Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)

1990-07-21 / 92. szám

1990. július 21. TOLNATÁJ - 7 Világelső a cseh üveg Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban A cseh kristály, a barokk csiszolt nátronüveg még a 18. században hódí­totta meg a világot. Olyannyira, hogy még a velencei kristályt is háttérbe szo­rította. E hagyományokból táplálkozva az 1950-es évektől ismét a világ élvonalá­ban jegyzik a cseh üvegművészetet, amely a legizgalmasabb művészeti ág ma Csehszlovákiában. Ezért is kísérte megkülönböztetett figyelem a csehszlovák üvegművészek bemutatkozását tavaly Párizsban. S ezért esemény, hogy most az Iparmű­vészeti Múzeumban láthatjuk augusz­tus 20-ig a Csehszlovák üvegművészet 1945-1989 című kiállítást. Száz műalkotás reprezentálja a je­lenkori cseh üvegművészet utóbbi fél évszázadának változásait, stílusfordu­latait. Nem egy műtárgy megjárta már a világot, nemzetközi kiállítások előkelő díjait szerezve meg alkotójának. Amikor a II. világháború után a legis­mertebb üvegművészeti központokból kitelepítették a német származású mestereket, új szakemberek képzésé­ről kellett gondoskodni. Éppen ezért, a prágai Iparművészeti Szakiskola 1945 után főiskolává lépett elő. Az iskola nemzetközi hírnévre tett szert. Egykori hallgatói közül sokak nevét jegyzi a nemzetközi művészvilág. Az ötvenes évek elején a használati üvegek gyártásában jeleskedtek a ter­vezők. A hagyományos formáktól ésdí­Jiri Suhájek: Madár szítésektől Josef Kaplicky tanítványai szabadították meg az üveget, akiket a professzor arra ösztönzött, hogy egye­di tárgyakat, „stúdió üveget” készítse­nek. A 60-as, 70-es években az olvasz­tott üvegplasztikában és a monumen­tális építészeti üvegben hoztak újat a cseh művészek. Munkáikat nemzetközi elismerés kísérte (az 1958-as brüssze­li, az 1970-es osakai ex­pón, 1957-ben és 1960- ban a milánói üveg triennálén). Új formák, új irányzatok tűntek fel a 80-as évek cseh üvegművészeté­ben. Az expresszioniz- mus és a posztmoderniz­mus némi késéssel a képzőművészet más mű­fajaiból az üvegművé­szetbe is átszármazik. A legifjabb tervezők „antiesztéticizmusa” az anyag tiszteletét írja zászlójukra: „az üveg olyan legyen, mint az üve9”- (kádár) Bohumil Éliás: Az éjszaka virága A 44. Velencei Biennálén A tűsarkú gondola és a képcső fejű múmia Velence szívéből, a Szent Márk térről az 1 -es és a 32-es va- porettókkal (helyi járatú kisvízibuszokkal) lehet megközelíteni a Lido egyik kikötőjét, a Giardinit, a művészetek kertjét, ahol im­már 44. alkalommal rendezik a világ legjelentősebb képzőmű­vészeti seregszemléjét, a biennálét. A csatornával kettészelt ősparkban apró paloták és modern pavilonok sokasága ad otthont a kiállító nemzeteknek. A közös skandináv pavilon megálmodóinak még arra is volt gondjuk, hogy a természethez igazodva építkezzenek, megkegyelmezve így a betonfalakkal körbevett, kéményként kiemelkedő sudár fáknak. A futballpálya nagyságú teremben mindössze egy tég­latest alakú akváriumot (olyan benyomást keltve, mintha vízből lenne) és egy hosszan elnyúló ládatákolmányt helyeztek el a gazdaságtalan „helykihasználáson” szörnyülködő német turis­ták épülésére. Nekik biztosan jobban tetszett honfitársaik számunkra precíz, ám unalmas fotósorozata, melyeken víztornyok, üzemek, kémé­nyek sorjáztak a végtelenségig. Még ezeknél is fárasztóbb volt kódolni a vitrinbe zárt több tucatnyi hokedli üzenetét. A Válasz- tások-völgyéből-vasból készült, kősziklát imitáló ember nagy­ságú kockák -, az angol Anish Kapoor labirintusából egy olyan szoba nyílik, amelynek egyetlen „látványossága” a hófehér fal­ból ránk kacsintó harminc centiméteres hasadék. Ennek az öt­letnek ad absurdum továbbgondolása: a földtől a plafonig meg­bontott falú szoba, ahonnan a csatornára látni. A japán, izraeli szoborkompozíciókra egyformán jellemző volt a gépszerűség, gúlák, hengerek, rozsdás ipari projecktek formatervezett tenyészete. Ugyanezt az elidegenedett lepusztultságot sugallta örökmoz­gó és mindig ugyanazt szajkózó fényreklám-szövegeivel az amerikai Jenny Holzer is, aki szlogenjeit kihangsúlyozandó, még a műmárvány burkolatba és padokba is belevéste azokat. Az oroszok egyfajta teljességre törekedve több alkotó kompozí­cióit vonultattak fel, az agitatív politikai avantgárd jegyében, a szocreál sematizmusát kifigurázva. Az ausztrálok légkondicionált, ultramodern pavilonjában két autodidakta naiv kapott helyet. Egyikőjük a barna legkülönbö­zőbb árnyalataiból - mintha csak fába égette volna - álmodott sajátos világot, még másikuk pazar szinorgiában tobzódva, hús-vér figurákat teremtve mesélte el az ősi Ausztrália mítoszait. A teljesség igényét természetesen nélkülöző beszámolónkban az ausztrálokról nyomban az egyiptomiak jutnak eszünkbe. Fa­ruk Wahba és Samir Nashed a fáraók korának jelképrendszerét fogalmazza újjá. Wahba képcső fejű múmiája és Nashed puha anyagból készült, hieroglifákat és isteneket ábrázoló reliefjei a múlt és jelen folyamatosságát fogalmazzák meg. A hazánkat egyedül képviselő Fehér László fekete és sárga színek kontrasztjára épülő képei az ötvenes évek léleknyomorí­tó szocializmusának sajátos eszköztárát jelenítik meg. Fekete Pobeda, felgyűrt galléros, bőrkabátos ávós, riasztóan élettelen családi kép, az egyetlen fehér vonallal megrajzolt, elárvult és ki­szolgáltatott gyerekalakra szinte rádőlő, fenyegető sötét (élet) tér: az orwelli metafizika megannyi rekvizítuma. Ez a nekünk rendelt szép, új világ, a hétköznapi szocializmus perspektívát- lanságának ijesztő látomása. Bár Fehér László igazából nem ta­lált ki semmi újat, képeit valószínűleg kapóssá teszi a nyugati vi­lágban a divatos politikai mondanivaló. E sorok írójára a biennálén a legmegdöbbentőbb hatást a lengyel díszlettervező rendező Jozef Szajna „Drang nach Os­ten” című életmű-kiállítása tette. Művégtagok, páncélsisakok, antantszíjak, gázálarcok, és másfél méter magas, mindenen át­taposó hétmérföldes katonacsizmák. Ezekből összeeszkábált embertorzók között, militáns szemetet kerülgetve, az ember ször­nyeteg „lényegével” szembesülve halad a látogató, már aki bírja gyomorral és lelkiismerettel. A Replika című, világszerte játszott monumentális történelmi performance-nek díszleteit „hordta ösz- sze” itt az egykori auschwitzi halálra ítélt, Jozef Szajna. Bársonyos plüssökkel bélelt teremnyi üvegkalitkába rejtve selyemhullámokon ring a tűsarkú női cipőnek álcázott gondolat A spanyolok buján burjánzó szürrealista Velence-installációja olyan, mintha maga Dali mester találta volna ki. TÓDOR JÁNOS ► Idősödő vagyok, mondhatni úgy is, hogy öreglány, de korom ellenére ilyen­kor nagyon rossz egyedül. Kellene vala­ki, vagy talán valami? Egész testemet át­járja a nyugtalanság, izgatott vagyok, ideges és ingerlékeny. A bennem fe­szülő erő látható jeleit úgy látszik nem veszi észre a család, akiknél élek. Pedig szeretnek, persze hogy szeretnek, csak már nem figyelnek rám annyira, mint fiatalabb koromban. Akkor még min­denhova magukkal vittek, még sátorozni is. Éjszaka van, hason fekszem, a sze­mem az égre emelem és nézem a csilla­gokat. Semmi nyugtalanító nesz nem hallik, teljes a falu csöndje, és bennem egyre erősödik a nyugtalanság. A kerí­téshez sétálok, kinézek az utcára, hátha jön valaki aki engem keres, akinek én kellek és senki más. A testemet átjáró bizsergésből érzem, hogy ma éjjel jön­nie kell valakinek, aki megnyugtat és fel­oldja bennem a megmagyarázhatatlan feszültségeket. Elmehetnék a hátsó kerítéshez is, a kertszomszéd már régóta udvarol, tudom, hogy keltenék neki, csak azt is érzem, hogy a család rosszallná, ha kapcsolatba lépnék vele. Én is tudom, hogy nem ő az akit nekem szántak, nem nekem való, de mit tegyek? Kell valaki... nem, mégsem megyek oda... Pedig nem is csúnya, szép nagynövésű, és okos is. Szoktunk beszélgetni, tudom hogy más az érdeklődési köre, mások a szokásai, mint nekem, de ha rágondolok, elfog a vágy, hogy találkozzam vele, ő fel tudná oldani azt a hatalmas, testemet tépő nyugtalanságot, ami most kiforgat az énemből. Elkutyagolok a vacsora ma­radékához, de mára szagátólösszerán- dul a gyomrom, nem tudok enni. Sokat, nagyon sokat iszom a friss vízből, hátha lecsillapítja azt a belső lázat, ami átjárja egész lényemet. A víz jólesett, a ma­radékkal befröcsköltem a fejem. Most sokkal nyugodtabban fekszem, és már lassan az álom is átjárja az agyamat. Félálomból riadok fel az osonó lép­tekre, érzem a belsőmben, hogy ő jön, a kertszomszéd. Óvatosan jelt adok, hogy csendben lépkedjen, ne üssön zajt. Nesztelenül, lopakodva elé indulok, bol­dogan látom, hogy nem kell a kerítést fe­szegetnünk; ügyesen, ruganyosán átug­rott rajta. Halk puffanással előttem ért földet, így testünk szinte azonnal összeért, majd összeolvadt öntudatlanul és akaratlanul engedve a bennünk lobo­gó vágynak. Átölelt bennünket a csend, a boldog megnyugvás közelsége, a ta­vaszt lihegő éjszaka. Reggel némi bűntudattal álltam a csa­lád előtt, mikor kinyitották a garázsajtót, és betessékeltek a kocsiba. Ebből már tudtam, hogy utazunk, de vajon hova? Nincs nagy kedvem hozzá, hogy most elmenjek itthonról, de mardos a lelkiis- meret-furdalás az éjszaka történtek miatt, hát megadóan beszállok a hátsó ülésre, legalább kialszom magam. Nagyon kedvesek hozzám, biztos hogy nem vették észre az éjszakai kalan­domat. De jót aludtam! Kár, hogy most ki kell szállnom. Nagyot ásítok, teljes Kutya bajom hosszamban kinyújtóztatom pihent és megbékélt testemet, aztán körülnézek. Kissé izgatottan körüljárom az autót és környékét. Ezt a helyeién ismerem, már jártam itt egyszer régen! Akkor nagyon jól éreztem magam, remek társaság volt, csupa férfi és állandóan udvaroltak. Akkor is olyan izgatott és nyugtalan vol­tam, mint tegnap este, és a társaságból egy fekete férfi igazán megnyerte a tetszésemet. Jó lenne találkozni vele, hogy elmondjam neki mi történt velem azután, hogy egy rövid időt kettesben eltöltöttünk. Vidáman nézek széjjel, itt vannak mind, és itt van a szép fekete is. Hozzászaladok és régi jó barátként üdvözöljük egymást. Semmi érzelmi túltengés, semmi felfokozottság, csak barátság. Érti, amit szavak nélkül el­mondok, puhán körülölel, és én mély barátsággal, vágy nélkül örülök a ta­lálkozásnak. Suta próbálkozását rendre visszautasítom, miként a többiekét is, elmúlt a pillanat, amikor ennek jelen­tősége lett volna. Udvarlás, flört, játék, barátság; ennyi és nem több. Párórás társasági élet után a kissé in­gerült családfő visszaültet az autóba. Nem is nagyon bánom, elfáradtam, éhes és szomjas vagyok, szeretnék otthon a megszokott helyemen elnyújtózni és jól- lakottan aludni egy nagyot. Éhes vagyok, állandóan éhes vagyok. A család rosszalóan veszi tudomásul egyre fokozódó ehetnékemet és torkos­ságomat, aztán egy idő után már maguktól, kérés nélkül kezdenek egyre több és több ételt adni. Szépen hízom, kisimultam, és elragadóan kedves va­gyok mindenkihez, hogy megháláljam a jó szót, amihez némi megrovó hang is társul. Mindig fejcsóválva, csúfolódva kedveskednek nekem. Pár hét után elmúlik tomboló jóked­vem, játékos kedvességem, jobban sze­retek most egyedül lenni. Úgy érzem magamat, mint egyszer nagyon régen, bármennyire elbújok a család elől, soha nem vagyok egyedül. Hatalmas éhsé­gek, evések és fáradt alvások váltogat­ják egymást, telik a nap, múlik az éjsza­ka, és én érzem, hogy soha egy percre sem lehetek egyedül. Valami történt ve­lem, valami amit egyszer már éreztem, ami már megtörtént velem, és emlék­szem hogy valami nagy fájdalommal és megkönnyebbüléssel ért veget ez az állapot. Au! Jaj!Most, mikoraiig virradt, elkez­dődött. Nem is most, hanem már az es­te, mikor hiába kívántam az ételt nem tudtam enni, csak ittam a vizet szakadat­lanul. Egész éjjel nyugtalanul, és valami távoli fájdalommal forgolódtam, azt hit­tem beteg vagyok. Most már tudom, hogy ez lesz az! Nagyon fog fájni min­den, hiszen már fáj is, az is lehet, hogy belepus{tulok. Hangtalanul viaskodom a testemet elborító fájdalommal, már két nagy hullámban járta át hasamat. Most még nem mozdulok, még várok, hátha újra jön a fájdalom, hátha nincs még vé­ge. Hirtelen ráeszmélek, hogy vége, megkönnyebbülten, kissé nehézkesen inni megyek. Örömtől és fáradtságtól rogyadozó lábakkal állok felettük és nézem őket. Ik­rek, nem egészen egyformák, ezt látom, ahogy tisztára nyalom őket. Az egyik rám hasonlít, a másik a kertszomszé­domra. Ő a nyúlánkabb, nagyobb a füle, de a színe pont olyan szép, mint minden németjuhászé, mint az enyém is. Akkora szeretetet érzek, mint amilyent az embe­rek iránt soha, nyalogatom a kölyköket és orrommal óvatosan a hasam alá gurí­tom őket. Milyen okosak, hogy azonnal megérezték a tej szagát! Szopnak, én is éhes vagyok, nézem a tegnap esti mara­dékot, de nem mozdulok, előbb őket kell megetetnem. Hívnak, kiabálnak nekem, a farkam megcsóválom, de nem mehetek, az em­bereknek kell idejönni, hogy nézzék meg a kölyköket. Először a két öregebb gazda simogatott meg és kedveskedett, aztán a fiatalabbak és cí gyerekek Ahogy a kölykök felé nyúl­nak szeretnék beléjük mami, de legyőzöm a kényszert, mert hallom a hangjukon, hogy nem akarják bántani őket. Most kutya bajom, a kölykök már látnak és ha meghallják a hívó szót, velem együtt futnak ők is. Már tudják, hogy amelyikük az apjára hasonlít azt Vitéznek, amelyik rám azt Wiskynek hívja a család. M O z D U L A T Ifj. Koffán Károly rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents