Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-30 / 74. szám

2 - TOLNATÁJ

1990. június 30.

A „hűtlen” Duna

Sok családnak az életet jelentette

I- Megfakult újság van Huba János, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége Tolna megyei szervezetének elnöke keze ügyében. Hadifogoly Híradó, olvasom a negyvenkét évvel ezelőtt megjelent kiadvány fejlécén...- Igen, 1948 végéig még létezett a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége, a VHBSZ, s annak kiadványa is, amíg 1948 végén Rákosi be nem tiltotta.

I- Akkoriban Huba János Is tagja volt ennek a szervezetnek?- Jómagam' éppen a betiltás előtt 1948. november elsején tértem haza a • csaknem négyesztendős hadifogságból, tehát már nem léphettem be a VHBSZ- be.

I- A meglehetősen hosszúra nyúlt távoliét alapján nem nehéz arra következtetni, hogy a Szovjetunióban töltötte ezt a nem éppen kellemes időszakot. Hogyan kezdődött ez a negyvenkettő hónap?- Kelet-Németországban, Greiswald közelében estem hadifogságba. Egyetemistaként a háború vége felé, 1944-ben vonultam be katonának. A 85-ös hegyivadász alakulathoz kerültem, s hamarosan a Visztulához, a frontvonalra vezényeltek bennünket.

I- Akkoriban milyen hangulat uralkodott a magyar katonák között? Hittek az olyan gyakran hangoztatott végső győzelemben?- Senki sem rajongott a mundérért, hiszen mindenki tisztán látta, hogy rossz lóra tettünk, a háborút elvesztettük. A katonai eskütétel Érsekújváron volt, de a szöveget nem mondtuk, azaz nem esküdtünk fel Szálasira: ezért néhány napra zárkába tettek bennünket. Persze, a legnagyobb büntetést a frontszolgálat jelentette számunkra.

■ - Éles bevetésen is részt vett?- Közvetlenül nem, ezt annak köszönhettem, hogy beszéltem a németet. így valamiféle mindenes tolmács szerepkört töltöttem be a magyar és a német egységek között.

I- Milyen körülmények között estek fogságba?- Tulajdonképpen örültünk, amikor 1945. április 30-án letettük a fegyvert a szovjet csapatok előtt. Azt hittük, vége a háborúnak, vége a megpróbáltatásnak.

Í- A szenvedések azonban csak ekkor kezdődtek el igazán.- Éppen fel akartunk szállni Greis- waldban a vonatra, amikor mindenki megdöbbenésére a városkapunál egy 18-19 éves katona sípolt egyet, s a közeli szovjet garnizonból kirohant vagy 20-25 ember. Egy pillanat alatt közrefogtak bennünket, s ezzel gyakorlatilag kezdetét vette a hadifogságunk.

Í- Bevagonírozták a magyar katonákat?- Addig még hosszú idő telt el. Először néhány héten át fogva tartottak bennünket a -helyi tengerészlaktanyában, majd gyalogosan útba indultunk Neubrandenburg felé. Itt szálltunk be a vagonokba s értünk 12 nap elteltével a Szovjetunióba, Bobrikba. Ez a település Minszktől északra található. Itt először erdei munkára, fakitermelésre fogtak bennünket, majd Belorussziába kerültem, ahol több tábort is megjártam. Végezetül 1946 nyarán a kelet-ukrajnai donbasszi szénvidékre szállítottak, Csisztyakovo helységbe, s fogságom hátralévő idejét itt töltöttem el mint bányamunkás.

I- Mi jellemezte ezt a lágert? Milyen volt az elhelyezés, s hogyan viselték el a mindennapi megpróbáltatásokat?- Ez egy viszonylag elfogadható láger volt, mert téglaépületekben helyeztek el bennünket, s nem fabarakokban. A fűtést is megoldottuk, hála annak a ténynek, hogy szénbányában dolgoztunk. így nekünk is jutott némi tüzelőnek való.

I- Soha azelőtt nem dolgozott bányászként. Mégis, bizonyára gyorsan meg kellett ismerkednie új „mesterségével”, s fel kellett vennie a kimerítő munkatempót.- Olyan helyre hajtottak, ahova szovjet ember nem ment be, mert a bőven csordogáló karsztvíz következtében garantált volt a tíz percen belüli teljes átázás. S tudott dolog, hogy a karsztvíz hőfoka nem haladja meg a 18 Celsiust. A munkaidőt - a vájat szűkössége miatt - végig fekve dolgoztam le, megállás nélkül, mert ha csak egy pillanatra abbahagytam a lapátolást, máris elkezdtem dideregni.

I - Meddig tartott a munkaidő?- Nyolc órát vett igénybe.

■ - S a fennmaradó 16 óra?- Azt a lágerben töltöttük, ki, mivel. Alvással, tisztálkodással, beszélgetéssel.

I- A négy év alatt hozzájutott valamilyen könyvhöz?- Nagyon ritkán. Emlékszem, egyszer megbízásból agitációs anyagként fordítottam németről magyarra Marxnak A tőke című könyvét.- A hadifogolytáborokban mindig alapvető kérdés az élelmezés. A német koncentrációs táborok hátborzongató hírhedtségre tettek szert az éheztetés terén, ám valószínűleg a sztálini munkatáborok sem maradtak le különösebben.- Kenyeret és levest kaptunk, s ha három és fél év alatt megettem három kiló húst, akkor sokat mondok. Sárgarépát, cukorrépát, káposztatorzsát ettünk hétszámra, persze örökké éheztünk. Nincs szörnyűbb annál, mintha valaki éhesen kel, éhesen dolgozik, éhesen fekszik le, s újból éhesen kel... Éveken keresztül.

■ - Hogyan viselkedtek az őrök?- Minden emberben van emberség. Az idősebb katonák viszonylag jól bántak velünk, ám a fiatalabbakból a politikai nevelés jórészt kiölte ezt a fajta magatartást. Bizony előfordult, hogy puskatussal csaptak hátba bennünket, ha nem igyekeztünk eléggé.

I- Huba János is viszonylag fiatalon esett hadifogságba.- Huszonnégy évesen. Legszebb éveimet áldoztam a „felszabadulásért”.

I- Ezt a felszabadulást azonban sokan nem érték meg. Mi vitte el elsősorban az embereket?- A sok bányaszerencsétlenség. A biztonsági előírásokat nem tartották be, jómagam is kétszer voltam a halál torkában. Azután sokakat sírba vitt a nehéz munka. Hadd említsem meg példaként a normát: aki bányász, az tudja, hogy mit jelent napi huszonegy tonna szén kitermelése. Ezt fekve, féloldalt kellett kilapátolni.

■ - Sokat fogyott akkoriban?- Csodák csodájára nem, persze sohasem voltam testes ember, hanem ugyanolyan szikár, mint most. Viszonylag jól bírtam a koplalást, ám sokan annyira éhesek voltak, hogy nyáridőben mindenféle füvet összeettek. Törvényszerűen vérhast kaptak, s ebbe pusztultak bele. Sok bajtársamat temettem el, szinte minden napra jutott... Ott pihennek, idegen földben, s gyakorta gondolok azokra, akik egy kicsivel több tartással, ha megrokkant egészséggel, de ma is élhetnének.

I- Sikerült-e valamilyen kapcsolatba kerülni a környező lakossággal, vagy teljesen zárt körülmények között éltek a hadifoglyok?- Alig találkoztunk a helybeliekkel. Hét lágerre emlékszem vissza, ahol megfordultam, s mindössze egy alkalommal válthattam szót helybelivel. Tatarozási munkára osztottak be kőművesként, habár nem sokat értettem ehhez a szakmához. Egy családnál építettünk egy kemencét, s ezért kaptunk tőlük némi ennivalót. Jellemző eset, hogy a bennünket levessel megkínáló néninek csak egy tá-' nyérja volt. A malac elől vette el a zománcozott etetőedényt, s azt kimosva merte bele a levest. Nagyon örültünk ennek, mert valamelyest csillapíthattuk az éhünket.

I- Ezek szerint nem csak kedvezőtlen benyomásokat őriz az orosz népről?- Szó sincs róla, soha nem volt bennem gyűlölet. Mint már korábban említettem, az idősebb oroszok jól bántak velünk, csak a „janicsár iskolában” nevelt fiatalok viselkedtek általában ellenségesen. De ezt a politika számlájára lehet írni, s ez nem belső lényükből eredet.- A múltból most egy nagy ugrással térjünk vissza a jelenbe. Huba János jelenleg a volt hadifoglyok megyei szövetségének az elnöke. Erkölcsi kötelességének érezte a mozgalom felújítását, s ezen tisztség vállalását?- Az erkölcsi kötelesség munkált bennem, s az a mély együttérzés, amit mindenkivel szemben érzek, aki hasonló sorsra jutott a háború utáni években. Ma is, amikor ez a téma - amiről évtizedekig illő volt hallgatni- szóba kerül, valamiféle fojtó érzés és megindultság fog el.

A VHBSZ megyei szervezetének összejövetelei általában telt házat eredményeznek, ami azt is jelenti, hogy megyénkből is sok személyt hurcoltak évekig tartó hadifogságba. Mi jellemzi ezeket a találkozókat? A sérelmek felhánytorgatása, a parttalan múltba révedés?- Valóban, gyakorta idézzük a múltat, de azt hiszem, ez természetes. A tagok száma jelenleg meghaladja a száz főt, sokan gondolkodnak még a belépésről.

A negyven esztendő visszafojtottsága után nem meglepő, hogy a találkozóinkon mindig akad valaki, aki elmeséli személyes sorsát. Hihetetlen tragédiák tárulnak fel és az is nyilvánvaló, hogy ilyenkor, a sérelmek kibeszélése után bizonyos könnyebbség jellemzi a felszólalót. Lelkileg is sokat jelent mindez. Ugyanakkor a szövetség kinyilvánított célja az érdekvédelem, illetve elégtételszolgáltatás az egykori elhurcoltaknak. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez csak nagy-nagy türelemmel érhető el.

I- Miért lehet fontos a szervezet működése nemcsak az egykori hadifoglyok, hanem azon fiatalabbak számára is, akik hírbQl sem ismerik az ilyen megpróbáltatásokat?- Azért lehet még fontos, hogy emlékeztessünk arra a keserves múltra, arra az akkori húsz és harminc évesek által átélt hányatott sorsra, amelyben akaratuk ellenére vállaltak szerepet. Gyermekeink, unokáink elől nem titkolhatjuk, hogy milyen fekete foltjai vannak a magyar történelemnek. Ennek a történelemnek én is részese voltam, s néhg nem is tudom, hogy miként sikerült átvészelnem azokat a nehéz éveket.- A beszélgetés végeztével - amelyet ezennel megköszönök - talán választ kaptunk erre a kérdésre. Talán azért, mert - kissé közhelyszerű fordulattal élve - Huba János a négy év alatt vélhetően egyszer sem veszítette el hitét másokban és önmagában.

„Tolna igen szerencsétlenül járt mikor az 1860-as években a bogyiszlói mederátvágás után a dombori áttörést elkészítették. Addig Tolna alatt hömpölygött az élő Duna és ma 12 km-nyi út választja el tőle, és a régebben életet hozó folyó erre ma posvánnyá változott. Hogy mindez milyen hanyatlást jelentett, azt keservesen nap nap után tapasztaljuk. Az élővíztől elszakítással a hajóforgalom megszűnt, így a községi fejlődés lüktető ereje megbénult, alulról a Sió hordaléka iszapolja a medret, felülről pedig a csámpai csatornával táplált faddi holt Duna-ág hordja az iszapot és a gyakran bűzössé vált csapadékvizet. A hajózás megszűntével nemzetségek mentek tönkre, iparágak szűntek meg és sorvadtak. A virágzó hajóépítőipar megszűnt. Az ebből élő hajósok, kovácsok, dereglyések, kereskedők és szállítók létalapjukban megtámadva sorvadtak el... ezenfelül a víz megposhadásával, az egész környék levegőjének megfertőzésével a közegészséget is komoly veszély fenyegeti. Alulról csak nagyobb vízállásnál kapunk vizet, de csak ritkán annyit, hogy az egész holt Duna-ág felfrissüljön, így a bacilu- sok sok fajtája fertőzi a levegőt és a körtéket...”

A tolnai kerület országgyűlési képviselője, dr. Klein Antal szívhezszóló hozzászólása a vízi beruházásokról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor 1928. november 15-én hangzott el a parlamentben.

Mayer János miniszter válaszából kiderül, hogy a tolnai holt Duna-ág rendezése szerepel a kormány programjában és erre 3 000 000 pengőt kívánnak beállítani. A holtág problémáját a Sió rendezésével együtt kívánják megoldani. Úgy vélik, hogy a rendezett Sió nagyobb vízhozama és a Duna-ág kotorhatósága egymással összefüggésben van., ’

A község vezetését ez a félígéret nem nyugtatta meg, hiszen 1899-től kezdve szinte állandóan visszatérő problémára harminc év alatt sem talált a kormányzat végleges megoldást.

1926-ban az 1911 -es döntésnek megfelelően a M. Kir. Folyammérnöki Hivatal Bajáról megküldte elképzeléseit a községi elöljáróságnak. Az 1911-es mérésekre, helyzetre épülő terv a Duna-ág ge- menci alsó torkolatától a községtől felfelé még 1 km-re terjedően egy hajózócsatorna kialakítását tartalmazta. Az egyik változat 2 méteres mélységgel és 20 méter szélességgel, a másik változat pedig

2,5 m mélység mellett 17 méter szélességgel számolt. Az akkori költségek 1,1 és 1,25 millió koronát jelentettek volna. Az eltelt 15 év alatt a meder még iszaposabb lett, így a mérési eredmények egy új költségvetés alapját nem jelenthetik - írta a bajai hivatal műszaki tanácsosa az elöljáróságnak.

A község ekkor a miniszterhez fordult részletesen ecsetelve korábbi kálváriájukat és hivatkozva a vízi beruházásokról szóló 1908. évi XLIX. t. c-re, amely indoklásában a Közép-Dunára vonatkozó részében a tolnai volt Duna-ág szabályozásának és élővízzel ellátásának szükségességét megállapította. De sem erre, sem Klein képviselő interpellációjára nem történt megoldást mutató lépés.

1933-ban, tehát ismét eltelt fél évtized, községi küldöttség kereste fel a földművelésügyi minisztert, kérve a holtág hajózhatóvá tételét és a közegészségügyi helyzet javítását. Bár az ekkori gazdasági helyzet a megoldás halvány reményét sem sugallta, a miniszter felkérte a folyammérnök hivatalt egy vázlatos kotrási terv elkészítésére. E terv elkészült és * másfél év után a miniszter közli a megye főispánjával, dr. Hagymássy Zoltánnal, hogy a község kérelmében’szereplő 7 km hajózható út kotrása a bajai hivatal által elkészített tervek szerint, még a „legkisebb kivitel esetén is olyan nagy költségeket igényelnek, amelyet az állam- háztartás mai pénzügyi helyzetben erre a célra nem fordíthat.” Ráadásul azt is kifejtették, hogy a Sió nagyfokú hordalékossága miatt a kotrás csak átmeneti megoldást jelentene és időről időre ismételni kellene.

A főispánnak kellett tájékoztatni az elöljáróságot, mintegy jelezve, hogy e téma napirendről leveendő, újabb kérelmek feleslegések. A kör bezárult.

Nemcsak a kevés víz, a bűzössé erjedő holtág jelentett gondot a községnek, hanem a „hűtlen” Duna váratlan megjelenése is. Az árvízvédelmi iratok tanúsága szerint a tolnai Duna-szakasz a Paksi Ármentesítő Társulat körzetébe tartozott. A 0 km-nek tekintett Faluhelytől az 57,3 km-ig, Dokomíásig (Bartal zsilip) kilenc védelmi körzetet alakítottak ki. A VII. gó- gai és a Vili. dokomlási körzet kézi és igás közmunkájának biztosításáról Tolna gondoskodott. .

A beállított kézi és igás közmunka mértéke évenként jelentős eltérést mutat; a 20-as években 440 és 3756 kézi, valamint 120 és 429 igás munkanap között változik körzetenként a község vállalása. A harmincas években a kézi 130-2300, az igás pedig 292 és 560 közötti körzetenként.

Mindig decemberben történt meg a következő évi terv kialakítása. Általában a kérdésben a teljhatalmú elöljáró leggyakrabban a másodbíró volt. A teljesterület (I—IX. körzet) teljhatalmú irányítója a járási főszolgabíró.

A védekezés és a felkészülés sem tudta megmenteni 1940. március 21-én az Aldunasoron épült házakat. Az árvíz 12 házat romba döntött, hetet pedig súlyosan megrongált. A tolna-taplósi védgát töltésén kívül lakók szinte kivétel nélkül a köfcség szegényei közül kerültek ki.

A képviselőtestület legelső reagálása a helyzetre 1000 pengő egyszeri, azonnali gyorssegély megszavazása volt. A segélyt azonban kizárólag csap építőanyag vásárlására lehetett felhasználni. Az árvízvédelmi kormánybiztos és az alispán döntése alapján a volt ártéri, áradás miatt összedőlt lakóházak újjáépítését az ártéren nem engedélyezték. A község kapta feladatul olyan építési terület kijelölését, ahol a károsultak házai felépíthetők.

A községi képviselőtestület úgy döntött, hogy nemcsak az árvízkárosultak, de a sokgyerekes és más lakással nem rendelkező tolnaiak számára is biztosít házhelyet, elősegítve problémájuk megoldását a Vármegyei Közjóléti Szövetkezet anyagi támogatásával végrehajtandó építkezéssel.

Erre legalkalmasabbnak a községi és jegyzői javadalmi földeket tartották. Négyszögölenként 50 fillérért a község 6444 ölet bocsátott a Közjóléti Szövetkezet rendelkezésére.

Az árvizvédelmi kormánybiztosság és az alispán 20 000 pengővel támogatta az árvízkárosultak lakóházainak felépítését. A községi vezetés ezen felbuzdulva gyűjtést kezdeményezett. Amikor kiderült, hogy mindössze 254 pengő és 39 fillér gyűlt össze, úgy döntött, hogy e nemes célra a községi szegényalap 1369 pengő tőkéjéből 700-zal megtoldja az összeget.

Az árvíz utáni helyreállítást és újjáépítést Pirgi Ferenc építési vállalkozó irányította. A nehezebben hozzáférhető mész és cserép megrendelése az alispán útján megyeileg közösen történt.

A taplósi védtöltésen belül 20 lakást hoztak rendbe. A Szekszárd-Bátai Ármentesítő Társulat pedig 75 000 pengő államsegyély felhasználásával elvégezte a taplósi védtöltés megemelését.

DR. DOBOS GYULA

Huba János és Szeri Árpád a hadifogolysorsról