Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)
1990-06-23 / 68. szám
6 - TOLNATAJ 1990. június 23. Aranyragyogás A Sánchegy magasan emelkedik a Duna fölé, s onnan tekintve a szem látóhatárában elfér minden. Az egész világ gyönyörűsége, a víz halpikkely csillogása, s a túlsó parton a zöld máglyává lobbant erdők izzása. Fönt állok, s mig fázósan összehúzom magamon elnyűtt kabátom, addig a szél elrabolja a hajamba hullott akácvirágot. Messze repíti, követni útját nem tudom. Inkább rábízom a.messzelátó keresztre, vagy a reggeli harangszóra, amely megáldja a koránkelőket. Hogy a keletről felkelő nap magához csalogathassa a didergő pacsirtákat, és énekestáncuk az elgyávult szivű hontalanokért a földig hajoljon. Aranyragyogás! És színek. A Duna színei. < A legszebb éjjel, amikor a megfáradt csillagok erőt merítenek maguknak. S az őszi hajnalokon, hiszen a szétterülő földek ontják mélyükből az éltető párát, s jut bőven a Dunának is. Ilyenkor egy- gyé olvad a víz az éggel. Nem látni semmit, tejfehérbe vonva alszik a táj, és csak itt-ott hallatszik, hogy ébredezik, mert a fűzfák oltalmába menekült árva madarak fölköszöntik a hajnalt. A májip nyárfák ontják terméseiket, rátelepednek a fűszálak hegyére, s apró templomokat építenek az embernyi termésköveken, s az utak szélein. A fölzúgó napfény elvakít, rámcsurgatja aranykönnyeit, s megfüröszt. Tetőtől talpig fölöltöztet ebben a jézusos tavaszban. Magam mellé álmodom a vadvirágot, a hírhozó széllel üzenek neki, s a vadkacsák szárnyán gyöngyöző víz- cseppekkel, hogy siessen! Mert a fényben tobzódom, s tobzódik körülöttem minden. A Duna-parti gesztenyefák, a meredeken alázuhanó homokfal, s a hegyre szelíden fölkapaszkodó vadrepkény. A víz tükrösen csillog, s a lecsitult hullámok ezüstvirágokat rajzolnak a kiláncolt csónakok oldalára. Cseppjeik szétspriccelnek, s mint apró vízesés hullanak aztán vissza. Szemem belefárad a nézésbe, hajam fürtösen lóg homlokomra, s csak a meleg szellő cibálja meg olykor játékosan. Ilyenkor hullámzik, mint a víz. Gyönyörűen és lágyan. Elringat ebben a világmindenséget megrengető huszadik században. Ahol a szelíd szemű hontalanok keresik otthonaikat, s Isten árváiként bebarangolják a vizek partjait, s szóra bírják a partifecskéket, és a lemo- solygó csillagokat. Ahol a vadvirágok szövetséget kötnek a vándorénekesekkel, hogy szivükben elférjen' az egész világ, és zsoltáros magasságokba emelkedhessenek föl. A szivárvá- nyos égig, amely hídként ivei át a mennybolton, s összeköti a Duna két oldalát. És csak a harangszó, a harangszó siketül a fülbe, amely az élőkért szól, s a holtakért, akik belevesztek álmaikkal együtt, ebbe a lomha mozgású, életet adó vízbe. LÁSZLÓ KOVÁCS GYULA írás közben (Szabó Dezső szobra) Sétányt neveztek el róla a Gellérthegy oldalában, s most már szobra is van. Szerényebb, mint ahogy végrendeletében meghagyta, mert a Gellérthegy ormán képzelte el sírhelyét, halálában is fölébe magasodva mindenkinek. Nem így történt. Rákóczi téri lakása óvóhelyén halt meg, Budapest ostromakor, kezében mindvégig egy vaskazettát szorongatott, melyben azt a százezer pengőt őrizte, amit az akkoriban alakult irodalompártoló társaságtól kapott. Sebtiben temették el, egy ruhásszekrényben, a Rákóczi téren, majd az ostrom után kihantolták, azóta a Kerepesi úti temetőben nyugszik. A féltve őrzött pénz hónapok alatt devalválódott, Szabó Dezső nevét pedig egyre kevesebbet emlegették, végül el is feledték. Nem ezt a sorsot érdemelte - talán ez a legjobb szó rá -, robusztus tehetség volt, de semmiképp nem olyan, amilyennek hitte magát, mert ha tréfának is szánta, nagyon komolyan gondolta, hogy viharos regényével, Az elsodort faluval, új fejezet kezdődik a magyar irodalomban. Leveleit is szívesen keltezte így: Az elsodort falu ennyi és ennyiedik évében, még akkor is, amikor már csak híre élt a könyvnek, mert jelentősége, sőt olvashatósága szemünk előtt enyészett el. Mégis, alig volt századunkban író, akire valamilyen formában ne hatott volna; Tamási Áron éppúgy adósa, mint Németh László, aki neki ajánlotta A minőség forradalmát, bár Szabó Dezsőt ez nem akadályozta meg abban, hogyne írjon vitriolos kritikát Németh szerencsétlen, sőt káros mély-magyar elméletéről. Ki volt hát ez a testi valójában is robusztus jelenség, akit Vár- konyi Nándor „Szabó Dezső őszörnyetegségének” nevezett? Ha