Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)
1990-05-05 / 26. szám
6 - TOLNATÁJ \ 1990. május 5. Kutak Ilona: És elhallgat a telefon Az ébredés első, ösztönös mozdulatával az óra felé fordította a fejét. Résnyire nyitotta szemét, ettől a szoba azonnal fejre állt. A szekrények, ajtók, ablakok az iszonyúan fájó fejére dőltek. Megkapaszkodott az ágy szélében és nehézkesen felült. Masszírozni kezdte tarkóját, közben megborzongott. Percekig matatott kezével a testén, mire konkrét ténnyé állt össze a tudatában, hogy meztelen. Fejét nehezen mozdítva nézett körül a szobában. Az ágy melletti szőnyegen hevert a pongyolája, az asztalon üres konyakosüveg és két pohár. A két pohár látványa kijózanította. Felugrott, a könyvespolchoz tántorgott, benyúlt a könyvek mögé előkapta a bonbonos dobozt és kinyitotta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel mikor meglátta benne a pénzt. A pénztárcáját már nyugodtabban nézte meg, tudta, hogy nem lehetett benne sok pénz, hiszen előző nap a villanyszámlát fizette ki belőle. Fiatszáz forintot adott borravalóval együtt. A villanyszámla gondolatára lassan folyni kezdtek a könnyei. Szekrénybe, székbe kapaszkodva ment az ágyig, riadtan kuporodott le a szélére és próbálta összeszedni a gondolatait... Tegnap egész nap leste a telefont, az egyetlen szálat, ami összeköti VELE. Páratlan hét, hétfő - ez a telefon napja, az Ö napja már több mint egy éve. Ezeken a napokon a telefon miatt megy dolgozni, ha kell betegen is. Ez az egy dolog fontos csak igazán az életében, mióta Őt megismerte. Ötödik hete nem szólalt meg a telefon. Eleinte még nyugodt volt, várta a szokásos üdvözlőlapot, ami azt jelenti, hogy nem tudott telefonálni - várni kell, de a lap sem jött. Reggel óta egész leikével csüngött a telefonzsinóron, ami összeköthetné Vele. Ebédelni sem ment el. Maga elé húzta a telefont és kusza sorokkal egy levélbe kezdett - tudta, hogy nem küldheti el, de amig írta, ott érezte őt maga mellett. Várok és várok. Ellenére az értelemnek, ellenére a józan észnek, minden meggyőző belső érvnek - várok! Várok, mert egyszer azt mondtad: szó nélkül nem fejezzük be, nem lesz vége egy nagy csönddel. Mondtad, s én elhittem, hiszem a mai napig, hiszem holnap és hiszem mindörökké! A szemedben mindig ott van az őszinteség! El kell hát hinnem, hogy vagy még, nem haltál meg, nem vagy beteg, nem történt semmi baj, csak most nem férek bele az életedbe. Hát ezért várok! Mióta is? Két perce, két éve, száz éve? És várom a telefont, és nézem a telefont, nagyon akarom, hogy hívj! Már lebegek térben és időben, a lehetőségek és lehetetlenségek között, az agyam független ettől, ez a várakozás túl van azon, hogy megmagyarázható lenne... Ez a várakozás Én vagyok! A megkezdett levelet figyelmesen átolvasta, aztán lassú mozdulattal a markába gyűrte, és a szemétkosárba dobta. Könnyeitől alig látva tolta vissza megszokott helyéfe a telefont. Mire vége lett a munkaidőnek, mindenkivel összeveszett. Hazafelé vásárolnia kellett volna, hiszen nem is ebédelt, de nem volt képes bemenni a közértbe a tömegbe, emberek közé. A lépcsőházban első pillantása a levélszekrényre esett, látta, hogy üres, de azért felnyitotta. Mikor a lakásba ért a hűtőhöz ment, elővette a konyakot és töltött egy pohárral, aztán újra és újra. Melege lett, nehézkesen levetette a ruháját, egy könnyű köntöst vett fel. Félig volt az üveg, amikor csengettek. Pohárral a kezében ment ajtót nyitni, a villanyszámlás volt. Érezte, a férfi úgy mérte végig, hogy gondolatban levetette róla a köntöst. Miközben a villanyszámlát kifizette, hirtelen ötlettel megkérdezte tőle- Iszik? - a villanyszámlás elfogadta. Nagyon részeg volt amikor érezte, hogy levetik róla a pongyolát, szúrós férfiarc dörzsölte testét, visszataszító nikotin- és italszag áradt a szájából, és izzadtan rátapad. Ösztönei tiltakoztak, erőtlenül motyogta - Nem ezt akartam, csak nem akartam egyedül lenni, egyedül várni!.. A szőrös férfikéz közben kíméletlenül ölelte az italtól elerőtlenedett testét, agyán gondolatok villantak át;- Nem ezt akartam, várni akartam, várni az év végéig, amikor már hazajön Ö, mikor már nincs telefon, hanem Ő van itt... ő van itt... ő az aki ölel... - kapaszkodott a gondolatba, mikor már feladta a harcot, érzékei tőle független, önálló életet kezdtek élni. Később kihúzódott az ágy szélére, elfordult, hogy ne érezze a nikotintól és izzadságtól párolgó testet maga mellett. Sírt, egy kéz, amit lerázott magáról, nyugtatóan simogatni próbálta a vállát. Aztán a részegség mély, fprgón-zuhanó álma jött. És most reggel van, napfény, két pohár az asztalon, üres üveg... a té- bolyitóan hihetetlen gondolat, hogy ez vele történt. Vörös szemekkel, imbolyogva ment a fürdőszobába, és nem nézett a tükörbe. Gyorsan megnyitotta a zuhanyt és verette testét jéghideg vízzel. Sokáig és alaposan törülközött, testbalzsammal kente végig magát, de az izzadságszagot továbbra is érezte. Ha ideje engedi visszaáll a zuhany alá, bár eszével tudta, hogy a bőre már tiszta. A konyhában az órára nézett, gyorsan kevert magának egy ness- kaffét. Leült, rágyújtott, óvatosan kortyolt a forró kávéból, a hamutartót közelebb húzta magához. Elpirult, forróság öntötte el, majd megborzongott; a hamutartó glatt hatszáz forint volt, hat darab százas, szépen, legyezősen szétterítve. Gyomra görcsbe rándult, háqyingere lett, a kávét otthagyva elrohant dolgozni. Lázas munkába temetkezett és .nem nézett soha a telefonra. Többször kiment a mosdóba beparfümözni magát, mert állandóan izzadság- szagot érzett. Késő délután volt, mikor asztalán megszólalt a telefon. Rossz érzése támadt, dermedten nézte és nagyon óvatosan, majdnem félve emelte fel a kagylót, de nem tette a füléhez. Távolról is felismerte az Ö hangját. Nevetségesnek érezte, hogy első pillanatban csak csodálkozást érzett - hiszen kedd van, nem hétfő! Aztán eszébe jutott a legyezősen szétterített hatszáz forint, és anélkül, hogy beleszólt volna, a kagylót lassan a helyére tette. Fuldokló zokogással borult az íróasztalra. Holnap, két hét múlva, tán még utána is újra és újra hívni fogják... aztán majd végleg elhallgat a telefon. „Örökül hagyom ezt...” Rajzok Lippai Tamás vázlatkönyvéből Balipap Ferenc: Szó-kápolna-sírás (Lippai Tamás élet-halál képe előtt) az átlót - az átlőtt - a dög állat aki nem nyúlt utánad - a vádak a sárga tus tüzében a beomló ében aki nem kapott el - nem fogott kézen aki csak állt a résen - vagy magával kitömve pont Te ne mentél volna tönkre? itt ezen a lélekrongyoló vidéken a ronda állat nyomorító élet Téged ne tépett volna össze - síró-szívű barátom...? eddig tartott hát mindened elosztogatása - mindig csak másra figyeltél - másra - az ajándék élet mint kútban a lámpa - mint elbillent nincs alá az alátét - a megrajzolt szerelmek elsurrogása - két tűszúrás oszloptornyán a játék - az ölelt lányok ölelésének hiánya - a gyermek szemében a csönd - a Tied - de senki se veszi észre - és nem értheti meg rá voltál feszítve a létre szakállas szomorú jámbor korpusz - festeni akartál egy jobb világot körénk - amibe Te is ' vidámabban ülhettél volna közénk - dalra vagy imára - de a tövis és a szegek - meg júdások - latrok - heródesek... Istenem! hogy hagytunk elveszni Téged is, Tamás!!! a vászont - a melledre boruló Istent - szemedrevonva látom - s körötted kihűlő kitört széjjeltárt szobákat - a Miklósvártól Szemcséig karcoló zihálást - ahogy a Koppányra most a jég fátyla ráfagy - az eltépett harang hideg vasának ahogy nekikondul dérvérző szakállad - az elgyengült egyenesekre kápolna-kupolákat hajlít a szemed - s az a dög állat . aki nem nyúlt utánad - most beköltözködik a gyászba - magának
