Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)
1990-06-23 / 68. szám
I. évfolyam, 12. szám 1990. június 23. Takargatom a papírokat- Le kell fényképezni a léleknek mindent, ami van! Följegyzek magamnak papírokra ezt, azt, mondatokat, szavakat. Ezeket ha tíz év múlva megtalálom, akkor nekem fénykép az a szöveg és kezdem fölismerni olvasás közben a tájat, a ragyogást, napfényt, esett az eső, vagy szárazság volt, megismerem az embert, akitől hallottam egy gondolatot. Leírtam három sort egy Öregről, 1939 decemberében és 1948-ban fogalmaztam meg teljesebben róla a mondanivalómat... Ezért takargatom a papírokat. * Földesi Jánostól Madocsán hallottam ezeket a bevezető mondatokat, amikor 1982 februárjában nála jártam. Mindez akkor jutott eszembe, amikor jegyzeteim között ráakadtam azokra a magnetofonkazettákra, melyek a vele való beszélgetéskor rögzítették a hangot. Igaz, amit a följegyzésekről mondott, a lélek fényképeiről, mert magam is látom János bácsi fehér haját, fölfelé pördülő fehér bajuszát, amiről mindenki megismeri, de ami mindennél jellemzőbb és elárulja: a beszéde. Többször Irtunk már Földesi Jánosról a ma- docsai népi együttes munkálkodása kapcsán. Keresem, mi lenne az az egy szó, amivel jellemezni lehet öt, de a sokat tudó parasztember népművelő, néptanító, vagy már-már papi tevékenységet is űző János bácsiról nehéz gyorsrajzot csinálnom. Sokkal többet jelent egy-egy találkozás vele annál, hogy azt egy karcolattal meg lehessen kapni. Rejtegetem, vagy mondjam azt, „takargatom” én is a „papírokat”, ezt a három magnókazettát és őriztem a nyolc évvel ezelőtti találkozást. Tán csodálom, ámde nem szeretem a technikát, most mégis örömmel kapcsolom újra és újra ki és be a készüléket, mely újra és újra visszaadja a léleknek is fontos fényképeket. *- „Éröttségi után má’ másnap visszamöntem, szántottam, vetöttem.” Szekszárdon érettségiztem 1932-ben, kerista voltam (a könnyebb olvashatóság miatt nem írom a továbbiakban János bácsi kiejtés szerinti beszédét. D. K. J.). Vékonyabb növésű parasztgyerek voltam. Az apám is azt mondta: hát ebből milyen paraszt- ember lesz, hogy bírja ez a zsákot? Gyakran előfordult velem, hogy ültem, néztem, aztán tűnődtem. Alig hallottam meg, ha szólítottak. Kérdezték, mit csinálok, mondtam - mert pösze is voltam - petulálok. Ez megmaradt egész életemben. Soha nem unatkoztam. Valóságos színdarabokat játszottam el magamban. Sírtam is... Akkor hirtelen fölkaptam a fejem, lát-e valaki. Átéltem mindent, ami a gyerek világában él: pandúrt, rablót, hőst. Magánúton jártam polgári iskolába, Bölcskére. Egy tanító mondta apámnak, hogy ennek a gyereknek könyv se kellene, elég ha én beszélek... Taníttassák tovább! * jAkik ismerik Földesi Jánost, tudják, hogy egy- egy kimondott szó több száz másikat fial. Egy hangos gondolat újabbat szül. így árad beszéde, íze, zamata egyre gazdagabbá színesül. Tavaly tavasszal járt a szerkesztőségben, és verseket hozott, mert mint írja: „Ha lelkemben gondolat oson, én versemet sosem csiszolom. Egyszerűen mondom mondókámat, és virágpor veri a számat." Ebből a négy sorból engem az utolsó ragadott meg, le is írom ismét: „és virágpor veri a számat.” Most már tudom, hogy ezért a sorért „takargatom a papírokat”, amit Földesi Jánostól kaptam. A virágporok tarka világa mozdítja frissebbülni a lelket, míg beszédét hallgatja az ember: jóságról, szépségről, igazságról. *- „Ezt akartam neköd megmutatni, hogy ebbe mik vannak - lapozgatott följegyzéseibe - majd idézők belőle. Ebbe benne van az Isten fogalma, amit én hiszök. Az Istent én Igazságnak hiszöm. A Biblia soraiban ez el van szórva, a Nagy Igazság. Mikora Krisztust keresték, ahon etemették. Ott van az az őr és aszongya nekik: balgák, hát ne a hóttak világába keressétök, hát nem tudjátok mi az az Isten? Hát bennetök van, a szeretet! A szivetökbe lakik! Mit keresitök égön vagy fődön? Neköm nem köllött több a bibliábú... Hát micsoda Igazság ez! Az istenfogalom nem pré- dikánivaló, nem beszédtéma, hát a szeretet a cselekvés témája, mindenféle társadalomnak egy életreszóló program: szeresd a felebarátodat úgy, mint önmagadat? Hát hol van aki ennél tökéletesebbet mondhat a világon? Nem köll a bálvány, önmagában higgyön az embör és szeresse a másikat...” „A jó és szépség megismerése feltölti az embert, az újabb, az ismeretlen dolgok sikeres feloldásához” - ez áll egyik „takargatott papírlapon”. Egy másikon: - régit nem másolni kell, hanem a szellemét őrizni, ápolni, megóvni. A hagyomány gondozása egy nép létkérdése is! * A madocsai népi együttesben három nemzedék állt a színpadra, talán azért, mert: „- Az improvizáló ereje megszűnt a népdalnak, néptáncnak, mert nincs közege, ami életet, gyökeret, erőt, formát, fényt, örömöt adna neki. Utánzat, színpadi produkció, mesterkélt a légkör. Ezért tanítom meg a kisgyereket improvizálni, hogy a szándék valóra váljon, élni kell a táncot, nem előadni... azt szokta még hozzátenni, hogy amikor a lovat istráng közé fogják, micsoda produkció, micsoda mozgás a hintó előtt, vagy a nyereg alatt, elbűvölő a bécsi spanyol lovasiskola fehér paripáinak bemutatója. Ez mind semmi ahhoz képest, ha én kivezetem az istállóból és elengedem a tornác előtt. Egy kicsit oldalba pöccintem, kirúgja magát és ez az igazi alkotóereje a lónak. Ez az ö valódi, természetes produkciója, amibe benne van szabadsága, a szárnyalása is.” * Ha egyszer elhangzott: a ló, akkor erről már egy másik történet is kerekedik, ami gondolatiságábán az előzőektől olyan messze van, mint Madocsa Bölcskétől. Történt ugyanis, hogy a kislegény Földesi János lement a temetőcsösszel abba a kriptába, amelyikbe a Törgyék Péter nyugodott. A Törgyék Péter anyja Szántó lány volt éppen úgy, mint Földesi János nagyanyja. Ez a kapcsolat egy kislegénynek imponált ugyan, de nem úgy az édesanyjának Törgyék Péter ugyanis öreg betyár volt Szilaj ember hírében állott, aki fatengelyes kocsit használt fel például csikólopáshoz, mert az nem zörgött A betyárnak mindig jó lovának kellett lenni, hogy a pandúr, csendőr utol ne érje. Bekötötték a lovak lábát ronggyal, zsákdarabbal, amikor éjjel mentek a faluba, csak suhogást lehetett hallani, azt hitték boszorkányok vonulnak mert semmi zörgést nem adtak „Mindig messze möntek e... a Girdlich családot - ez egy hírős nagy bűntényük vót- ott kiirtottak mindönkit, mert az uraság ellenát. Az utolsó töltényig mind kifogyott, de akkó má’ akkora bajt csinátak hogy tanú se maradjon. Nem vót nyoma, hogy hol, kik lőhettek.. Vót egy fekete kiscsikó, amit elhajtottak. Föfűztek tíz, tizenkét lovat egy füzérre, aztán evitték túsófére elanni. Ezt a csikót itt fogták Madocsán. Nevelték. Hiába nyomoztak négy évig a gaz- tött után, nem kerüt elő a betyárbanda. Ez a fekete csikó a negyedik évben szép fejlött kancacsikó vót. Evitték a paksi vásárba. Áruták No, nem a Pétör bátyám, hanem egyik födvári koma. A Girdlich család csikósa járkát a vásárba. Meglátta a csikót. Alkunni kezdött Meg akart gyözönni róla, hogy ez a csikó az amit az uraságtú elloptak. Kiscsikó korába egy tusa eszúrta a bal csülkét Ez a csikós kezeget- te ki. Mögnízte a jobb lábát hogy ne lögyön föltűnt aztán a bal lábát is. Megdöbbenve fölismerte a sebhelyit. Aszonygya mögvöszöm a csikót, emö- gyök a sógoromhó pénzér. Emönt, de a csendőrökén hogy most ekaphatik a betyárokat A csendőrök ugye máshogy vallatnak mint a mai rendőrök A kupec mindönt bevallott, a Törgyék Pétört is. Ez az 1880-as évek második fele löhetött...” * Ez a kis kitérő mit sem számított Földesi Jánosnak mert ugyanott folytatta a táncról, improvizációról megfogalmazott gondolatait ahol a csikórablásnál megszakadt Egy takargatott papír pár szavas föl jegyzéséről kiderül, hogy milyen egy néprajzos gyűjtőmunkája János bácsi egyik keresztapját kereste meg - úgy 1948 tájékán - vasárnap délelőtt Az „öregköröszt” éppen az istállóban volt János bácsi oda ment utána az állatok közé. Az istállónak szép „placca” volt A keresztapának csizma a lábán, csizmanadrágban és ingben almolt éppen. Hogyan szólítsa meg, hogy kezdje el a kérést - töprengett Földesi János: - A küszöbtű vót a leghosszabb írt, az öregig... hívő embör vót hát nem mondhattam, hogy táncójon neköm vasárnap délelőtt, hát a vasvella högye utat mutatott vóna Mivel elgondolkozott, így aztán a legtermészetesebb megoldást találta. Azzal kezdte, hogy hallott az öregúr vőfélyeskedéséről. Ez a „körösztnek” ugyancsak jólesett. Mindjárt egy-két rigmust el is mondott aztán a „körösztfit” bizalmába fogadva megsúgta neki, hogy táncolni is tudott ám fiatal korában. Erre várt Földesi János, hogy mutasson neki olyan lépéseket, amit majd ö is továbbadhat, megtaníthat a legapróbbakkal is az együttesében. Olyan tánclépéseket várt, olyan figurákat, amit csak az öreg „köröszt” tudott. Milyen egy táncos, amikor megnyílik a lelke, mint az öreg Boros körösztnek? Azonnal letette a vasvillát és ott az istállóban a csizmában járni kezdte, lekopogta mindazt amit Földesi János a néptáncgyüjtö látni, tudni akart. Boros Sitkéi Mihály így adta át tudományát észrevétlenül. Kezét vállmagasságban tartotta, mutatóujját fölemelte, a többit leszorította, pördült, fordult az istállóban, mintha egy mulató körben állna. Magához képzelte az asszonyt, aki vele egy ütemre dobbant akivel összeszórrtották a hátukat és járták, járták a vallomásnak is szánt táncot. Gyűjtött és maga is tanitott, táncolt is Földesi János. Koreográfiát nem jegyzett papírra amit takargatnia kellett, azt azonnal beoltotta az élő, eleven anyagba. Megtanította a gyerekekkel. Amit Zs. Szintai Istvántól (1854-ben született), S. Tárcái Jánostól, Berek János, ifjú és idős Seregi István (1878-ban és 1904-ben született), B. Boldog István táncosoktól nemzedékről nemzedékre örökítettek, az benne él immár a mai madocsai legényekben. * Másfél éve nem láttam Földesi Jánost Hallottam, hogy súlyos betegségen esett át Kerestem öt telefonon, mielőtt íráshoz kezdtem volna, nem értem el. Nem találtam. Takargatott papírjaim között most leg- fölülre került levele, ami találkozások perceit idézi. Hallom hegedűjének hangját, a friss csárdás ritmusát dobbantja alá. Látom fátyolos tekintetét mikor hegedűművész fiáról Földesi Lajosról beszél... Bekapcsolom a magnetofont hogy valami végszót találjak, kiemeltet etigazftöt, útravalót mert Földesi Jánostól úgy kellett eljönni, hogy a lelki tarisznyába mindig adott valamit.. Forog a kazetta szalagja.. Éppen nem hallani emberi hangot csak zörejeket és a madocsai lakás faliórájának ketyegését A percekig tartó csöndben a múlandóság medvetánc ritmusát veri az IDŐ. Decsi Kiss János ff* *.
