Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-11 / 110. szám

1990. augusztus 11. TOLNATÁJ - 5 Kiadvány a nemzetiségi oktatásról Mit ér az ember, ha nemzetiségi? Tanulságok a soknemzetiségű Tolna, Somogy, Baranya péMá£án Riportunk helyszíne Simontornya, 1990 Csak az 1840-es évekig sikerült kitakarítani Ot köbméter szerzetes a máglvi Szélesebb nyilvánosságot érdem­lő kandidátusi disszertáció jelent meg a napokban a Baranya Megyei Levéltár, a Magyar Történelmi Társu­lat Dél-dunántúli Csoportja és az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága gondozásában. Füzes Miklós törté­nész, a levéltár tudományos főmun­katársa tíz esztendő kutatómunkájá­nak eredményeit tette közzé „Az alsó és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet Dunántúlon 1945- 1985” című könyvében. A címben jelölt téma a hazai okta­tásügyünk máig egyik legszemér­mesebben kezelt kérdése. Füzes Miklós történeti keresztmetszetet ad a régióban lezajlott folyamatokról. A levéltári kutatás, a számtalan interjú és az adatgyűjtés során előkerült do­kumentumok alapján kialakított kép a soknemzetiségű Somogy, Baranya és Tolna példáján általánosítható ta­nulságokat hordoz. A nagyívű tanul­mány kiindulópontja 1945, amikor a „szabályozást polgári demokrati­kusnak tarthatjuk, de nem vették fi­gyelembe a nemzetiségi csoport jo­gait”, záróköve 1985, amikor „meg­változott a tanítás nyelve is, 1985-től a magyar mellett az országban min­den beszélt nemzetiségi nyelvet taní- tási nyelvnek ismertek el, míg koráb­ban ezeknek csak lehetőséget bizto­sítottak”.- Összefoglalható-e röviden, mi minden történt az iskolaügyben a két időpont között, haladva a kisebbségi nyelvek „egyenjogúsítása" felé? - kérdeztük a könyv szerzőjét.- A biztatónak ígérkező kezdet után 1950-re gyakorlatilag nagyon sok mindent kiradírozott a politika a nemzetiségi oktatásból, amely ko­rábban működőképes volt. A német- oktatás „szüneteltetésének” szovjet elrendelésével ez az időszak a szláv nyelvek felemás konjunktúráját hoz­ta. A szűkös tárgyi feltételek kö­zött, képzetlen pedagógusokkal is nagy lendületet vett a szerb és horvát iskolák fejlesztése, 1946-ban már is­koláik nyíltak. Aztán jött Rákosi paj­tás, jött a konfliktus Jugoszláviával, és ezek az intézmények tönkre is mentek. Igazi szerbhorvát iskolából jóformán máig csak a pécsi gimná­zium maradt. Az iskolaszervezés ugyan folyt tovább - az 1953/54 tan­évben például Baranyában 6 dél­szláv nemzetiséghez tartozó, anya­nyelven oktató iskola működött 215 tanulóval -, de mindvégig jellemző a létszám erős hullámzása. Az 1951/ 52 tanévtől van már német nyelvet oktató iskola, és néhány év múlva hírt kap a lakosság központilag dek­larált szorgalmazásukról is. Még él a volksbund diktatúra emléke, a kitele­pítéstől, a megbélyegzéstől való féle­lem. A szülőket nemigen sikerült megnyerni, hogy gyerekeiket ilyen tí­pusú iskolákba írassák. A tartózko­dás jellemző más nemzetiségűekre is. Viszont jelentőségük van az SZKP XX. kongresszusát követő változá­soknak, amikor a követelések a ki­sebbségek szabadságjogait illetően is fölerősödnek; és valóban, az 1956-1961 közötti időszakban a konszolidáció éveiben kialakult a nemzetiségi iskolahálózat, az iskolák létrehozása a szülők nyílt szavazá­sának eredményétől függött.- Tudva, hogy ez a probléma máig nincs nyugvóponton, jogos a gyanú, hogy ez inkább jelentett formális, a statisztikák révén megszépíthető, mint tartalmi eredményt.