a hitviták korában él, amikor drága volt a hit és olcsó az emberélet, következésképp a bakó is mindig kéznél volt, talán segédkezik az akasztófák ácsolásánál, ha nem éppen ő ad munkát a hóhérnak, így csak a harc jutott neki, harc mindenki ellen és valójában senkiért. Fortyogó indulatai levében főtt, pillanatig sem kételkedve abban, hogy Isten angyalai állnak oldalán, s kellett is neki ez a hit, mert akik a 20-as évek elején oly buzgón siettek zászlaja alá, lassan elszállingóztak, s ami még szomorúbb, a mű is hűtlen lett mesteréhez, regényei, melyekről azt hirdette, hogy irodalmunk csúcspontját jelentik, kiestek az időből, élete főműve pedig, Az elsodort falu -, mindenki meggyőződhet róla, mert nemrég újra kiadták - ma már végképp olvashatatlan. A pamfletíró Szabó Dezső azonban halhatatlan. Méregbe mártott tollal írt, de legalább élvezetesen, néha olyan hevülettel, hogy ma is elkápráztat. Gömbös, Hóman ellen senki nem hadakozott olyan'ádáz igazmondással, mint ő, s az sem volt éppen veszélytelen, amikor párhuzamot vont Szálasi beszédei és a víziló tavaszi hasmenése között Pedig legtöbbször nem volt igaza, mert amilyen indulat vezette, amikora tudós Horváth Jánost, Szekfü Gyulát támadta vagy Babitsnak szegezte vértől csepegő tollát, a Halálfiait próbálva nevetségessé tenni. De 6 írta a Feltámadás Makucskán hátborzongatóan mulatságos történetét is, a két háború közötti magyar élet kegyetlen szatíráját, amit később Csonka Győző dramatizált s elő is adták. Mire emlékszem még? Néhány kitűnő tanulmányára, Berzsenyiről, Eötvösről, Életeim című önéletrajzára, amit két bombariadó között írt, elmerülve megszépített múltjában, de amit befejezni már nem tudott. Mindez mennyiségre sem kevés, s ha egyszer lefoszlik róla minden legenda, az életműről végleg leválik, ami olcsó és olvashatatlan, valódi értékben látjuk majd ezt a monstruózus tehetséget, aki akkor is vihart aratott, amikor nem is vetett. Romantikus képzelgésekben élt, úgy érezte, sötét pribékek, politikai és irodalmi szélhámosok hálójában vergődik az ország, s neki kell megmutatnia a kivezető utat. De egyre magányosabb lett, végül már szavára is alig figyeltek. Barokkos nyelve, kongó pátosza ma már fárasztó, indulata sokszor kicsinyes, személyes sértődöttségének nincs távlata. De a pamfletek, ezek a sistergő gúnyiratok, melyekből a minap jelent meg egy testes kötet, ma is fényt árasztanak, akkor is, ha csak petárdák elvillanó fényét látjuk bennük. Van egy novellája, A fordított kukker a címe. Vidéki kálvinista papról szól, akit megcsal a felesége. Bősz indulatában revolverét keresi, de a gyerekkori látcső kerül kezébe s egyszerre eszébe jut, hogy kisfiúként megfordította s így nézte részegen dühöngő apját. A fordított kukkeren át összezsugorodott a világ, minden jelentéktelenné vált, seza módszer most is beválik, amikor tetten éri hiányos öltözékű feleségét és az ifjú csábítót. Nem követte novellahős példáját, soha nem fordította meg azt a bizonyos kukkert, ellenkezőleg, ezerszeres nagyításban nézte a világot, s ezért vont kardot akkor is, amikor csak egy szúnyogot kellett volna elhessegetnie. Most sétányt neveztek ei róla, szobra is áll, Szervátiusz Tibor szép alkotása. Aki arra sétál a Gellérthegy oldalában, gondoljon rá jó szívvel. CSÁNYI LÁSZLÓ Juhos László alkotásai Képeink - Ótós Réka felvételei - a Szekszárdon élő művész szobrairól és festményeiről, a Szálkai Galériában készültek. A kiállítási termet avató bemutató szeptember 15-ig tekinthető meg, a Szekszárdtól 15 kilométerre található, kirándulásra is alkalmat kínáló kisközségben: Szálkán. A család Csikó Domokos Eszter: Végrendelet Anyám, ott vagy a Földben, melyben termettünk, én meg itt, kitaszítva. Hiába húz a szívem Hozzád, nem lendül, nem mozdul az égi HintaApám, ott vagy Anyám mellett, mint mindig, támaszként, s engem nem pártolsz. Pedig nem élhetek én nélküled, s ha mégis, éltem káosz. Fiam, te itt vagy, mellettem, s én mint anya, vergődöm. Hát Rád hagyom: temessetek, hová akartok, de Te járj végig szíved szerint az otthoni temetőkön. Acsádi Rozália: Lendület Fénykép Gyerekdal és vízcsobogás. A mozdulatlan anya-nyárban érik a szakadás. Zuhatagként dől egy dombról a búza s a fákat vigyázó fénybe csak néha csendül be emberi szó. Mályvák füstjétől kékül az oldal, s egy útszéli karcsú virággal hosszasan birkózik a dongó.
