Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)

1990-07-03 / 76. szám

1990. július 3. NÉPÚJSÁG 3 A háború előtt, majd az azt követő években Tolnáról került ki a magyar ha­jósok nagy többsége. Állítólag volt olyan időszak, amikor 200-250-en hajóztak a Dunán, esetleg a tengeren. Beszélgetőtársunk a tolnai Hága Már­ton, aki élete nagy részét - 36 évet - a ha­józásnál töltötte el. Bár jó szakmája volt, a kőművességet tanult ki, de a sárbogárdi vasútállomás, majd a dombóvári fűtőház építésének befejezése után kezébe nyomták a munkakönyvét. Miután hete­ken át nem kapott állást, elhatározta, a sok tolnaihoz hasonlóan ő is hajós lesz. A felvételivel nem volt baj, és néhány nap eltelte után már egy uszály ringatta a Dunán, tanulta a hajózás tudományát. Az első napok, hetek nehezen teltek, de megszokta. Matrózként nyolc évig dolgo­zott, majd 12 évig mint kormányos járta a Dunát az NSZK-tól a Fekete-tenger va­lamely szovjet vagy éppen román kikötő­jéig.- Nem volt unalmas? - kérdeztük a már harmadik éve nyugdíjas hajóstól.- Már hogy lett volna unalmas. A ma­gyar kikötök mellett ismerősként léptünk partra a szovjet, a román, a bolgár, a ju­goszláv vagy akár a cseh, osztrák, vagy az NSZK-beli kikötőkben. A kikötések al­kalmával felfrissítettük készleteinket, be­vásároltunk. A feleségem közel húsz éven át velem utazott, így az uszályon ott­honos körülmények alakultak ki. Lehető­ség nyílt főzésre és egyéb háztartási munkák elvégzésére, sőt, még baromfit is tartottunk.- Milyen árut szállítottak?- Mindenfélét, amit nyitott uszályon le­het. Volt abban fa, deszka, kő, bauxit, műtrágya és ki tudja még mi minden.- És meddig tartott az út mondjuk egy fekete-tengeri kikötőből az NSZK-ba?- Míg felértünk Budapestre, három hét kellett, majd további egy hét Regensbur- gig, ami az utolsó állomásunk volt a Du­nán. Persze, olyan is előfordult, hogy az alacsony vízállás miatt heteket álltunk. Egyszer például Belgrád alatt majdnem két hónapot „pihentünk”.- Hát az nem lehetett valami kellemes.- Nem volt rossz. Ilyenkor festeget- tünk, elvégeztük a kisebb javításokat. Több esetben meglátogattak bennünket a jugoszláv hajózás vállalatának embe­rei, és elvittek bennünket kirándulásra, városnézésre. így például többször jár­tunk Belgrádban, Újvidéken és a közeli városokban.- Az a szóbeszéd járja, hogy a hajósok szerettek mindig olyan árut „becsorgat­ni” az országba, ami éppen hiánycikk volt.- Embere válogatja... Mi is hoztunk a feleségemmel minden alkalommal kü­lönböző dolgokat. Itt a lakásban is a grill­sütőtől a mélyhűtőig, az ágyneműtől a szőnyegig, függönyig minden külföldi. Évente 25000 forint értékben lehetett vámmentesen árut hozni.- És a nyelvekkel hogy áll?- Jól. Mivel született tolnai vagyok, a „sváb” nyelvet ismertem, aztán megta­nultam románul, szerbül, bolgárul, szlo­vákul. Ezekből a Mahartnál vizsgáztam, így nyelvpótlékot kaptam.- Az utolsó évek nehezen teltek?- Az utolsó időszakot már szárazföl­dön töltöttem. A dunaújvárosi ügynökség állandó éjszakai műszakosa voltam; for­galomirányító. Aztán fölkerültem a Ma- hart-központba, mint forgalmista. Eltel­tek az évek. Örülök, hogy így alakult az életem. Szép volt, igaz a nyugdíjam nem túl nagy, de megélünk... A Mahart 760-as uszálya valahol a Dunán Deák Ferenc intelme A hitoktatás kérdésében országossá dagadt a vita, s az indulatokat az sem csil­lapította, hogy a miniszter közben megegyezett az egyházak képviselőivel s béké­sen megállapodtak abban, hogy nem lesz kötelező hitoktatás. Erre az egyezke­désből kimaradt vallások papjai emeltek szót, amiért velük nem tárgyalt senki, közben egyik napilapunkban azt olvasom, hogy újabb viták várhatók, csak azt nem tudom, hogy miről. A hitoktatást az elmúlt negyven évben államilag akadályozták, már-már lehetet­lenné tették, ebből azonban nem következik, hogy ami eddig tilos volt, azt most kötelezővé kell tenni. A sokat emlegetett európai gyakorlat is mást sugall, de las­san ezzel is úgy leszünk, hogy ki-ki akkor hivatkozik Európára, ha éppen ez kínál neki érveket. Tele vagyunk megválaszolatlan kérdéssel, legföljebb abban ért mindenki egyet, hogy megvárjuk a merészen megígért száz nap türelmi időt. Ám az idő sza­lad, s ha terméketlen vitákkal töltjük, nem sokra megyünk. A hitoktatás kérdése is ilyen, fölös szenvedélyeket szít, s nem visz előre semmit. Magam is a kötelező hit­oktatásra szavaznék, ha nem tudnám, hogy Szálasi is volt első áldozó, s az a csendőr is, aki tisztes zsidó matrónákat rugdosott a vagonokban. A kötelező hit­oktatás tehát nem biztosíték semmire, bár az ellenkezője sem, mert Rákosit és társait az ádáz ateizmus sem tette kíméletessé. Az is igaz, hogy a marxizmusnak nincs megfogalmazott etikája, mert az osztályszempontot nem tekinthetjük annak. Azt sem kell feledni, högy aki nem járatos a Biblia világában, sok mindenből ki­marad, sok mindent, irodalomban, képzőművészetben, meg sem ért, mert az egy­befonódott zsidó-keresztény hagyomány határozza meg azt, amit összességé­ben európai kultúrának nevezünk. De ez már tanrendi kérdés s a fölösleges hit­tanvita helyett azon kellene gondolkozni, mire tanítsák a gyerekeket. Vita van a sajtóról, a földkérdésről, a címerről vita van a vitáról, s aki belehallgat a televízió országgyűlési tudósításaiba, ámulva tapasztalja, mennyi a szócséplés, pártviszály, személyes szereplési vágy, s mindez időnként sajnálatosan alacsony stiláris színvonalon. Közben újabb brutális áremelések között élünk, sokan azért aggódnak, hogy lesz-e jövőre kenyerünk, szellemi életünkben válságjelek kísér­tenek, s ezalatt folynak az álviták, például a hitoktatásról. Manapság divatos Deák Ferencet idézni, egyébként van is tőle mit idézni s fő­leg, lennemit megszívlelni. Én is ezt teszem, 1839 október 21-én ezt mondta a val­lásbeli sérelmekről szólva: „A statusnak egyik legnagyobb hibája az, midőn a val­lás dolgába avatkozik; elég neki arra ügyelni, hogy a status céljával ellenkező val­lások ne legyenek.” Maradjunk még Deáknál, okosabbat úgysem tudnék kitalálni. 1840 január 20-án a vegyes házasságok ügyében szólalt fel, imigyen: „A fanatis- mus borzasztóan hibás felfogása a vallás szelíd lelkének és tiszta tanításának, mert hogy a hitet terjessze, a szeretet gyilkolja meg. Jaj azon nemzetnek, melynél a nép tömegét vagy a hatalmasok kebelét fanatismus foglalja el: dúlva van ott a nemzet boldogsága, gyűlölség a jelszó saz üldözőnek léptein vérnyomok támadnak.” így Deák Ferenc, szószaporítás lenne bármit hozzátenni. Tanulni viszont mindig lehet tőle. Megértést, tapintatot, körültekintést, vagyis bölcsességet. qs |_ Ingó búzatáblák (Folytatás az 1. oldalról.) A kenyérgabona ára tavaly szeptember­ben módosult tonnánként 5700 forintra. Ekkor a termelők megközelítően 20 száza­lékosjövedelmezőséggel számolhattak, és ennek megfelelően indították a vetést is. Azóta azonban a helyzet többször változott, hiszen a növényvédő szerek és műtrágyák ára 45-70 százalékkal emelkedett, a forin­tot többször leértékelték, emiatt a termelés­hez szükséges importanyagok is megdrá­gultak. Mindezek következménye, hogy az 5700 forintos tonnánkénti ár a mai helyzet­ben már csupán a tervezett jövedelmező­ségnek a felét kínálja. Ezt is csak úgy érték el a termelők, hogy a műtrágyázási és a nö­vényvédelmi költségeiket nem növelték, aminek nyilvánvaló következménye, hogy egységnyi területre kevesebb anyagot használtak fel. Tartósan ezt képtelen elvi­selni a föld számottevő terméscsökkenés nélkül. Az árat vagy még inkább a jövedelmező­séget azért is célszerű rendeznie a kor­mánynak, mivel már az idén is a tervezett­nél kisebb termésre lehet számítani. Az őszi kalászosok vetésterülete 1640000 hektár, az előzetes termésbecslések szerint meg­közelítően 7 300 000 tonna kalászos gabo­nával lehet számolni. A tervezetthez képest kisebb termésmennyiség egyik oka a téli csapadékhiány, amely elsősorban Győr, Pest, Szolnok-Jászkun megyében gyéri- tette a búzatermést. A vártnál kisebb ter­més ugyan most még sem a hazai ellátást sem az export teljesítését nem fenyegeti, de a termelőket ellátó vállalatoktól kapott jelzések már sokkal kedvezőtlenebb hely­zetre engednek következtetni. A gazdasá­gok sorra csökkentik a korábban megren­delt s a termeléshez nélkülözhetetlenül fontos műtrágya mennyiségét. Tavaly az előző évhez képest már 20 százalékkal ke­vesebb műtrágyát szórtak ki, most újabb 10-20 százalékos csökkenést jeleznek a vállalatok. A drágább, de egyben nagyobb termést kínáló vetőmagvakból is csupán a felét rendelték meg a megszokott mennyi­ségnek. E jelekből arra lehet következtetni, hogy a pénzhiánnyal küzdő vállalatok min­denáron takarékoskodnak, a jövőjüket is kockáztatják a napi megélhetés reményé­ben. Voltaképpen kétoldalú nyomásnak van­nak kitéve a termelők. A gazdálkodáshoz szükséges eszközök, anyagok a szabad­áras kategóriába tartoznak, s a termelők­nek mindenképpen úgy tűnik, hogy szédítő sebességgel kúsznak fel az áraik. Az étke­zési búza viszont hatósági áras termék. így a gazdálkodók képtelenek elismertetni va­lós költségeiket szinte minden változás a jövedelmezőség romlásával jár. Szinte egyetlen védekezési lehetőségük marad, a számukra veszteséget hozó vagy alacsony jövedelmezőségű termékek előállítását mérsékelni, vagy végleg felhagyni velük. Ha a búzatermelést éri ez a döntés, drámai következményei lehetnek, hiszen így a jó agrártermelési adottságairól nevezetes Magyarországon is ellátási nehézségekkel kellene szembenézni. Persze, azoknak is igazuk van, akik a fel- vásárlási ár emelése ellen érvelnek, hiszen az étkezési búza árának növekedése nyil­vánvalóan számos sütőipari termék árában éreztetné hatását. E termékkörben azon­ban a búza árának emelése nélkül is várha­tó lenne az árváltozás, hiszen a jelenlegi árakban még a tonnánkénti 4750 forintos búza szerepel. A hústermelésre viszont nem lenne számottevő hatással a búza ter­vezett áremelése. A takarmánygabona ugyanis ez idő szerint is szabadáras, így az állatok etetésére szolgáló keveréktakar­mányokban a gabona szabadpiaci ára fog­laltatik, ami 6-7 ezer forint között változik tonnánként. Ami a fogyasztókat közvetle­nül érinti: a tervezett búzaárváltozás a ke­nyér árában megjelenne, a húsét viszont elkerülné. Nyilvánvaló, az áremelés érintheti az ex­portot is, hiszen mind a rubel-, mind a dol­lárelszámolású piacon csak támogatással lehet eladni a magyar búzát. A számítások szerint a tervezett, de elutasított áremelés a rubelelszámolású piacokon a támogatás növelését követelné, míg nyugati piacain­kon változatlan támogatással értékesíthe­tők e termékek. Ami ennek költségvetési ki­hatásait jelenti, tudni kell, hogy a magyar gabona nagy része a rubelelszámolású piacokon talál gazdára, azaz a felvásárlási ár emelése jelentős terhet ró a költségve­tésre, végeredményben a lakosságra. Tehát a búza áremelése mellett és elle­ne egyaránt szólnak érvek. A kormány nyil­vánvalóan a piaci ismeretek és a konkrét számítások