Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)
1990-07-21 / 92. szám
6 - TOLNATÁJ Ábrahám Erzsébet: Miniatűrök Misztikusan Mily hallgatag az este, mily hallgatag minden erő, hogy súrlódik a fényben, az éjszakai mező. Dali Egy méhecske szállt el az alma fölött, utána fordult a fény, s lobogott... Rhus Kő és fény suttogása, asszonyok szerelmi láza, Afrika szívem babonázza, fekete az éj, méhednek magháza. A meditáció fókusza Szabadság-mélység, levegő-kékség, szárnycsontos vitorlák. Lebegj! Katona Judit: Inkvizíció (Sütő Andrásnak) Már elmondhatom, hogy elvitték apámat és éjjel-nappal verték a pribékek. Emlékeimben sötét rend a bánat, s az agyonvert székelyek falfehérek. Gyerekszíveknél melegszem mostanában, kis arcoknál, hol bánat könnye gördül. Mióta állok már itt gyászruhában, nem is élhetnék embertelenebből. Már elmondhatom, hogy angyalok zokognak, mert hű nemzetem üldözötté válik. Isten szemét kiverte semmi horda, ám Küklopszként ragyog rám a másik. 1990. július 21. írás közben (Kerecsendi Kiss Márton emléke) Az év elején halt meg Cle- velandban, 73 éves korában, hosszú, rémisztő betegség után Kerecsendi Kiss Márton, akiről özvegye azt írja gyászjelentésében: tollával élt, írt és harcolt... Nemrég Lux András barátom megküldte azt a hangfelvételt, amelyet 1976-ban, Rőzsepa- rázs című könyve megjelenésekor készítettek: a házigazda, dr. Prehál Gyula köszöntötte vendégeit, majd a költő és két kiváló - ezt kell mondanom a felvételt hallgatva - előadóművész, Bognár Márta és Thoma Katalin mondta el a verseket, közben Haydn-szimfóniákból hangzottak el részletek, Lux András értő válogatásában. Csaknem másfél évtized távolából hallgatom a clevelandi irodalmi találkozót, közben két könyvét is megkaptam: az Emlékkönyv 1972-ben jelent meg, benne a költő aláírása, a Rőzseparázs, amivel az özvegy tisztelt meg, 1976-ban, a caracasi magyarok kiadásában, elsősorban dr. Raffensper- ger Ferenc áldozatkészségéből. Az 1945 utáni emigráns irodalmat nehéz áttekinteni. Nagy szellemek fémjelzik, mint Márai vagy Cs. Szabó, akiket soha nem lehetett kiiktatni a magyar irodalomból, s mellettük sokan sorakoztak, köztük igazi tehetségek, mint Tűz Tamás, aki 1956-ban hagyta el az országot vagy Kerecsendi Kiss Márton, aki már 1945-ben. Személyes sors, hogy ki választotta a nehezebb részt, aki elment, vagy aki itthon maradt. Nem ismertem Kerecsendi Kiss Mártont, bár éppenséggel találkozhattunk volna. A háborús években tűnt fel, üstökösként, ahogy mondani szokták, Illyés Gyula mutatta be a Magyar Csillagban, sokan benne látták a magyar dráma megújítóját, Harmincadik című filmje pedig országos feltűnést keltett, de ez egyben végzetes is lett számára. A filmbe ugyanis tudtán kívül becsempésztek egy rövid, sértő jelenetet, s Nemeskürthy István csak 1965-ben igazolhatta, hogy ehhez Kerecsendi Kiss Mártonnak nem volt semmi köze. Itthoni irodalmi élete néhány évig tartott, életének nagyobbik felét, félévszázadot, emigrációban töltötte, nyugtalanul keresve helyét. Előbb Itáliában élt, egy genovai kolostorban, itt szerkesztette a Magyar Harangok című lapot, innen Argentínába ment, ahol Vörösváry Istvánnal - úgy tudom, ő volt Márai kiadója - Magyarok Útja címen szerkesztett újságot, kilenc esztendeig. Aztán Kanadába került, ott is lapot szerkesztett s végül állást kapott a clevelandi városházán. Körülbelül ennyi az életrajza, de hányatott sorsánál fontosabb számunkra, hogy megmaradt írónak, magyar írónak. Mit kezd egy író az emigrációban? Természetesen ír, magyarul ír, Márai is, aki pedig német újságíróként kezdte, ha jól emlékszem, Frankfurtban. A nyelv nemcsak a közlés eszköze; tényeket jelképekkel vagy akár mutogatással is lehet közölni. Egy versben azonban a tények titkos távlatot kapnak, s arra sem gondolunk, hogy számon kérjük a valóságot. Petőfi a szeptember végi látomásban úgy érzi, sötét haja őszbe vegyült már, s ezt a képtelenséget még Arany sem cáfolta meg, pedig ő igazán tudta. Kerecsendi Kiss Márton azt írja: meghaltam 45-ben a határon, s ezt is: Ó messzi táj, nevelő világom, csak Érted sírtam és daloltam. Többszólamú bánatomban. Másról alig van szava, ez a többszólamú bánat élteti, egyetlen kincse, megtartója. Emlékkönyv című hosszabb írása megérdemelne hazai kiadást is, kitűnő korrajz a 40-es évek magyar irodalmi életéről s hű tükre az emigráns vergődésének. A fiatal írónak itthon őszinte sikere volt, filmje után Az első című drámájával az irodalom élvonalába került, s Török Sándort éppúgy barátjának tudhatta, mint Rónay Györgyöt, vagy Szabó Lőrin- cet. Ahogy átlépte a határt, minden összeomlott, emlékké szublimálódott, ő pedig magányos lett, kiszolgáltatott, bár másként, mintha itthon marad. De a haza néhány órára utána ment, Illyés Gyula képében. Rómában találkoztak s úgy érezte a tapintható reménytelenségben, hogy „ismét beragyogott a jó magyarság, a szépség, az emlék-sebezte múlt, a már kialudt Magyar Csillag fénye”. Egyszer felmerült a lehetőség, hogy viszontláthassa a soha nem feledett hazát, egy utazási iroda megbízásából, idegenvezetőként; ez is a sors fintora, így térni haza. „Még mindig sokan várnak rám, testvéreim, rokonaim, barátaim, tanítványaim s a fák. És véletlenül: harmincéves diáktalálkozó. Mily szerencse!” De hirtelen elillan a remény: „Felsőbb hatalmak úgy határoztak, hogy ne láthassam viszont szülőföldemet. Nem kaptam beutazási engedélyt. ” Ami marad, versbe szőtt emlék. Magyar költő soha nem feledheti Arany szavait: a lantot, a lantot szorítsd kebeledhez... Nincs más menedék, s Kerecsendi Kiss Márton tudta ezt. Versekből font falat maga köré és emlékezett. A hazát elárulni sokféleképp lehet, a hűség mindig a maga egyetlen igazát mondja, konokul, rendíthetetlenül, itthon vagy túl a tengeren, tűnődve Buenos Airesben vagy az Ontario mentén „a hazai áldott naplementén”. Diák, írj magyar éneket - Ady verse új jelentést kapott az elmúlt fél évszázadban. Mert magyar ének zengett fel a világ négy sarkán, fájdalmasan és reménykedve, de nem adva fel semmit A hűség dalát énekelte Kerecsendi Kiss Márton is, csüggedten, a világtörténelem kivetettjeként s most, annyi hányattatás után itt szól szava szekszárdi otthonomban, s azt mondja: „bár korod még üldöz és tagad: holnapra kikölti reményed”. Ezt még valamikora 70-es években írta s arra gondolok, talán már nincs is messze a holnap, amely végre kikölti oly sokszor megcsúfolt reményét. CSÁNYI LÁSZLÓ Az első magyarországi jazz-mise Ősbemutató a szekszárdi belvárosi római katolikus templomban Főpróbán a kibővített Liszt Ferenc pedagóguskórus Köztudott, hogy Augusz Antal felkérésére Liszt Ferenc annak idején misét komponált a szekszárdi újvárosi katolikus templom avatására. Ez a csodálatos zenei alkotás azóta Szekszárdi mise címen ismertté vált az egész világon és a kórusirodalom gyöngyszemei között tartjuk számon. Most újabb - minden bizonnyal a hazai jazz és a megyeszékhely zenei életében jelentős - alkotás született. Tomsits Rudolf, a kiváló trombitás, zeneszerző és zenekar- vezető megírta a Szekszárdi jazz-mi- sét. Nincs szándékunkban párhumazot vonni a Liszt-mű és Tomsits szerzeménye között. Ez ellen a szerénységéről közismert mester tiltakozna a leginkább. Mégis óhatatlan a gondolattársítás, mert mindkét kompozíció - ha más-más műfajban is - de Szekszárd számára készült, s mint ilyen a maga nemében egyedülálló, számunkra pedig különösképpen kedves. Ez az első jazz-mise Magyarországon. Az ősbemutató - a szerző kérésére - nem koncertteremben, hanem mise keretében a belvárosi katolikus templomban volt, hogy ott szólaljon meg, ahova elsősorban íródott és olyan áhítattal, amit a mondanivaló megkíván. A misét Farkas Béla plébános celebrálta. Bevezető szavaival megteremtette a belső elcsendesedés hangulatát, az Isten tiszteletének méltó légkörét. A szertartás résztvevői a latin szöveget magyarra fordítva folyamatosan olvashatták az írásvetítőn. Kyrie - hangzott az első tétel. Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz. Ez a könyörgés talán az egész mű egyik legszebben megkomponált része. A Glória igazi örömteli dicsőítés, de hasonlóan jól felrakott Creda és Sanctus, míg végül az Agnus Dei (Isten báránya) liraiságával a meg- áldoztatásra emlékeztet. A templomot zsúfolásig megtöltő hívek és zenebarátok - sokan az ország különböző részeiből is eljöttek szent áhítattal és nagy érdeklődéssel hallgatták, figyelték, miként fejezi ki a jazz az emberi lélek legbelsőbb rezdüléseit. És Tomsits Rudolf zenéje bizonyított. Egyszerre volt felemelő és ünnepélyes, lírai és lüktető ritmusú, imádságot hordozó meditativ, Istent kereső, emberi. Előadta a Szekszárd Big Band és a kibővített Liszt Ferenc pedagóguskórus. Vezényelt Pecze István karnagy, aki mindvégig határozottan, pontosan dirigált, jól kézben tartotta a zenekart és a kórust. Karigazgató Kamarásné Sinka Márta. Szólót énekelt Pajor Márta és Szily Lajos, orgonán közreműködött Lozsányi Tamás. AtrombitaszólótTom- sits Rudolf játszotta. A hívek, zenebarátok és érdeklődők a mise végeztével a templom előtt megvárták az ősbemutató szerzőjét, előadóit és hosszan, melegen ünnepelték őket a valóban egyedülálló élményért. LEMLE ZOLTÁN A trombitaszólót Tomsits Rudolf játszotta Barátságról, szerepekről, festészetről Rac7ÓloAtóc Qocc 0»/|»«ióifo| wCKw oy ív iá ven Még tíz perce sem vagyok itt, már másodszor szólal meg a telefon...- Egy kőszegi kislány telefonált - tér vissza a másik szobából Sass Sylvia -, egyik kis rajongóm. Rendszeres időközönként felhív, megkérdezi, jól vagyok-e, születésnapon, névnapon, sőt anyák napján felköszönt... Amolyan pótédesanyjának tekint, mióta egy kőszegi szereplésemen odajött hozzám, s összebarátkoztunk.- Sok ilyen rajongója van?- Akad néhány. Főként gimnazista korú lányok Egyszer levelet kaptam egy ismeretlen lánytól, aki megkérdezte, mi kell ahhoz, hogy operaénekes legyen valakiből. Megírtam, amit gondoltam. Aztán addig-addig leveleztünk, mig felvették a Zeneakadémiára, de végül is a zeneszerzés tanszakra. Nemrég üzenetet kaptam tőle: elvégezte a főiskolát, a rádióhoz került, és most arra kér: a rádióban felvételre kerülő első szerzeményeinek, néhány dalnak vállaljam az eléneklését. Pócs Katalin a neve. Akadnak fiúrajongók is, de ők szemérmesebbek, bátortalanabbak.- Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy elindult az operaénekesi pályán. Ön egyike azoknak, akik kiemelkedő karriert futottak be, sokat énekelt itthon is, külföldön is, számos állami kitüntetést kapott. Most mintha mégis eltűnt volna az operaéletből.- Utoljára a Salome címszerepét énekeltem az Operaházban az 1989-es, áprilisi felújítás premierjén, és utána még további hat előadáson. Ha a színház olyan szerepet kinél nekem, ami egyezik a vágyaimmal és elképzeléseimmel, természetesen szívesen vállalom ezután is. Külföldön egyébként mostanában is több-kevesebb rendszerességgel fellépek. Nemrég Los Angelesben énekeltem egy nemzetközi jótékonysági gálaesten, amelyet az AIDS elleni kutatás javára rendeztek. De ugyancsak a közelmúltban vendégszerepeltem a Monte Carlo-i színházban is, ahol egyiklegkedvesebb szerepemet, Cileaoperájának hősnőjét, Adriana Lecouvreur-t alakítottam.- Úgy sejtem, Ön kissé visszahúzódó ember. Vannak sérelmei?- Nincsenek. Nem tolakszom szerepekért, s amig magas színvonalú társulatokban énekelhetek, addig többre nem is vágyom. Számomra nagyon fontos, hogy egy-egy szerepre a tökéletes felkészülés lehetősége biztosítva legyen. Például a kellő számú zenekari próba. Ezenkívül jó légkörű, egymást segítő művészi közösségre vágyom a munka során, mert csak ilyenben születhet jó produkció. Ezért maradt oly emlékezetes számomra egy kőszegi előadás, amikor ott először volt szabadtéri szinház, s ahol először énekeltem egy estén Santuzzát és Neddát a Parasztbecsületben, illetve a Bajazzókban. Öröm volt együtt dolgozni olyan kollégákkal, mint Sólyom- Nagy Sándor, B. Nagy János vagy Sándor János karmester. És oly jólesett, hogy akkor, 1988-ban szinte az egész város szeretettel vett körül minket. Sass Sylvia civilben- Úgy tudom, festményeiből is volt kiállítás Kőszegen.- Igen, és Szombathelyen. De láthatták a képeimet többek között Baján, Szekszárdon, s több vidéki városban.- Milyen szerepet tölt be az életében a festés?- Vagy másfél évtizede kezdtem, egy hamburgi vendégszereplés idején, mikor előadás után nagyon egyedül maradtam a szállodai szobában. Akkor festéket vásznat, ecseteket vásároltam, s nekiláttam... Aztán nem tudtam abbahagyni. Valójában régóta vágytam festeni, de soha nem volt rá időm. Akkor meg észrevettem, menynyire megnyugtat, sőt kiegészíti operaénekesi munkámat. Mert többnyire a szerepeimhez kötődnek a képeim. Azt próbálom megfesteni, amit az általam formált nőalakok mögött érzek, ami nincs benne a zenében, amit színésznőként sem tudok a színpadon kifejezni, s ami ezért belém- szorul. Tudom, hogy nem vagyok festő, s hogy ebben a művészeti ágban is ugyanolyan felkészülésre van szükség, mint az énekművészetben. De azt hiszem, több ez számomra, mint hobbi. Sajnos, nincs megfelelő helyiségem, műtermem. De mindenképp folytatni akarom, mint ahogy egyébként is többet szeretnék most már törődni magammal. Két évtized ugyan még nem olyan nagy idő az operaénekesi pályán, de a korábbi, nagyon zsúfolt életet, a sok utazást, a gyakori fellépést, ami mellett az embernek szinte semmi magánélete nincs, már nem szívesen vállalnám. SZOMORY GYÖRGY