- Igen, például a német nyelv okta­tása a nemzetiségieknek csak mint­egy a felét érintette valamilyen for­mában, majd a hatvanas évektől kez­dődően még ehhez képest is visz- szaesés következik be. Erre később a nemzetiségi hovatartozással mit sem törődő körzetesítés még egy la­páttal rátesz... A feltételek javultak ugyan ebben az évtizedben, az intéz­ményhálózat mégis visszafejlődött, a tanulólétszám csökkent. Előrelépés­ről csak az 1972-es alkotmánymó­dosítást követően beszélhetünk, amikor ez a kérdés társadalmi üggyé válik, amikor a polgári jogegyenlő­ség mellett a nemzetiségi csoport jo­gai is védelmet kapnak. Jelentősen megnő a beiskolázási arány, növek­szik az anyanyelven oktató képzett pedagógusok száma is, új tanuló- csoportok indulnak. Viszont a párt­irányítás a decentralizáció 1978-as kezdetéig operatív ügyekbe is bele­avatkozva, kártékonyán jelentkezik, a körzetesítés, a bekövetkező társa­dalmi integráció a nemzetiségi isko­lákat is eléri, a szülők akaratátój füg­getlenül a gyerekeket más iskolákba irányíthatják. Szó sincs tehát arról, hogy a nemzetiségi oktatás ügyét megoldottuk volna, mint ahogyan azt a nyolcvanas évek elején próbáltuk kimutatni!- Tulajdonképpen mit örököltünk 1945 előttről? A folyamat egészét vizsgálva milyen tanulságok szűrhe­tők le a jövőre nézve?- Még az előbbiekhez befejezésül annyit, hogy az egészséges decent­ralizáció az évtizedfordulótól kezdő­dően lassan megindult, a szórvány nemzetiség tanítása azonban to­vábbra is gond, a heti 3-4 órában ta­nított nyelv pedig nagyon minimális egy kultúra, egy nemzetiségi identi­tás megőrzésére. A jelenlegi törek­vésekkel, amelyek a kéttannyelvű is­kolákban látják a megoldást, azt hi­szem, egyet lehet érteni, bár erre jó példát tudomásom szerint csak Bólyban, Mecseknádasdon és Pé­csett lehet találni. Ez lenne talán a jö­vő, s az, hogy majd az önkormányza­tok, ha szükséges, akár anyanyelven tanító nemzetiségi iskolák létrehozá­sa mellett dönthessenek. Mi 1920 után, igazolva azt is, hogy a béke fel­tételeihez nemzetiségi politikánkkal alkalmazkodni tudunk, 1923-ban törvényt hoztunk, amelynek eredmé­nyeként a Bethlen-konszolidáció éveiben különböző típusú, kétnyelvű iskolák jöttek létre, 1935-38-ra dön­tően az alternatívákat kínáló, „ve­gyes” típusú nemzetiségi iskolák el­szaporodásával. Ez egészen a pán- germán orientáció erősödéséig libe­rálisan irányított iskolarendszer volt. Nem ez az egyetlen történelmi ta­pasztalat, hogy az oktatásirányítás li­beralizmusa - értve ezalatt az isko­lák politikai, jogi, közigazgatási sza­bályozását és szakmai önállóságá­nak tiszteletben tartását - általában kedvez az igényekhez alkalmazko­dó, leghatékonyabb iskolatípusok kialakulásának.- Egy alkalommal említette, hogy a friss kandidátusi értekezésén túl több könyve is megjelenés előtt áll. A Drá­va menti horvátok történetére és a málenkij robotra gondolok.- A „Podravski horvati”-nak csak szerkesztője és egyik társszerzője vagyok, a Tankönyvkiadó gondozá­sában jelenik meg. A málenkij robot­ról írott könyvnek, a „Modern rab­szolgaságának valóban én vagyok a szerzője, a Formatív Kft. adja ki, re­mélem, hogy rövidesen a piacra ke­rül, és várom a Batthyány Kázmérról készült politikai monográfiám megje­lenését is, amelynek a kiadását a Gondolat vállalta. BÓKA RÓBERT A simontornyai római katolikus templom szentélye alatti kriptát „kita­karították”. A templom alapkövét 1728-ban tették le. A kriptában ere­detileg 16 ferences szerzetes szá­mára volt hely 16 fülkében, de ké­sőbb világiakat is temettek bele... Például Hercegh Márton volt ko­vácsmestert és földbirtokost, a kripta építtetőiét, akinek nevét a bejáratot lezáró márványlap őrzi. Az első ha­lottat 1732 novemberében temették ide. A szerzetesen kívül perceptorné, királyi táblai ülnök, báró Szelecky Márton özvegye, kirurgusok, gróf Styrum Nepomuk János császári és királyi kamarás találtak itt többek között végső(?) nyugalomra. A takarítással járó „dicséretes” szorgoskodást a múlt hét elején vé­gezték a helyi fiatal plébános, Páll József beleegyezésével, sőt, közre­működésével. Kassai Katalin orso- lyita szerzetesnő, középiskolai szer­zetes tanár értesítette szerkesztősé­günket arról, hogy a templom udva­rán máglyát rakva a szerzetesek és hajdanvolt nemesi és polgári sze­mélyek koporsóit és tetemeit bármi­lyen illetékes szerv értesítése nélkül elégették. Azonnal a helyszínre siettünk, hogy lencsevégre kapjuk a nyomo­kat. A templom szószék felőli oldalán nyílás tátongott, amit egy deszkaaj­tóval támasztottak be. A templom ud­varán hatalmas tűz nyoma. A szem­tanúk szerint 3-5 méterre csaptak föl a lángok, maga a rakás mintegy 180 cm magas volt. A hamuban ma­gunk is láthattuk az emberi csonto­kat: csigolyákat, koponyatetőket, bordákat, lábszárcsontokat. A temp­lomudvar mellett apró fabódé áll, a költségvetési üzem alkalmazottai itt szoktak öltözni. Négy ott tartózkodó fiatalember, akik a fényképezés ellen nem tiltakoztak, de nevük közlésével nem értenek egyet, elmesélték: sa­ját szemükkel látták, amint kihordták a koporsókat, a csontokat kiöntötték egy helyre, és idekint égették el. A szerdán meggyújtott tűz még csütör­tökön is jól füstölt. A kriptába is le­mentek, feljövet találkoztak a plébá­nossal. Cserháti Péter simontornyai ta­nácselnök kérdésünkre ezt válaszol­ta:- Vasárnap délután lakásomon keresett fel egy egyházfi, Szabó Ist­ván, hogy bejelentse: a kriptát kibon­Hamu - és hamvak tották, és a falbontás előtt egy tűzra­kás maradványaiban csontokat fe­deztek fel. Ö idős kora ellenére nem tudta, hogy egyházi dolgokhoz külö­nösebb közünk nincs. Közöltem ve­le, hogy a Köjáltól nem kaptunk sem­milyen jelzést ez ügyben, holott nekik kötelességük bármilyen sírfelbontás esetében engedélyt adni. Hétfő reg­gel személyesen meggyőződtem ró­la, hogy a templom oldalán falbontás nyomai észlelhetők, a nyílást desz­kaajtóval torlaszolták el, előtte pedig tűz hamumaradványai láthatók. Az egyházfiak részéről ketten jelezték telefonon a történteket. Javasoltam a pécsi püspökség értesítését, hiszen a templom belsejébe hatoltak be. Minthogy a Köjál nem adott ki enge­délyt, mi nem folyhattunk bele az ügybe. Megkérdeztem a történtekről a katolikus egyház gondnokát, Far­kas Ferencet, mivel a plébános úr ál­lítólag nyaralni ment. Ö megkért, hogy ezzel az üggyel a tanács ne foglalkozzon, a kriptát a plébános úr engedélyével, illetve tudtával kitaka­rították. Farkas Ferenc épp a szennyvízle­folyó tisztításával foglalatoskodott háza előtt, amikor megtaláltuk.- Úgy értesültünk, hogy itt vizsgá­lat indult.- Semmi. Minden kacsa - mondta magabiztosan. - A kriptát az egyház- község maga nyitotta fel, és kitakarí­totta. Tizenegy darab diát készítet­tünk, de azok az atyánál vannak be­zárva, aki jelenleg az NSZK-ban van, ötven tagú gyermekcsoportot vezet, csak pénteken érkezik haza. Szom­baton az atya már üzemben lesz, dolgozni fog. A diákat Pesten hívatjuk elő, körülbelül tíz nap múlva lesznek készen.