Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-09 / 56. szám

1990. június 9. TOLNATÁJ - 7 írás közben (Kockázatos mesterség?) Arcán leplezetlen kajánság, ahogy elébem teszi a hetilapot, melyben két költő 1952-ben megjelent verse olvasható. Azóta más csillagképbe fordult a világ, s a két költő aligha örül, hogy viszont­láthatja versét, amit legszívesebben kitörölne az életműből. Ugyanis mind­két vers Rákosi előtt hódol, az egyiknél súlyosbító körülmény, hogy egész jó, népdalt idéző könnyedséggel küldi el a madarat, vigye köszöntését és foga­dalmát a szeretett férfiúnak. Kínos, nem is kell folytatnom, a többit tudjuk. De azt sem árt tudnunk, hogy az ilyen vers nem áll példa nélkül. Minden kor művelte a hódoló dalt, a panegyri- cust, ami néha méltatlanokat is illetett. A költők gyakran kiszolgáltatottjai vol­tak koruknak, néha a szívtelen udvarbí- ráknak és kulcsároknak is, mint a de­rék Tinódi, aki haraggal szólt arról, hogy „büdös bort” adtak innia, de ugyan mire ment haragjával? Idézzünk közelebbi példát. Vörösmarty 1830 novemberében verset írt V. Ferdinánd királyhoz, majd nem sokkal később, 1831 elején meg­toldotta egy négysoros epigrammával a király felgyógyulására. V. Ferdinánd- ról mindenki tudja, hogy nem dúskált szellemi javakban, sőt egyenesen gyenge elméjű volt, le is mondatták, hogy az ifjú Ferenc József vegye át a kormányzást, akinek 1849-es vértől bűzlő bosszújáról szólnunk sem kell. Ferdinándhoz Petőfi is írt verset, tőle szokatlanul enyhe hangon, 1844-ben, tanácsadóit okolva minden rosszért. Méltánytalanság lenne Vörösmartyt aulikus talpnyalással, következésképp hazafiatlansággal vádolni, ugyanis 1830-ban a magyarság reménykedve tekintett az ifjú királyra, s hitték, hogy kivezeti az országot I. Ferenc sötét ab­szolutizmusából. Annyi óvatosság azért volt Vörösmartyban, hogy versét nem adta ki, csak halála után jelent meg, 1857-ben, Toldy Ferenc antoló­giájában. Tudom az ellenvéleményt: mégis csak más egy V. Ferdinándhoz írt kiA- datlan vers, mint az 1952-es hódolat annak a Rákosinak, akivel kapcsolat­ban akkor már senkinek nem lehetett illúziója. így van. A majdani irodalomtörténet valószí­nűleg zavarban lesz, de azért kibírja. Nem szeretem az analógiákat, mert a valóságban semmi nem hasonlít sem­mihez, de a korszakhatárokat mégis csak meg kell vonni. Petőfi és Seges­vár annak idején készen kínálta azt, hogy Babits halála jelentheti egy iro­dalomtörténeti korszak végét. Akkor Arany volt a túlélő, most Illyés. Akkor a Petőfi-utánzók riasztó hada jelent meg, most a hivatalos lantverők csa­pata, akiket majd csak a kuriózumok kedvelői fognak olvasni, épp úgy, mint manapság Petőfi ádá.z utánzóit. Ami pedig érték, az úgyis megmarad, mel­lőzés nem fog rajta, politika ki nem kezdi. Régi irodalmunk nagyobbik fele évszázadokon át rejtőzött, az Ómagyar Mária-siralom csaknem ezer évet. Te pedig, kezedben a hetilappal, leplezetlen kajánsággal nézel rám, mert a múlt itt settenkedik körülöttünk, valamit kell kezdeni vele. Jó, akkor folytassuk a múlttal. Vörösmarty eltet­te királyódáját, mert tudta, jó vers, Arany-maga mondja - megsemmisí­tette ifjúkora zsengéit, pedig nem biz­tos, hogy rossz versek voltak. A filoló­gia, mint jó szimatú kopó, mindent fel­kutat, csak ott nem talál, ahol valóban nincs mit keresnie. Tóth Árpád gyorsí­rásos töredékeit is megfejtették, kiás­ták álnév alatt írt bökverseit, pedig aligha örülne ennek. Az „összes ver­sek” teljességet jelent, bár ennek való­jában csak akkor van értelme, ha a köl­tő szándékával találkozik, mint Goethe esetében, aki minden fecnit fontosnak tartott. De az írót mindig legjobb munkái jellemzik, nem pedig a napi használat­ra szánt melléktermék. Gárdonyi szá­momra elsősorban Az én falum üde novelláinak írója, s elkedvetlenít, hogy Göre Gábor idétlenségeit is ő írta, de nagyon igazságtalan lenne az, aki en­nek alapján ítélne róla. Ez a madaras vers is, amit kajánkod- va mutatsz, elszomorít, egy jó költő történelmi botlása. Az összes művek­ben nem fog szerepelni, csak a kritikai kiadás közli majd, ha lesz ilyen, a jegy­zetek között, az is elég kínos. De in­kább a kort jellemzi, mint a költőt, sár­rá figyelmeztet, kockázatos munkába fog, aki tollat vesz kezébe. A kardot is lehet rosszul forgatni, hát még a tollat! De azért bánjunk óvatosan a múlttal, gyűlölet nélkül. Illyés azt írta, „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban". Keserű igazság, azt viszont ne mulasszuk el megkérdezni, hogy ki kovácsolta a láncot. Csányi László Nyári jegyzet Megyek az utcán, valami vers van bennem, de azt most lehetetlen len­ne fejben megírni. Szebb, jobb és egyértelműbb dolog van előttem, egy ifjú nő háromszögbugyija virít rám a szoknyája alól. Persze nem csak a bűvös háromszög érdekes itt, ha­nem az életörömöt táncoló far, a csí­pő kecses vonala, és az a miszté­rium, ahogyan a lenge textil túlleng önmagán. A szoknya az ember leg- misztikusabb ruhadarabja. Egyszer­re a legsejtelmesebb megerősítés, és a leglégiesebb tagadás. Ez hiányzik belőlem, ez az öntu­datlan, kicsit önmagáért való szép­ség, amit megerősít a bodros'haj, a járás asszonyi bája. Mennyi életörö­möt kínál ő csak azzal, hogy létezik. Itt libeg előttem a kicsi nő, s bárha én is ilyen kellemes, ilyen titokzatos, ilyen érdekfeszítő lehetnék! Vers? Ugyan. Itt valami mindennél fonto­sabb ring. Maga az életöröm táncol előttem. Egyet lép, és hármat rezzen rá, s nem is akárhogyan. Egyet a lépés súlya miatt, ám kettőt azon túl csak úgy, a maga kedvére. Finoman, szinte elha- lóan. Lám, az én férfiúi barbársá­gomnak is van érzéke az árnyalatok finomságához, hiszen szívem feldo­bog, mint egy karámba zárt állat. Igen, ő. Nem kell beszélnem, nem kell ürügyet keresnem ahhoz, hogy ő legyen. Van, és aki ezt nem veszi észre, az vak vagy gyengeelméjű. Igen, ő. Látásom és minden érzé­kem tulajdonképpen soha nem bir­tokolható értelme. Maga a gyönyörű­ség, ami után csak kullogni tudunk kutyamód. Szégyelljem ezt? S ki előtt?- Igen, ö az elemi öröm. Látom, hogy az egészen más alkatú nők is felfigyelnek rá. Hiába van itt bármi­lyen divat, mert az is csak azt teszi ilyen sejtelmessé, akinek tulajdon­képpen nincs is szüksége divatokra. Önmagával tüntet ez a kis nő. Itt az emberi szépség megy, s boldog le­het az, aki a nyomába járhat. A tisztelt olvasó hiába számít lelep­lezésre, miszerint a démon megszó­lal, és vége van, miszerint a jegyzet­író szexuális kalandba bocsátkozik, miszerint a szépség valami szörnyű elleplezésére szolgál. Az olvasó jobban teszi, ha elmegy sétálni, hátha találkozik vele, vagy legalább a kishúgával. Ebben az írásban nincs történet, csak csoda van. A szépség ragadós. Megborotválkoztam, megfésülköd- tem. Igaz, vele nem versenyezhetek, de valamit átsugárzott rám is a nyár legasszonyibb pillanata. Köszönöm. Ez itt az úgynevezett írói jegyzet vége. DÚSA LAJOS Országot, világot járó karmester Boldog születésnapot, Kobayashi! cával lepték meg születésnapján. Mondják: Kobayashi olyan mesterük, aki nem tud lehe­tetlent kérni tőlük. A magas rendű produkció érdekében minden kívánságát teljesítik, amiért azután a karmester igazi, önfeledt örö­me és persze elismerése a jutalom.- Milyen meggondolásból vállalta annak idején a zenekar művészeti vezetését? - kérdeztük a világjáró karmestert.- Olyan együttesnek ismertem meg az ÁHZ-t, amelyben kivételesen sok jó képes­ségű muzsikus játszik, ami ritka a világ ze­nekarai közt. Igazi öröm volt velük dolgozni már évekkel ezelőtt is.- Véleménye szerint a zenekar mely hangszercsoportjai emelkednek ki a többi közül?- Igazságtalan lennék, ha bármelyiket színvonalasabban muzsikáló együttesnek nevezném, mert ennek a zenekarnak a leg­főbb erőssége az összmunka. A magyar vonósok persze mindig világhírűek voltak, de szerintem az ÁHZ-ban nem maradnak el mögöttük a fa- vagy rézfúvósok sem. Én éppen a kiegyenlített hangzásra, az egy­másra figyelés révén létrejövő homogén összhatásra szeretném egyebek közt min­dig rávezetni az együttest.- Ön láthatóan szívesen dirigálja zene­karát vidéken is, talán gyakrabban is, mint sok más karmester.- Valóban sokat utazunk az ÁHZ-val, már amikor egyáltalán itthon vagyunk. Húsvétkor például Zalaegerszegen olyan hatalmas rózsacsokrot kaptam a közön­ségtől, amilyet ritkán. Magyarországon mindenhol hálás a közönség a jó produk­cióért, itt igen sok zeneszerető, ember él. Ezért is hoztam el szívesen tavaly 16 éves Ayano kislányomat, aki Békéscsabán egy Beethoven-hangversenyt játszott velünk. Egyébként ugyanakkor készítettük el Beet­hoven III. szimfóniájának lemezfelvételét is, amelyik a napokban jelent meg a lemez­boltokban. , Kobayashi Ken-lchiro születésnapi hangversenyének végén a zenekar né­hány ütemnyi műsoron kívüli muzsikával lepte meg karmesterét: a Happy birthday! ismert dallamával. A közönség őszinte sze­retettel, hosszan ünnepelte az ötvenéves karmestert. Boldog születésnapot, Koba­yashi! - kívánjuk mind, akik magunk is meghatottan állunk a művészi nagyság, a humanizmus és segíteni akarás láttán. Ami oly nagyon ráfér zenei életünkre... SZOMORY GYÖRGY Másfél évszázada gyűjti folyamatosan Európa népi ékszerkultúrájának jelleg­zetes darabjait a Néprajzi Múzeum. Mé­gis, csak ez a mostani az első alkalom, hogy közönség elé tárja e gyűjteményé­nek egymástól nagyon különböző, vagy éppen a megtévesztésig hasonlatos tár­gyait: a nyakékeket, a fejdíszeket, fülbe­valókat, melltűket, a gyűrűket és az öltö­zékkiegészítőket. Európa népeinek ékszerkultúrája - akárcsak viselete és díszítőművészete - igen gazdag. Ebből a gazdagságból ad ízelítőt az Európai népi ékszerek a 18-19. .szá­zadban című kiállítás a Néprajzi Múzeum földszinti termeiben. A különféle díszítményeket alapanya­gaik és formáik szerint rendezték el. Növényi és állati eredetű anyagok csak­nem minden nép ékszerművészetében föllelhetők. Például a tengerpartok közelében szívesen viselték a kagylóból vagy a korallból készült nyakékeket. A csiga­házból, bab- és kukoricaszemekből, kü­lönféle növények terméséből fűzött lán­cok, a lószőrből font gyűrűk sok helyen a gyermekek és a pásztorok öltözetét éke­sítették. Európa-szerte népszerű volt az Üveg­Balkáni női övkapcsok Szász fémdíszítések Ha a magyar államtól kapott születésna­pi ajándék, a Pro Cultura Hungarica kitün­tetés nem hívja fel rá figyelmünket, ha nem rendeztek volna számára ünnepi, születés- napi hangversenyt, aligha jutott volna eszünkbe, hogy Kobayashi Ken-lciro be­töltötte 50. életévét. Akik ott voltak a Budapest Kongresszusi Központban a szokatlanul forró légkörű Csajkovszkij-koncerten, a meghatottságtól könnyezni is láthatták a neves dirigenst, akit úgy zárt szívébe a magyar zenekedvelő közönség és az Állami Hangversenyzene­kar muzsikusai, ahogyan karmestert talán még soha a magyar zenei életben. Igaz, közrejátszott ebben az első televíziós kar­mesterverseny 1974-ben, amelyen Koba­yashi az első dijat nyerte. Ki figyelt akkor oda, ki jegyezte meg akkor - pedig olvas­hattuk -, hogy a díjnyertes, különösen ro­konszenves japán fiú 34 éves...? Az emlékezetes győzelem után több-ke­vesebb rendszerességgel vezényelt a ha­zai koncerttermekben, úgyszólván mindig láthattuk-hallhattuk őt, és muzsikuskörök­ben mind jobban megszerették közvetlen, barátságos modorát, szerénységét, amely mögött mindig tiszteletet érdemlő szakmai tudás, alapos felkészültség rejlett. Leg­többször az ÁHZ-t vezényelte, másodkar­mesterként Ferencsik János mellett. A fő­zeneigazgató halála után egyre gyakrab­ban volt hallható muzsikuskörökben a vé­lemény: a zenekar új vezető karmesteréül az együttes tagjai egyhangúan Kobayashi Ken-lcirót szeretnék megnyerni... Az egykori versenygyőztes immár ne­gyedikéve áll az ország első nagyzenekara élén, amelynek tagjai ezüst karmesterpál­Kobayashi Ken-lciro vezényel gyöngyözés napjaink divatjában is „visz- szaköszön".) A fémek - az ón, az ólom, a sárgaréz, az ezüst, s olykor az arany - meghatáro­zó elemei a népi ékszerviseletnek. Nyu­gat- és Észak-Európában az ezüstmű­ves, délen a rézműves alkotta díszítmé­nyeket kedvelték. Sokfelé viselték női ékszerként az ezüstpénzeket. A déli és keleti országok asszonyai - lehetősségüket hangsúlyozva - fejüket és mellüket teljesen beborították ezüstérmekkel. Az óriási méretű övék, az ékköves, veretes díszek, az ötvös mívű gombok a férfiviseletben is megje­lentek. A kiállítás tanúsága szerint Európában két nagy ékszerkörzet rajzolódik ki: az egyik a nyugati és északi - germán, szláv és bizonyos finnugor - népeké, a másik az ázsiai jegyeket felmutató, a déli és ke­leti területeket lakó szlávoké, finnugoro­ké, kaukázusi és török népeké. Ám akármelyik körzet díszítőművésze­tét őrzi is az ékszer, a megmunkálás fi­nomsága és változatossága bármilyen rangos mai ékszertervezőt megihlet­hetne. K. M. gyöngy: nemcsak láncot fűztek, hanem teljes haj- vagy mellboritó öltözeteleme­ket is kreáltak belőle. (Ez a gallért, a bltizt, a pulóvert ékesítő (Dolezsál László felv.) Népi ékszerek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents