátasnak, aztán jött a német, a svájci, bemutatták neki és megvette. Regölyben a téesz alatt is sok lóval foglalkoztak, de elvitték őket Szakályba...- Nagy-nagy bánatára az ittenieknek - zavarom meg az elbeszélést, ám a házigazda nem szól, csupán a szeméből látom, helyesel.- Igazi nagy pénzekért vásároltak - folytatja kis szünet után. - Itt olyan gombot lehetne vágni a lovakról, de olyat - emeli meg a hangját -, csak nem kell nézni, hogy heréit, vagy kanca, be kell tanítani, aztán be kell tenni az újságba: négyesfogat eladó. Vinnék, mint a cukrot...- János bátyám, mi lenne, ha nem lenne ló? - töröm meg a pillanatra beálló csendet.- Lenne egy nagy káosz. Bár van gép, de azért a ló segíti ki a téesztagokat, mert van, aki elmegy fuvarba, ekézni, szénát hordani, a kiskerteket fölszántani... Addig, amíg én föl tudok ülni a kocsira, addig nekem lesz lovam - summáz, majd vált. - Harmincnyolc kancát tartanak Regölyben, aztán adtak egy derest, de inkább rozsdásszőrű csődön, ami igazán nem való ide. Kellene egy magyar - a szürke kivételével! -, lehetne sárga, mert ugye az volt a híres, és kellene egy nagyméretű sodrott mura. Kétezer forint a fedeztetési díj és az utóbbi három évben nem adott a lovam csikót. Óriási a kár, no meg aztán a terhes, vagy a szoptató ló nyu- godtabban is megy...,- Azt hallottam - váltok át -, hogy János bátyám találta meg a lovakban a szépséget.- Nem dicsekszem, de ilyen két ló nincs Regölyben... Vásáron nem voltam velük, de számtalan autós megállít, s megkérdezi, mit kérek értük. Mit kérnék, mondom, hisz ha egyszer nem eladó. A Lakos Jenő 150-ért vett, a Soósnak 200-at ígértek. Az én lovaim nem eladók... Ha ekézésnél gyalog kell utánuk menni és jön egy autó, akkor gyorsak már nekem, nem érek velük. Más problémám nincs: mert ha a serágjára teszem a lábam, akkor mehetnek, ha a levegőben mennek is... ÉKES LÁSZLÓ