- Csak egy kérdést tennénk fpl.- Százra is válaszolok.- Műemlékvédelmi, illetve Köjál­engedélyük volt?-Nem kellett ehhez semmi. Továb­bi céljaink vannak a kriptával kap­csolatosan, ezért elhatároztuk, hogy fölbontjuk. Egy altemplomot akarunk épiteni, és néhány év múlva a kripta további értékesítése lesz a fő célunk. A kriptában összesen mintegy száz koporsó volt, azok mind fel voltak bo­rogatva, a sírbolt két háborút ért meg, a koporsókban a világon semmi nem volt... No most: a kiborogatott tete­mek lettek fölvékázva. Lapát segítsé­gével bele a vékába, és ott állt a • Farkas Ferenc, a „mindenes” pap, az szedte ki a csontokat, ame­lyek ott vannak lent a kriptában. Na ugye, ilyenkor előfordul, hogy a csontból valami fel is kerül. Hát itt is így történt, és a felkerült csontok el lettek tüzelve. Meg ott volt a sok ko­porsó, be kellett gyújtani, a ben­nük lévő csontok természetes, hogy égtek.- Ön milyen minőségben vett részt ezekben a „munkálatokban”?- Egyházközségi tag vagyok. Csak úgy... szívességből.- Nem gondnok?- Hát... eredetileg pénztáros va­gyok. Gondnoki minőséget nem töl­tök be, olyan mindenes vagyok, ma például sekrestyés.- Úgy tudjuk, ön nagyon sokat, másfél milliót áldozott személyes va­gyonából ennek a templomnak a karbantartására...- Ez egy más vonatkozású dolog.- És az egymásra halmozott tete­meket is elégették?- Hát... ki kellett mindent hordani a kriptából. Öt köbméternyi mennyi­ség volt, azzal nem lehetett semmit kezdeni. Mármint a tetemek. A mara­dék csontok - több mint száz kopo­nyacsont - jelenleg is megtekinthe­tők a kriptában. Meg is tekintettük, már előbb, bi­zonyságául annak, hogy bárki beha­tolhat az őrizetlenül hagyott nyíláson a sírboltba. • A Tamási Rendőrkapitányság nyo­mozótisztje, Juhász László elmond­ta: valóban nem nyomozás folyik, ha­nem annak megállapítása van folya­matban, hogy történt-e vagy sem bűncselekmény, szabálysértés. Ugyancsak Tamásiban Szabó Lász­lótól, a Köjál járványügyi ellenőrétől megtudtuk, hogy a sírfelbontásra senki sem kért engedélyt. Ezután megkérdeztük Mayer Mi­hály pécsi megyés püspök úrtól, volt-e tudomása minderről.-Telefonon értesítettek bennünket tegnap vagy tegnapelőtt. Akkor szó- bakerült az is, hogy a plébános sza­badságra ment. Azt mondtam, ha va­lóban az a helyzet, amit elmondtak, nagyon szomorú. A túlbuzgó embe­rek abba mennek bele, amibe nem kell, ahhoz nyúlnak, amihez nem szabad. Bár a Köjál előírásai szerint sírfelbontásnál a fa részeket el lehet tüzelni más esetekben, én még ezt sem engedtem meg soha. Csak azt, hogy legalább egy méter mélyre leássák. Én arról sem tudok, csak most hallom önöktől, hogy altemplo­mot akarnak építeni. Én semmi ilyet nem írtam alá. Arról van tudomásom, hogy plébániát akarnak építeni. A te­mető, a kripták kitisztítása bonyolult és igen kényes dolog, amihez min­den előírást be kell tartani. Erre vo­natkozóan tőlem nem kértek semmi­féle jóváhagyást, és nem is adtam volna. Ez ferences templom, ferences kripta, eleve a ferences rendhez is kellett volna írniuk, hozzájárulásu­kat kérniük. Aki nem ért a jogi dol­gokhoz, nem ismeri a temetőkre vo­natkozó jogi előírásokat, nem nyúl­hat ilyesmihez. Nem buzgóság kell. A buzgóság, a jó szándék vak. Azt szokták monda­ni: jó szándékkal van a pokol feneke kikövezve. DOMOKOS ESZTER GOTTVALD KÁROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents