Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-23 / 68. szám

1990. június 23.

TOLNATÁJ - 7

A régi kapcsolat visszaállítója

Decsi Kiss János textilképei

Deák Mór:

Befőtt

Csupa szépség közt és gyönyörben járván mégiscsak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mirevaió? mégiscsak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a Nap, az égő sziszifuszi kő? miért az emlékek, miért a múltak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat, miért nő a fű, hogyha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő?

Valójában hogyan is vagyunk a szépséggel?! Igen! A kérdés ismétlődik! Ismétlődve verődik vissza tudatunk labirintusában:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

Ám a tudat eljátszik vele! Bele is döbben! Miért nő, hogyha leszárad? Miért kell lennünk, hogyha...? Tudunk mi emberek olyat, hogy folytatódhatunk? Igen I Az ember, az EMBER alkotni tud! Alkotni tud, mert tud HINNI! A hitünk alapja dolgozó létezésünk. Dolgoznunk kell, hogy hinni tudjunk. Alkotó munkánk erősíti hitünket!

Itt állunk meggyötörtén. Sok-sok tegnapelőtti és tegnapi munkánk, nagyravá- gyásunk kudarcunkká vált. Gondoltuk: uraljuk a világot! Gondoltuk: meg is forgatjuk! Mi lett belőle? Siralmasabb, szánalmasabb eredmény még nem született Földünkön! A természet világa még kiheveri pusztító önhittségünk mérgező eredményeit! Csak éppen a magunk, az ember létezésének feltételei kezdenek a minimálisra csökkenni. Nagy művi beavatkozásunk, mely tegnapi hitünk szerint létezésünk esélyeit növelte volna, fonákjára fordult. Hamis volt - most már látjuk - a hitünk. Az elrontottuk-világ nehezen viselhető klímájában vergődünk, fulladozunk. Emberaggyal széppé tervezett világunk levegőhöz jutni sem enged bennünket. Hamis hitünk kultúránkban is hamis hajtásokat sarjasztott. Hittük, hogy a művészet neveli az embert. Javítja, vagy legalábbis serkenti emberi létét.

Vajon a virág neveli a méhecskét? Nem valami lényegi tévedésről van-e szó? Az ember földi létezésének természetes eredménye az, hogy kultúrát is teremt maga körül, mindennemű ideológiai behatás nélkül, csak azzal, hogy létezéséhez hozzá tartozik kulturális atmoszférája is.

Ezt lehet tervezni? Hittük, hogy igen! Eredménye mi lett? Hamis és félrevezető értékrendszerek sarjadtak ki belőle, mint rosszindulatú burjánzások. Lelkünk lett rákbeteg. És ez nem függvénye kelet-nyugat áramlatainak. Az ilyen megítélés is hamis. Ez az állapot a XX. századunk végének emberi állapota.

Ámulva bámulunk a sárközi főkötőkre, szőttesekre, a somogyi faragásokra, a kalotaszegi hímzésekre. A tegnapelőtti ember csodaszép leleményeire. Nem önmagukban szépek, hanem szép emberi üzenetek. Minden mintának, ágbognak, folyondárnak külön neve, üzenete volt azok számára, akik értették azokat. Nem azért, mert „nevelni” akartak. Hanem csupán azért, mert az embernek természete, hogy örömét, bánatát, a másikhoz való kapcsolatát valamiképpen kinyilvánítsa. Hímezve, faragva, dalban, táncban, no meg takarékos szavakkal, szép szavakkal, átkokkal, káromkodásokkal. Ám ezek az emberek, tegnapi őseink élték életüket, ahogy körülményeik engedni hagyták. Szántottak, vetettek, kapáltak akkor is, ha jó volt az időjárás, akkor is, ha mostoha volt. Megkapálták a szőlőt jóterméskor is, meg akkor is, ha elverte a jég.

Hogy is van? Miért nő a fű, hogyha ismét leszárad? S miért szárad le, hogyha újra nő? És ebben a legtermészetesebb létezés-cselekvés-hit rendszerben azok akik a szépséget is teremtették ennek az emberszabású és törvényű létezésnek virágbokrai. Mi úgy mondjuk, emberek, de mondhatnánk úgy is, hogy Mári néni, Juli néni, Kati ángyi, Józsi sógor, szépanyám, szülém, édesanyám, apánk, húgom, testvérem.

S most itt állunk a szekszárdi Babits Mihály művelődési ház éppen aktuális kiállításán Decsi Kiss János művei között.

Kérem a kedves vendégeket, hölgyeimet, uraimat nézzék el nekem azt, hogy

megszólítás nélkül egyenesen a Babits-idézettel vágtam bele eszmefuttatásomba. De e háttér nélkül késői magyarázgatásnak tűnt volna Decsi Kiss János müvei között munkásságának méltatása.

Ő ennek a tájnak szülötte és büszkeséggel vallja magát decsi származásúnak. Itt nőtt fel, itt tanult, nemcsak az iskoláiban, hanem a környékben is létezni, gyökeret ereszteni, s talán ezt számtalanszor bizonyította, meggyökeresedve maradni is. Maga, családja miatt, s talán ősei hagyatékának gondviselése miatt is.

Ó természetes ága az itteni régebbi világnak, amiről korábban beszéltem. Az ősi szépleleményeknek folytatója. Megindító őszinteséggel és fisz-,

taszívű nyíltsággal, minden nagyravágyás nélkül vallja magát hozzájuk tartozónak, mint virág ágához. Ám abban bizonytalannak látszik még, hogy ez az ősi ág elis- meri-e őt valódi saját virágának. Mint kívülálló, talán érzékeltetni tudom, vagy tudnám, s megerősíteni őt ebben, hogy ő az ősi ágnak természetes virága. Semmi művi, semmi kiagyalt, semmi nemtelen, érdekeset csináló, emiatt gyanús nincs munkáiban. Természetes anyagokat használt textilmunkáihoz. Kendervásznat, kötelet, zsineget. Ezzel a mindennapok természetes anyagaival teljesen megelégszik. Olyan természetességgel használja ezeket, mint beszédben az ember a hangját. Azt hiszem, hogy ezzel lett igazán idevalósi. Ennek a tájnak szépmí- velőjévé. Ezek a természetes anyagok, melyek ruhakelmék, zsákok, papucstalpak alapanyagai, istrángok, kötőfékek, borjúkötelek használati anyaga, itt az ő kezelésében szépértéket nyertek. Úgy ahogy a muszlin, a fehér fonál, a kenderfonál, az üveggyöngy esztétikai értéket nyert ősanyáink szépmívességében. Ahogy a régiek leleménye kitalálta a cserleveles, a cserebogaras, a kiskutyás mintákat, úgy ő - nem őket utánozva, hanem saját alakító ötlete révén -, a dombok motívumait, az áramlás-örvénylés motívumait, a tükröződés motívumait. S mindezek saját természetük révén rendeződnek el kárpitjain a magas esztétikai rendezőelveknek megfelelően, de egy pillanatra sem keltik a kiagyaltság, a mesterkéltség, a megtanultság kényszerét, mint számos hasonló textil. Amelyeken az első pillanatban már zavar a szenzációkeltés üres és nemtelen szándéka. Az aszfaltból sarjadni nem ■ tudó művészet művi eredménye-ered- ménytelensége.

Igen! Ezt tudom mondani Decsi Kiss Jánosról művei között.

Ez volna talán a megoldás?

Az ő példája?

Vissza a természethez, nem Rousseau módjára, hanem a decsiek, őcsényiek, sárpilisiek módjára. Természetesen a mostani eszközök teljes birtoklása és fel- használásának lehetőségével. Teljes testfelülettel benne élni. Úgy, ahogy János is elképzeli Szálkán.

Visszaállítani a régi értelmű kapcsolatot világunkkal. S átélni azt a gyógyító hatást, mely ennek révén lelki sebeinket gyógyítja. Gyógyulásra áhító lelkünk talán még nem veszítette el azt a képességét, hogy felismerje a valódi világot a művirágnak szomszédságában.

S talán feleletet is kapunk arra a Ba- bits-i kérdésre:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

(Soltra Elemér festőművész szavai Decsi Kiss János textilképeinek kiállításán, a megnyitón hangzottak el 1990. június 11 -én, Szekszár- don, a Babits Mihály művelődési központban.)

Nappal mindig egyedül maradtam, Botár dolgozni ment. Nem kapcsoltam föl a lámpát, a főbérlő veszekedett volna érte, bár a villanyszámlát mi fizettük; feküdtem a félhomályban, lassan egy éve, tudtam, nincs már messze az idő, amikor huszonkét évesen leszázalékolnak, és fek- hetek, fekhetek kedvemre egész nap, egész héten, egész életemben; karom a fejem alá tettem, az ablaktalan helyiség benépesült az alakokkal, akiket nap mint nap vendégül láttam, bár nevet nem adtam nekik, ne fájjon, ha elveszítem őket; az ajtó tejüvegéobeszűrődő napfénycsík sorra bejárta a fokokat, amiket a falra rajzoltam, hogy tudjam, mennyi az idő; nem mintha nem lett volna mindegy, az órám régen elromlott, nem volt se kedvem, se pénzem megcsináltatni; de egyszer megkértem Botárt, hagyja otthon aznap az óráját, s megjelöltem a falon, hogyan múlik el lassanként egy újabb nap, lassú életem egy újabb lassú napja, s örültem, hogy Botár nem mondott nemet.

Aznap már túl voltam a hajnali kenyér- és tejlopáson, Botár már elment dolgozni, maradék erőm is elhagyott már, hogy a szoba közepén hajladozzon árnyképekkel benépesítve félálmomat, mint mindig, már kezdtem zsibbadni, amikor csengettek. Az egyik áttetsző alak, anyámra emlékeztetett, felvisított, egyszer, kétszer, aztán elhallgatott. Feküdtem tovább, a félhomály puhán körülfogott, csengettek újra, türelmetlenül, a lábam remegett, amikor fölálltam, ki lehet az ilyenkor, a postás állt az ajtóban, Deák?, kérdezte, bólintottam, pénzt hoztam magának, mondta, megvetően végigmért, egyetlen rokonomnak, nagyapámnak, aki még gondolt rám néha,, megírtam, hogy ne küldjön csomagot, Botár fölfalja a kolbászt, a főbérlő a tojásokat, semmim sem maradt soha, mire megéheztem és kicsoszogtam a konyhába, mit küldjék hát?, kérdezte nagyapám egy újabb levélben, semmit, papa, feleltem, semmit, nekem már semmire nincs szükségem, s újra lebeszéltem arrój, hogy találkozzunk.

Pénzt? csodálkoztam. Maga a Deák Mór?, kérdezett vissza a postás, sose láttam, bólintottam, ötszáz forint, számolta a kezembe az öt darab piros bankót, megtántorodtam, kétezer táppénzt kaptam egy hónapban, ötszáz forinttal mihez kezdjek?, ruhát veszek! áh, minek, feküdni?, nem dohányoztam, nem ittam, a postás gyanakodva figyelt, mint az alkoholistákat, becsuktam az ajtót, tenyeremet a homlokomra szorítottam, forró volt, várjon!, várjon csak!, kiáltottam, elfelejtettem borravalót adni!, de mire kinyitottam az ajtót, a postás már eltűnt, s én nagyapám pénzét szorongatva álltam a napfényben, hunyorogtam, tavasz volt, akkor vettem csak észre, a szürke tűzfalakat sem láttam, behunytam a szememet, nagyapám fejemre tette a kezét, rá sohasem hasonlított egyik árny sem, fejemre tette a kezét, vegyél magadnak valamit, bikfic, igen, papa, bólintottam, jaj, de jó, de nem, ne találkozzunk, soha többé, ne láss engem így, ne lásd, ki lettem; felöltöztem, s lementem az utcára.

A sarkon állatkereskedés nyílt, nem is tudtam róla, hajnalban, amikor a tejet és kenyeret loptam, még sötét volt, a kirakatba papagájokat, aranyhörcsögöket, csízeket tettek, álltam és néztem őket, sokáig, nagyon sokáig, mert kijött a tulaj és megkérdezte: akarsz valamit, öcs- kös?, igen, bólintottam, az árnyak a szobámban megrebbentek, otthagytam őket, szürkén, áttetszőén, egy napfénytollú papagáj csőre elkergethetné, egy tengerimalac puha szőre elzavarhatná, egy csíz kiáltása elűzhetné mindet.

Azt kérem, mutattam valahova behunyt szemmel, a véletlenre bízva, mit szán nekem, nem akartam én sem papagájt, sem aranyhörcsögöt, sem csízt, jó volt nekem mindén úgy, ahogy volt, ha az ember elveszít valamit, egy idő után az már nem hiányzik, önvédelem?; mindenről le lehet szokni, mondogatta Botár, dehát minek?!; én mindenről leszoktam, de most pénzt kaptam, vegyél magadnak valamit, bikfic, igen, mondta a tulaj, a fehér egér, száz forint, kér neki rágcsálnivalót?, nemet intettem, itt egy befőttesüveg, megfogtam, magam mellé, a combomhoz eresztettem, fizettem, s futottam, futottam hazafelé.

Befőtt, mondtam, a hangom kicsit rekedt volt, az üveg az asztalon állt, benne az egér, megnéztük egymást végre, Befi, engem Mórnak hívnak, és mától én leszek a gazdád. Az egér piros szeme fénylett, mint két rubintcsepp, kijavítottam magam, szerencsére nem vette észre, azaz mától inkább társak leszünk. Az egér futott egy kört, ültem, meglepődtem, hogy ülök az ágyon, nem is tudtam, milyen ülés esik rajta, enni is fekve ettem, inni is fekve ittam, feküdtem egész nap, az árnyak nesztelenül járnak, el-elbóbis- koltam, már nem zavartak, sőt, hiányoztak, ha nem jöttek; az anyámra hasonlító árnnyal nemigen volt miről beszélnünk, túlságosan szerettük egymást ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk, vagy elviselhessük a másikat; az apámra hasonlítót nyúztam hát naphosszat, próbáltam magyarázatot találni a tetteire, hátha magamat is jobban megértem; de csak az árnyak szaporodtak, ahogy fogyott az erőm.

Befi, óvatosan megdöntöttem az üveget, Befi, gyere ki; az egér rám nézett, piros szeme fénylett, mint egy-egy vér- csepp, az asztalon termett, felnevettem, a bajszálai olyan mulatságosan mozogtak, föl-alá, előre-hátra, óvatosan eléje toltam egy kis élteldarabkát, Befőtt nem kért, egészen szelíd volt, fölugrott az uj- jamra, s a karomon fölszaladt a jobb vál- lamig; odafordultam hozzá, összenéztünk, orrom az orrához ért, körömpiszok nagyságú, fekete orrocskája hideg volt és nedves, nevetnem kellett megint; no; ettől megrémült, a hátamon leszaladt a derekamig, mozdulatlanul ültem, hogy megnyugodjon, s a málló falra rajzolt vonalak helyett a napfény csíkja rajtam kúszott végig.

Gyere, tartottam oda neki az ujjamat, a takarómon ült gyere, elmegyünk sétálni; muszáj volt kimennem az utcára, muszáj volt eldicsekednem vele, hogy van egy egerem, megosztani az örömömet akkor éreztem ilyet utoljára, amikor apámmal találkoztam ; ennek már öt éve, azóta nem láttam sem őt sem anyámat Pestre jöttem, hogy valóra váltsam az álmaimat s lopott tejjé folyt szét penészes kenyérré állt össze minden; gyere, Befi, az egér főifutott a vál- lamra, vigyorogva mentem végig az utcán, Befőtt a nyakamba fészkelte be magát fehér volt a pulóverem, fehér az egér, nem lehetett könnyen észrevenni, de aki észrevette, velem nevetett, mint az a kisfiú is, nézd, Anya, én is így szólítottam Édesanyámat nézd, anya, fehér egér!; a nő a gyerek ujját követve rámnézett, szemei kikerekedtek, hápogott, azt hittem, sikítani fog, de csak a fejét rázta, mintha kirázhatná belőle ezt a képtelenséget valaki az utcán fényes nappal egy fehér egérrel a nyakában!; rákacsintottam a kisfiúra, ő kétszer egymás után becsukta rám mind a két szemét, viszonozta; ám egyszercsak átható bűzt éreztem a vállam felől, Befőtt lepisilt, ejnye, fenyegettem meg, az egér rám nézett, két szeme két borostyán, benne két pici pont a szeretet, jól van, na, szabadkoztam, igazad van, gondolhattam volna rá.

Jé, egy egér, hitetlenkedett Botár este, fogtad?, nem, feleltem titokzatosan, nem vagyok én macska, valahogy fontos volt, hogy Befőtt kiléte titok maradjon, rejtély, hogy ne tudódjon ki, hogy csakúgy vettem; Botár szerencsére nem erőltette a dolgot, egér, egérke, pattintgatott az ujjával, Befőtt megijedt odaszaladt hozzám, rámugrott, eltűnt a hónom alatt; ne ijesztgesd, mondtam morcosán Botárnak, pedig majdnem szétvetett a büszkeség, hogy Befőtt ennyire ragaszkodik hozzám; na, tegyük el magunkat holnapra, fordult végül a fal felé Botár, s már horkolt is.

Reggel iszonyatos bűzre ébredtem; HA NEM TAKARÍTOD EL EZT A GÖRÉNY EGERET, AGYONCSAPLAK VELE EGYÜTT, támolyogtak Botár betűi az asz- . talra dobott cetlin; Befi, Befi, szólongat- tam az egeret, kiszaladt a szoba közepére, hallani lehetett pici körmeit a parkettán; kinyitottam a szobaajtót, ki a bejáratit, hadd szellőzzön az albérleti luk, hát nem vagy rózsaillatú, fenyegettem meg játékosan, de mit érdekelt, s mit számított Botár?; jókedvem volt, s bár még soha nem fütyültem, a napfényben táncoló porszemek ritmusára fütyörészni próbáltam, az árnyakat mintha kisöpörték volna; kimentem a konyhába, hogy megkeressem a lapátot, eltüntetni az egérkakát, amikor gyanús zajt hallottam; először nem is tudtam mire vélni, az ember védekezik; de mire bementem, már tudtam mi volt az, s tudtam azt is, hogy Befőtt nem védekezett; a szomszédék fekete macskája a szoba közepén ült, száját nyalogatva, s mintha apám fekete árnya lett volna, nem tudtam mit kezdeni vele.