Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-11 / 110. szám
4 - TOLNATAJ 1990. augusztus 11. Büszkélkedjek Tolna megyével...? Amikor 1964-ben először betettem Szekszárdra és a megyébe a lábamat, aligha mondtam volna a címben feltett kérdésre igent. Veszprémből jöttem ide, a királynék ősi püspöki városából és az északi Balaton-part csodálatos kultúráján szerzett élményekkel magam mögött. Továbbá kollégáim részvétével, akik ha távozásom miatt nem is búsultak különösebben (ez nem kollegiális szokás), siettek felvilágosítani arról, hogy most aztán végleg elásom magamat. Mert itt nincs más, csak bor és halászlé, én pedig általuk ismeretes módon nem szeretem a halat, így itt csak feléböl-harmadából vesznek majd emberszámba. Nem egészen így történt, bár a befo- gadtatás mikéntjéről és emberi vonatkozásairól, fokozatairól kisebb kötetre elégségeset tudnék írni. Ez azonban nem ilyen személyes vonatkozásban önvallomás, hanem arról szeretne számot adni, amit évtizedek óta vallók. Nevezetesen, hogy ha valaki nyitott szemmel jár és néz azon a vidéken, ahol laknia adatott, akkor előbb-utóbb talál annyi befogadni érdemes szépet, hogy még akkor is jól érzi magát, otthonra lel, ha különben cseppet se könnyű ember... Visszatérve tehát a címbéli kérdésre, arra feltétlenül hangsúlyos és csupa nagybetűs IGEN a felelet. A tájjal kezdődött... A büszkélkedés első lépése az lenne, hogy erre rendeltetett áldozatomat miha- marébb leterelném a főbb utakról. Gépesített korunkban minden további nélkül elképzelhető, hogy autón érkezne. A le- terelés már Dunaföldvárnál elkezdődne, egyik kedvenc településemen. Egyelőre nem azért, hogy felmenjünk a várba, hanem, hogy a két „hegy” közül, valahonnan a híd környékéről pillantást vethessünk a folyóra, a túlsó és innenső partra. Aztán Bölcske és Madocsa irányába haladnék tovább, de utóbbi községben egyenesen ki, a gondolom, hogy mindmáig se világszínvonalú úton, ki egészen a régi hajóállomásig. Visszafordulva Pakson át a Nagydorog felé vágnék át a 6-os úton,és itt aztán el- kalézolnék egy keveset. Kisebb-na- gyobb letérők árán feltétlenül eljutnék a nemcsak tájképileg szép, hanem egy sor más szempontból is utolérhetetlen Györ- könybe. Aztán az addigra remélhetőleg végre kilátóvá változó borjádi sörétgyártó toronyból néznénk meg a Sió-völgyét, vagy a nagyszerűen újjáépült Sass-kúria teraszáról, ahol addigra remélhetőleg már szállni is lehet. Sárszentlőrincen elhagynám a járatlan kedvéért a járt utat és annál a helynél elkanyarodva, melyet a helyiek gyermekjátszótérnek neveznek, földúton jutnék el Nagyszékelybe. Ez száraz időben járható és szinte biztosra veheti az ember, hogy menetközben - a zárkózott szarvasokat és a zord vaddisznókat leszámítva - szinte a megye vadállományának minden, képviselőjével találkozik. Később természetesen az ugyancsak gyönyörű Kisszékelybe is betérnék. Ha látogatóm horgász, úgy váltanánk napi jegyet a helyiek jogos büszkeségére, a horgásztóra. Simontornyáról Igar-Vámszőlőhegyen keresztül mennénk el Ozorára és nagyjából ott kelnénk át a Sión, ahol sosem volt ozorai csata, mert Csapó Vilmos derék nemzetőrei harc nélkül kényszeritették fegyverletételre a horvátokat. A hosszú évek óta újjáépülő várkastély látványa is innen nézve a legszebb. Mivel Dombóvárra, már csak a megye „második városa” lakóinak érzékenységét kímélendő is, mindenhogyan el kell jutni, előtt felmennénk Tamásiban a Várhegy kilátójára, aztán erdészeti engedéllyel barangolnánk Pári környékén az erdőkben. Ugyanezt Gyulajon meg se próbálnám, mert úgyse engednék. Dombóváron a parkban mennénk ki, majd a keskeny, de végre meglévő út lehetőségeit kihasználva felautóznánk Já- gónakra. Visszafelé Kurdnál a csodás szerpentinen Lengyelbe, egyenesen az arborétumba, majd Bonyhádnak fordulva végig a völgykagylók mélyén megbúvó kis falvakon, az egykori Völgységi járáson, melyet Illyés Gyula teljes joggal nevezett „Magyar Svájcnak”. Bonyhádról Grábócra, a már-már nem is létező Zsib- rikre és természetesen Mórágyra. Fel, egészen a pincesor még meglévő részéig, letekinteni a télen-nyáron egyformán szép falura. Szekszárdra eljutva a Kálváriáról körülnézve örvendenénk annak, hogy ez a hely a ráplántált képzőművészeti képződmény ellenére is őrzi még hagyományos nevét, noha az igazi Kálvária csakugyan eltörpül rajta. Az ember keze nyoma Amit eddig múlt idejű közeimmel, jelen időben elmondtam, természetesen tört része a táj szépségének, mely nem egy, hanem huszonegy folyamatosan itt töltött esztendő során lett eszmei magánbirtokommá. A későbbiekben majd sor kerül rá, de eleddig szándékosan nem foglalkoztam az ember keze nyomával. Fájva tapasztalom még nagy műveltségű, intelligens embereknél is, hogy egyszerűen képtelenek megállni egy virágba borult fa, vagy a Nagydorogtól nem messze lévő őstölgyes lombja alatt, mert nem veszik észre. Az egyszerűen csak ott van, mint a Kárpátok, a Duna, vagy a Balaton. Mely utóbbi se fürdőzők heringhadától benépesítve szép, hanem mondjuk rianások idején a Badacsonyból nézve, vagy amikor Szigliget várfokáról szemlélhetjük, hogy miként rázza le magáról a víz hajnali párák szürkén elnyúló ujjait Becehegynél. A táj azonban akkor igazán szép, ha az ember úgy változtatott rajta a maga hasznára és örömére, hogy eközben nem tette tönkre a lényegét. A szekszárdi Sötétvölgy éppúgy szép példa erre, mint a városban a platánsor, melyen először végighaladva azt hittem, hogy földi paradicsomba érkeztem. Nem volt egészen így. Egyformán emlékszem a múzeum mögötti gyárkéményre, egy csúf gyorsbüfére, a város közepét eléktelenítő Selyemgubóbeváltó tömbjére. Itt van most a Prométheusz park, amivel feltétlenül éppúgy dicsekednék, büszkélkednék, mint ahogyan a régi (új) pártház szaharai légiós erődre emlékeztető tömbjére nem. A változások tényével, azonban annál inkább. Azzal, hogy egy meglehetősen mucsai kisváros miként vált két-két és fél évtized leforgása alatt teljesen elfogadható, az idelátogatók szemét gyönyörködtető középvárossá. Hibáival, várostervezési rontásaival együtt természetesen, de ezekről már annyiszor írtam, irtunk lapunkban, hogy most felesleges ismételgetni. Mellékesen hadd szúrjak közbe egy megjegyzést ami sokak számára remélem felesleges. Nem nosztalgiázásból vagy a jövő iránti túlzott derűlátásból választottam ilyen terjedelmes, optimista kicsengésű mondanivalót hanem mert az az érzésem, hogy az e d d i g r e visszatekintve talán jobban el lehet viselni a mostat hiszen amíg mindaz, ami létrejött, se volt valameny- nyi mindennapunk fenékig tejfel... Az ember kezenyoma a végtelenségig sorolható lenne. Számomra a régi megyeháza homlokzata minden megpillan-’ tásakor őszinte öröm. De udvarán a három tiszafa (ezek is műemlékek) legalább annyira az és valamikor értő kezek plántálási kedvét dicsérik. Grábóc csodálatosan újjáépült szerb temploma, a decsi református templom belseje, a Sztankovánszkyak Ybl építette kajdacsi kápolnája, a bonyhádi Dőry-ház (ma múzeum) belseje éppúgy az, minta sajtóházunk oldalán lévő vaskapu, a dunaföld- vári börtőnfülkék betyár-freskói, vagy a borjádi Petőfi-méhes. Ez utóbbi persze akkor is az lenne, ha a költö soha nem teszi be ide a lábát, mert nyugalmat áraszt, egy végleg eltűnt életforma emlékét őrzi. Ne legyünk azonban sznobok és csak a hivatalból elismert (bár a kelleténél sokkal kevésbé propagált) emlékekre ügyelők. Sióagárdon végigmenve, Fácánkertre betérve, de számlálhatatlanul sokfelé a megyében, az ember úton-útfélen láthat legkényesebb „nyugati” igényeket kielégítő lakóházakat Ezek egyszerre részei a tájnak és keretei lakóik emberi életének, ami ugyebár mégsem csekélység. A nyugati igények különben édeskeveset érdekelnek, ahogyan hosszú történelmünk során mi is édeskeveset érdekeltük a Nyugatot A saját igényeink, meg persze azok növelése sok osztályrenddel fontosabbak... Ugyanígy az összefogás, mely megteremtett egy vitatható méretezésű Guna- rast egy legalább ennyire vitatható szerkezetű Domborít melyek létével azonban mindettől függetlenül nyugodtan lehet büszkélkedni és én fogpdatlan prókátorként büszkélkedek is. Hasonlatosan a györkönyi pincefaluhoz, vagy a regölyi strandhoz. Amivel tulajdonképpen a legnehezebb részhez érkeztem, hiszen ahogyan a madarat tolláról, az embert barátairól lehet megismerni. Emberek A „barát” szót egyébként nagyon ritkán használom, mert ami mögötte rejlik, az is ritka. Mégis, ha valaki kettőnél több évtizedig rója egy nem túl nagy megye településeit és útjait, óhatatlanul számtalan emberrel ismeretségbe kerül, akikre érdemes odafigyelni. Elsősorban azért, mert a tőlük telhető erővel használni igyekeztek, helyt álltak magukért, ott és ahol, ahová egyáltalán nem mindig önszántukból kerültek. Bár a napjainkban terjedő együgyű divat szerint ezzel nem illene büszkélkednem, szégyenérzet nélkül bevallom, hogy akad (sőt sajnos már csak akadt, mert köztük is tallózott a halál) termelőszövetkezeti elnök, községi tanácselnök ugyanabból a faluból, egymást követően rögtön kettő is, evangélikus lelkész, politikai rendőrtisztből lett népművelő, szállodai szakember, megyei főbíró, csó- nakkészltő kisiparos és korcsmárosdi- nasztia sarja éppúgy, mint gimnáziumi igazgató. Sőt újságíró-fotóriporter is... Grábóc utolsó kalugyerének, és Decs községi bírójának nevére még emlékszem. Egy csodás könyvtárú idős parasztemberére, ez utóbbi faluban, sajnos már nem. Ami az emlék, az élmény és a büszkeség erején mit sem változtat. Ráérő időmben (amihez nem kell feltétlenül nyugdíjasnak lenni) hasonló, vagy még különb számvetést őszintén kívánok minden arra kapható kedves olvasómnak... ORDAS IVÁN Családi cirkusz Kolorádó Kolorádó az otthonom - mondhatná bármelyikük. És ez a Kolorádó hol itt, hol ott van Magyarországon. Hogy miből élnek? Családi cirkuszból. No persze: csa- ládrcirkusz akad máshol is, de abból mások nem tudnak megélni. Kolorádó falu és munkahely. Guruló falu, amelyben egyetlen nagy család él: az Ádám család. Kolorádó a cirkusz neve, mely egyike annak a tizenhárom maszek magyar cirkusznak, amely a Video Art Kulturális Szolgáltató Kisszövetkezet égisze alatt fut. Hasonlóan a nagy magyar politikai cirkuszhoz, ez az apolitikus maszek cirkusz is az idáh indult. Persze kisebb nevekkel... Ádám Lajos a társulatvezető. Április 4-től október 20-ig utaznak - mondja. Meg nem tudom fejteni, miért épp április 4-től! Lehet, hogy ez a dátum rövidesen elveszti aktualitását, és mondjuk március 15-re tevődik át? Mintegy 4 millió forint értékű a 2000 férőhelyes sátor: felépítéséhez tíz ember szükséges, és csaknem egy teljes nap. A bontás - mint mindenütt - hamarább megy. Három óra elegendő rá. Nagyon régi artistacsalád az Ádám család. A régi világban saját maszek cirkuszuk volt, aztán jött az államosítás. Az idősebbek az egész világot bejárták. A teljés családi létszám mintegy száz főre rúg - de ebben a cirkuszban csak tizenöten lépnek fel. Minden artista Pesten lakik - családi házakban. Az állatkertektől, egymástól cserebere útján beszerzett állatokat télen el kell látniuk, gondozniuk kell. Egyébként is mindent maguk csinálnak. Hiszen az áremelések óta csökkent a bevétel, megcsappant a közönség, egy előadásnak csak a villanyfogyasztása 2500 forint, a helypénz - bár igen rossz a terület, távol esik a forgalomtól - Szek- szárdon 6000 forint volt. És fizetni kell a vízműnek, pénzbe kerülnek a kosztümök, amit maguk varrnak, ehhez kell hozzászámítani a cirkuszfalu költségeit, hiszen élni kell... Hetente általában két helyen játszanak, két fordulóban zajlik az utazás, mert kevés a sofőr és kevés a teherautó. Egyébként maguk vezetnek, egy sofőr havi 15 000-be kerülne. Legmodernebb lakókocsijuk értéke jelenleg 400 000 forint. Igaz, van benne szalon, bár, hálószoba baldachinos ággyal, tükörmennyezettel. Meg zuhanyozó. A cirkuszt saját erejükből tartják fenn, nincs semmilyen állami támogatás. Akkor keres mindenki, ha van bevétel - mondja a főnök. És ezt a bűvészmutatványt megtanulhatnék tőlük. DOMOKOS ESZTER Fotó: ÓTÓS RÉKA Valérie - minden titkok tudója Késélen a bevétel - mutatja az igazgató A legifjabb artista - otthonában Nemcsak hírlapi kacsa van...