után dönt a termelők számára sorsdöntő ügyben. Az viszont már nem csupán termelői, hanem lakossági érdek is, hogy e döntés hosszabb halogatás nél­kül szülessen meg. Ezúttal hatásvadászat nélkül is, valóban az ország kenyeréről van szó. V. FARKAS JÓZSEF Visszhang „Nem értem az üdülőtulajdonosokat” Kissé megkésve szeretnék pár szót szól­ni a Népújságban megjelent Duna parti üdülők ügyéhez. A cikket olvasva nem értem az üdülőtu­lajdonosok felháborodását. Valószínűleg sokan nem tudják az igazat, hogyan lett az a terület a tsz tulajdona. Felháborodni más­nak is volna oka, talán több is. Az a föld Homoktól a Bóni-fokig, valami­kor a bogyiszlói parasztok tulajdona volt. Hajói tudom még 1867-ben kapták meg. A vízjog a kalocsai érsekségé, az ártéri erdő a gazdáké volt. 1960-ig nem bántotta őket senki. 1960-ban elvesztették minden jogu­kat, tsz-szervezéskor erőszakosan került a tsz tulajdonába. Kártalanítás, ha jól tudom, a mai napig nem történt. Az én őseimnek is ott volt földjük, a Ho­moki-rámpánál az első darab. És most (milyen jogon?) emeletes tanyák vannak rajta. Volt a bogyiszlói gazdáknak egy közös legelő is a tulajdonukban, s ez minden kár­talanítás nélkül tulajdona lett a tsz-nek, amit felis számítottak. Az apámnak is volt benne 2000 négyszögöl, ezért sem kapott érte fi­zetséget. Tehát a tsz is milyen jogon kér 500 forintot? Én 30 év óta mostanában jártam arra, volt időm körülnézni, meg csodálkozni. Ed­dig arra nem jártam. Maszek gazdálkodó voltam egész életemben, és könnyen rám­foghatták volna, hogy lopni akarok. Talán jól tudom, hogy mikor ezek a ta­nyák kialakultak, volt egy olyan törvény, hogy a horgászok egy kis valamit csinál­hatnak. De, azt hiszem, akkor is úgy szólt, hogy kertes üdülőkről szó sem volt. Most pedig nagy, emeletes tanyák sorakoznak. Az elsők a Karaszi-foknál kezdődtek, de azok vett területekre épültek, igazi gazdá­juk volt. Úgy tudom, a bogyiszlói gazdák közül kevésnek van arra tanyája. Tehát a nem is olyan kis pénzű emberek, mert biztosan vannak azok is, jobb volna, ha nem hábo- rognának az őket ért méltánytalanság miatt! Mert nekem az 1 kh erdőből annyi nincs, hogy egy botot vágjak, amihez a sá­ros cipőmet törölhetem, S ha az üdülőtulaj­donos bele nem rúgna a hátsómba... Én ezt már úgysem kapom vissza, jól tudom, de hát ha demokráciában (éltünk?) élünk, ezt nehéz lesz megmagyarázni. Tisztelettel: Kiss József Bogyiszló, Hunyadi u. 2. Szovjetmentes kereskedelem? A rubelexport dilemmái Az idei év eddigi talán legizgalmasabb gazdasági eseménye a magyar- szovjet éves áruforgalmi jegyzőkönyv aláírása volt, hiszen az elvi megálla­podás nagyon nehezen, az utolsó pillanatban jött létre. A kedélyek azóta né­miképp lecsillapodtak, ám újabb problémák is jelentkeztek a két ország ke­reskedelmi kapcsolataiban. Erről kérdeztük Tamás Istvánt, az Ipari és Ke­reskedelmi Minisztérium miniszteri biztosát.- Az önök tapasztalatai szerint hogyan viselik el a vállalatok a rubelex­portstopot?- Mindenekelőtt szeretnék egy félreértést eloszlatni. Ma Magyarorszá­gon nincs globális rubelexportstop. A Szovjetunió irányában sincs ilyen. Negyedéves kiszállítás-engedélyezési rendszer van, s csak azoknak a vál­lalatoknak van „megállj”, amelyek nem részesei az éves megállapodásnak. A cégek közti szerződések tehát csak akkor érvényesek, ha bekerültek eb­be a jegyzőkönyvbe. Mi ehhez ragaszkodtunk, ezért is húzódott az aláírás. Valamely magyar vállalat pedig kizárólag akkor juthat forinthoz az exportját követően, ha van kiszállítási engedélye. Ez a követelmény elvben korábban is megvolt, most viszont szigorúan ügyelünk a betartására is. Egyébként a fejlett piacgazdaságokban is bevett dolog a kiszállítás külön engedélye­zése.