Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-11 / 110. szám
I. évfolyam, 19. szám 1990. augusztus 11. Eltűnt egy kép Kivégzés. A kép címe nem túl felemelő. Egészen a közelmúltig ott lehetett látni a jellegzetes festményt a szekszárdi régi vármegyeháza nagytermében. Hatalmas méreteinél fogva beborította a fal egy részét. A festményen darutollas katonák emelik a fegyverüket a kivégzésre váró személyekre, köztük egy nőre. Ismerős a jelenet, főleg a szekszárdiak számára. 1919. augusztus közepén, a Tanácsköztársaság bukása után a szekszárdi direktórium tagjai is életükkel fizettek a sikertelen kísérletért. Azután hirtelen, minden különösebb hírverés nélkül egyik napról a másikra eltűnt a kép a nagyteremből. A megyei tanács gondnokságának a vezetője, Antus Antal felvilágosít, hogy már régóta tervbe volt véve az elszállítás, főleg azt követően, hogy a nagyterem időről időre helyt adott esküvőknek, keresztelőknek és más családi eseményeknek. Érthető, ha a jegyespár nem pont a Kivégzés című kép alatt kívánja kimondani a boldogító igent. A tavasz végén távolították el a festményt, de egyébként nincs szó a múlt különösebb átértékeléséről. Fertöszögi Béláné, a művelődési osztály munkatársa szerint is néha nyomasztólag hatott a kép, amely egyébként Sarkantyú Simon alkotása. A mű - amely szemmel láthatóan nem nélkülözi az ismert Goya-motívumokat sem - 1952-ben készült s állítólag a tavaly elhunyt Sarkantyú Simon sem ezt a festményt tartotta élete meghatározó alkotásának. Ez persze mit sem von le művészetéből, tehetségéből. S hogy hol kötött ki a Kivégzés? A múzeumban, ott tárolják jelenleg. Csiszár Mirella, az intézmény munkatársa a padlásfeljáró elé vezet, ott függ a magára maradt Sarkantyú-alkotás. - Azt hiszem, az ilyen típusú festményeknek már lejárt az idejük - jegyzi meg a művészi értéket firtató kérdésre. - A maga korában is inkább ideológiai értéke lehetett. Esetleg azért jöttek, hogy belerúgjanak? - érdeklődik. Nincs idő elmondani, hogy mi sem áll tőlünk távolabb. Jövetelünk célja sokkal inkább az eredeti helyéről eltávolított kép ürügyén való emlékezés. Emlékezés arra a hetvenegy évvel ezelőtti napra, amelyet a maga sajátos eszközeivel, jól-rosszul, de megörökít ez a festmény. Tehát 1919. augusztus 10-ét írjuk, amikor is Szekszárd lakosságának egy része különös látványosságra várva gyűlt össze a belvárosi nagytemplom előtt. Akasztás volt kilátásban... * Kezemben egy könyv, a címe: Szekszárd megyei város monográfiája. Szerzője, összeállítója vitéz Vendel István, a város egykori polgármestere. A könyv közel ötven éve, 1941-ben jelent meg. A 364 oldalas kiadványból az 1919. év története, közelebbről a Tanácsköztársaság szekszárdi eseményei érdekesek számunkra. Vitéz Vendel István meglehetős részletességgel számol be erről az időszakról, egy pillanatig nem hagyva kétséget afelől, hogy számára mit is jelentett a Tanácsköztársaság. Sorait olvasva egy mai magyar hetilap értékelő sora villan be - a hetilapot azért nem nevezem meg, mert ilyen formában sem érdemli meg a népszerűsítést - szóval ez a hetilap az árnyalt történelemszemlélet nagyobb dicsőségére nemes egyszerűséggel csak zsidó-kommunista terroruralomként aposztrofálta a Magyar Tanácsköztársaságot. Ez persze a szélsőség, ám ezek a szélsőségek az utóbbi időben bátorítást kaptak néhány illusztris párt cselekedeteit látva. Elég a tanácsköztársasági emlékművek ledöntésére, avagy jobbik esetben fóliába csomagolására gondolni. Ám térjünk vissza vitéz Vendel István beszámolójára, aki 1919. március 21 -ről, azaz a Tanácsköztársaság kikiáltásának napjáról ezt írta: „Közben a vörös rém általánosan is kibontakozott, az 1919. évi március hó 21-én pedig az ezeréves alkotmányt meggyalázva, országosan kikiáltotta a proletár- diktatúrát. Ugyanazon a napon a kommunizmus itteni (azaz szekszárdi - a szerk.) követői a MÁV osztálymérnökségen gyülekeztek és Soós Sándor mérnök vezetése mellett mint a földműves-, munkás- és katonatanács megbízottai elhatározták, hogy a hatalmat végleg magukhoz ragadják és a bankok pénzkészleteit lefoglalták.” Talán ennél a résznél ismét érdemes egy rövid kitérőt tenni. Néhány újabb keletű történelmi szakmunka „hataloméhes" kommunista csoportról beszél, így tesz az a Raffay Ernő is, aki amennyire kiváló könyvet írt az 1918-19-es erdélyi állapotokról, olyan gyengére sikeredetten tárgyalta a trianoni diktátumot a bombasztikusán hangzó Trianon titkai című művében. Ez utóbbiban jellemzi „hataloméhes”- ként a Tanácsköztársaság vezetőit Raffay, ám még mielőtt erre az értékelésre gyanútlanul rábólintanánk, gondoljunk arra: vajon egyes személyeket, pártokat csak a szerénységük gátol meg abban, hogy hatalomra törjenek? S még egy adalék: a Tanácsköztársaság „hataloméhes” vezetői - látva az elkerülhetetlen bukást - önkéntmondtak le, bízva a legrosszabb elkerülésében. Huszonöt évvel később ugyanezt a lépést egy fanatikus csoport nem volt hajlandó megtenni, s az eredményt ismerjük. * „A vörös szörnyeteg ravasz módon, hazafias szólamokkal köszöntött be. Élénk emlékezetben maradtak azok a falragaszok, amelyeknek egyikén a négy oldalt lángoló Csonka Haza és alatta francia nyelven „akartok-e négy Elszászt” jelmondat volt látható.” Sokatmondó Vendel megállapítás. Ha Magyaror-. szág megcsonkítása ellen a Tanácsköztársaság tiltakozik, az „ravasz szólam”. Ugyanakkor közismert, hogy a Horthy-rendszer a mindennapjai szerves részévé tette a Trianon elleni propagandát, ez már viszont a Vendel-féle értékelésben egészen mássá lényegül át: „A polgárság várta azt a napot, amelyen Isten igazságos keze lesújtott a gyilkos Trianonra.” A Tanácsköztársaság szekszárdi működését részletezve vitéz Vendel István igyekszik valamiféle tomboló rémuralomként jellemezni az időszakot, ám az általa gyakorta használt gyalázkodó jelzők sem takarhatják el a lényeget: a kifejezetten hibás politikai intézkedések ellenére sem leljük nyomát annak a terrornak, amit később előszeretettel alkalmazott a fehér tiszti különítmények jó része. Tetten érhető káröröm csendül ki az alábbi epizódból is: „Hogy port hintsenek a proletár testvérek szemébe, a benedek-szurdoki lakosok közül több családot a belvárosi polgári lakásokba telepítettek. Csúfos kudarcot vallott azonban a szovjet nagylelkűség, mert a benedek-szurdoki lakosok - mivel nem szokták meg a rendes szobalevegőt és az új otthonnal elvesztették életterüket, a szekszárdi szőlőhegyeket - egyre- másra szökdöstek vissza a régi lakóhelyeikre.” A rend tehát helyreállt, mindenki visszatért e számára elrendeltetett világba, melynek határait áthágni merészelte. Nem nyerte meg Vendel István tetszését a Tanácskormány ingyenkonyha kezdeményezése sem. „Figyelemmel voltak a proletártestvérek háztartási gondjaira is, és, hogy azokat csökkentsék, a szocializált Szekszárd szállóban felállították a városi étkezdét A sok ingyen étkező nagy forgalmat csinált, azonban nem volt benne köszönet, mert a készlet - amelyet úgy rekviráltakössze - hamarosan any- nyira elfogyott, hogy később kénytelenek voltak az ingyenebédek árát a város nyakába sózni.” * Tény, hogy a direktórium Szekszárdon is alkalmazta a túszszedés elítélendő és értelmetlen módszerét. 1919. április végén a szerb-magyar demarkációs vonal Várdombnál húzódott, a megyei direktórium joggal tarthatott az ellenséges betöréstől. „Soós Sándor előadta, hogy az éjjel szerb támadástól kell tartani” - örökítette meg a jelenetet vitéz Vendel István - „és miután Szatmáron is nem a burzsujokat, hanem a proletárokat gyilkolták le a bevonuló románok, a vármegyei direktórium elhatározta, hogy a kommunisták védelmére a város jobbmódú polgáraiból túszokat szedet.” Tizennégy szekszárdi polgár jutott erre a sorsra, akiket Hőgyészre, az Apponyi-kastélyba szállítottak. „Erős lehangoltság uralkodott tehát a fogság első napjaiban a túszok között, és aggódásukat csak az enyhítette, hogy az őrizetükre kényszerített parancsnokok a legnagyobb kímélettel bántak velük és bizalmasan lehetővé tették, hogy hazaüzenhessenek, sőt, családtagjaik is felkereshessék őket.” A túszokat hamarosan szabadon bocsátották, persze ez nem menti a történteket. Ám az Vendel István soraiból is kitűnik, hogy az általa „vörös banditáknak” nevezett Tanácskormány messze nem bánt el olyan kegyetlenséggel az általa letartóztatott személyekkel, mint később, a bosszú időszakában a Tanácsköztársaság képviselőivel az új hatalom. Arra is van viszont adatunk, hogy ha kellett, a szekszárdi forradalmi törvényszék valóban keményen lépett fel a rendbontókkal szemben, sőt, halálos ítéletet is hozott. Bizonyíték a vér- szomjra? Szó sincs róla, hiszen a halálos ítéletet a forradalmi törvényszék egy gyilkossággal vádolt vöröskatonára mondta ki. Ismét a krónikásé, vitéz Vendel Istváné a szó, aki ezúttal mellőzi az értékítéletet: „Puskás János vöröskatona az 1919-ik évi április hó 30-án megölt és kirabolt két, a demarkációs vonalon átjutni akaró egyént és egy férfit agyonlőtt, mert nem adott neki cigarettát. Ezen bűncselekményei miatt dr. Tánczos Vendel vádbiztos Puskás Jánost a forradalmi törvényszék elé állította, mely Puskás Jánost halálra ítélte. A végrehajtással a forradalmi törvényszék a Szekszárdon tartózkodó Krammer Sándort bízta meg, aki az elítéltet a rendőrségi fogda elé állította és négy vörösőr által leadott sortűzzel agyonlövette.” Még egy halálos áldozata volt Szekszárdon a Tanács- köztársaság időszakának. Június végén a'megyé- re is átterjedt a Pest megyei ellenforradalmi szervezkedés, s híre ment annak is, hogy az ellenforradalmárok Szekszárdra is bevonulnak. Történt is erre egy gyengécske próbálkozás - többek között Vendel István tevékeny részvételével - ám az ellenálló vöröskatonák meghiúsították ezt a szándékot. A lövöldözésben a Rákóczi utcában lakó Majsai Józsefet egy halálos golyó érte. Az ellenforradalom leverése után a Tanácskormány ismételten túszokat szedett, akikre négymillió korona hadisarcot vetett ki. Ez akkoriban már nem volt túlzottan nagy összeg, a pénz pár nap alatt összejött, s a túszokat szabadon bocsátották. * „Minthogy a kommunisták kegyetlenkedései örökre felejthetetlen nyomokat véstek a város polgárságának a leikébe, nem kellett biztatás ahhoz sem, hogy a vörös uralmat minden áron meg kell semmisíteni.” Korábban már láttunk néhány példát a kommunista „kegyetlenkedésekbe”, amelyek legfeljebb a fenyegetőzés szintjéig jutottak el. „Soós Sándor fennhéjázó hangon azt válaszolta, hogy a túszokat semmi körülmények között sem engedik szabadon” - idézi fel a direktóriumi elnökkel folytatott párbeszédét Vendel István, aki szerint Soós Sándor - ki tudja miért - e szavakkal fejezte be mondandóját: „Mit gondolnak, csak nem fogok fehér kötélen meghalni.” A népmesében minden bizonnyal járatos Vendel István érezhető elégtétellel fűzte hozzá mindehhez: „A kom- mün bukása után fehér népítélet alapján, fehér ruhaszárító kötélen halt meg.” E népmeséi fordulat után a polgármester-krónikaíró szükségesnek tartotta megjegyezni: „Valóban, a vörös banditák kérlelhetetlenséget mutattak.” S ezekután érdemes a végkifejlet ismertetésével megvilágítani, hogy a lovagiasságukkal előszeretettel kérkedő, „a magyar feltámadás biztos fundamentumát” képviselő nemzeti hadsereg, azaz a fehér tiszti különítmény a „vörös banditák kérlelhetetlenségé- vel” szemben mennyire gyakorolta a könyörüle- tességet. A Tanácsköztársaság 1919. augusztus elsején lemondott, s a Szekszárdon tartózkodó direktóriumi tagokat augusztus negyedikén letartóztatták. „A kommunistákkal szemben érzett határtalan gyűlölet nem is tudott tovább a lelkek börtönében zárva maradni. Valósággal morajlott a nép elkeseredése és érezni lehetett, hogy Szekszárd összlakossága elszánt, kemény tettre készül”. Vitéz Vendel István nem volt híján a dramaturgiai érzéknek sem, s valóban: baljós jövendölése tényleg valóra vált. * „A szegedieknek egy 16 tagú - jobbára tisztekből álló - különítménye érkezett Szekszárdra, amelyet Gömbös János főhadnagy vezetett. Amikor a honfiúi lázban égő polgárság megtudta, hogy megérkeztek a fehér tisztek és vége a sok halálos(l) gyötrésnek, elemi erővel követelte a kommunisták kivégzését. Az 1919-ik évi augusztus hó 10-én, a vasárnapi mise után (nem tévedés, a vasárnapi mise után) több ezer főre rúgó elszánt szekszárdi polgár gyűlt össze a belvárosi nagytemplom előtt és hangosan követelte, hogy a lakosság kínzóit, a vörös direktórium tagjait akasz- szák fel. A templomlépcsőkön álló, fehér tollal díszített sapkájú tisztek egyike, Vértessy Károly főhadnagy - látva az ellenállhatatlan magatartást - beszédet intézett a néphez, majd a letartóztatottak névsorát felolvasta és kérdezte, hogy kinek a felakasztását követelik. A tömeg az akaratát egy rövid szóval fejezte ki. A bűnösök nevei után ezer és ezer torok a „föl” szót kiáltotta. így jött létre a nép - akasztást kimondó - halálos ítélete.” Vendel István tehát a népre hivatkozik, ám ne feledjük: a kivégzés a törvényesség legcsekélyebb betartása, bírósági végzés nélkül zajlott le. A jelzett alkalommal Soós Sándor megyei direktóriumi elnököt, Aranyos György megyei kormányzótanácsi biztost, dr. Tánczos Vendel és Kovács Sándor vádbiztosokat, Bertók Róbert kerületi gazdasági hivatalvezetőt, Mautner Gyula, Ocskó László és Deák Mihály megyei direktóriumi tagokat akasztották fel a vásártéri eperfákra. S mindez még nem volt elég, a hatalom új birtokosai továbbra is vérre szomjaztak. Vitéz Vendel István természetesen újból a népet citálta: „A kommunisták iránti ellenszenv az akasztások után sem hagyott alább és a következő vasárnap, augusztus hó 17-én a városháza előtt tartott népgyűlésen a többiek kivégzését is követelték. A népítélet után ismét a fogház elé vonultak, a fogságban lévőket kivezették és a vásártérre kísérték, ahol Prantner János és Kovacsics György - városi, Bencze Ferenc megyei direktóriumi tagokat, továbbá Gróf Pál szovjet képviselőt, Kecskés Ferenc lakásrekvirálót, Wachtel Károly Gábor pénzintézeti direktóriumi tagot és Bertók Róbertné Dezső Mária szovjetházi vezetőnőt a vasúti töltés előtt sorbaállították és sortűzzel agyonlőtték." Ezt a pillanatot ábrázolja Sarkantyú Simon festménye, amely immár új helyen, a múzeum padlásfeljárójának közelében várja az eljövendő időket. SZERI ÁRPÁD