- A nem oly távoli múltban a szovjet piac holtbiztosnak látszott, ahol csak­nem mindent el lehetett adni. Ez egyfelől igen kényelmes volt a vállalatok­nak, másfelől viszont más piacokon értékesíthetetlen kapacitások kiépülé­sére vezetett, és ez most visszaüt. Mit tehet a minisztérium azért, hogy ebből a csapdából ki lehessen jutni?- Mi soha semmilyen árut nem akartunk a szovjet félre ráerőltetni. Igé­nyeik szerint termeltünk, aminek azután most a negativ következményeit is érzékeljük. A magyar vállalatokat ma már senki sem kötelezheti szállításra! A minisztérium igyekezett a hazai cégek érdekeit messzemenően figyelem­be véve előkészíteni az idei megállapodást. Mi nem osztogatunk kontin­genst. Ellenkezőleg, a vállalati igények szerint készítettük el a jegyzőköny­vet. A jövőben pedig növeljük a vállalatok mozgásterét, hogy hozzájáruljunk az új együttműködés beindulásához.- Bizonyára akadnak olyan cégek, amelyek továbbra isa kiskapukat ke­resik, ahelyett hogy megkezdenék a struktúraváltást. Lobbyznak-e a rubel­export-engedélyért?- A minisztérium következetes és egységes e téren, azaz nem engedünk az ilyen jellegű nyomásnak. Egyébként nem is nagyon tehetnénk, legfeljebb ott, ahol a kontingens megosztható. A kiváltképpen kritikus gépexport lehe­tőségei azonban igencsak behatároltak. A vállalatok remélhetőleg mihama­rabb rájönnek, hogy a kivételezés csak rövid távon megoldás. Célszerű mielőbb megkezdeni a termékszerkezet átalakítását. Némi félelem azonban van bennem azzal kapcsolatban, hogy talán sokan még mindig nem szá­moltak le az illúzióval: „Az idén is megoldották helyettünk az ügyet, jövöre is lesz majd valahogy.” Ez azonban - akármilyen elszámolási rendszer lesz is a két ország között - nem megy; a vállalatok helyett ezután senki semmit nem fog elintézni.- Ön szerint kialakltható-e optimális méretű és összetételű áruforgalom a két ország között, avagy kereskedelmünk teljesen „szovjetellenessé” válik?- Nagyon remélem, hogy nem, ez nem is lenne kívánatos és lehetséges. Az importban továbbra is jól felfogott érdekünk a viszonylag kedvező árú energia- és alapanyag-beszerzés és - szállítás. Az export összetételének olyanná kell válni, hogy abban mind kevesebb legyen a támogatott termék, sőt hogy ilyen lehetőleg egyáltalán ne legyen. Ez más oldalról azt jelenti, hogy célszerű olyan árukat eladni a Szovjetunióban, amelyek más piaco­kon is értékesíthetők lennének. Ebben az esetben egyébként egyes import­árukhoz is könnyebben hozzájuthatnánk. Az átállás persze nem megy egyik napról a másikra, s bizonyos ellentét is van a rövid és a hosszú távú érdekek között. Tudniillik a költségvetés a mai struktúra és együttműködési mecha­nizmus alapján a termelési adó és a kütefa révén számottevő bevételhez jut. Ezek visszaesése miatt akár fel is borulhat a patikamértegen beállított költ­ségvetési egyensúly. Ugyanakkor hosszú távon az egész gazdaság érdeke a reorientáció és a szerkezetváltás.- Ejtsünk néhány szót a barterügyekről is.- Kívánatosnak tartjuk az ilyen jellegű ügyietek további kiterjesztését, de nem a kontingensek rovására.- Végezetül: milyennek látja a forgalom kilátásait?- Szoros határidőkkel dolgozunk, hiszen a Szovjetunióban is felgyorsul­ni látszanak az események. Azt azonban nem hiszem, hogy ott a piacosítás szintje a közeli jövőben akárcsak meg is közelíti az általunk elértet. Az első negyedév számai alapján persze korai bármit is mondani, de én bízom ab­ban, hogy kiegyensúlyozott lesz a forgalom... M. B. Uszállyal a Dunán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents