Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)

1990-05-05 / 26. szám

6 - TOLNATÁJ \ 1990. május 5. Kutak Ilona: És elhallgat a telefon Az ébredés első, ösztönös mozdu­latával az óra felé fordította a fejét. Résnyire nyitotta szemét, ettől a szo­ba azonnal fejre állt. A szekrények, ajtók, ablakok az iszonyúan fájó fejé­re dőltek. Megkapaszkodott az ágy szélében és nehézkesen felült. Masszírozni kezdte tarkóját, közben megborzon­gott. Percekig matatott kezével a tes­tén, mire konkrét ténnyé állt össze a tudatában, hogy meztelen. Fejét nehezen mozdítva nézett kö­rül a szobában. Az ágy melletti sző­nyegen hevert a pongyolája, az asz­talon üres konyakosüveg és két po­hár. A két pohár látványa kijózanította. Felugrott, a könyvespolchoz tántor­gott, benyúlt a könyvek mögé elő­kapta a bonbonos dobozt és kinyi­totta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel mikor meglátta benne a pénzt. A pénztárcáját már nyugodtabban nézte meg, tudta, hogy nem lehetett benne sok pénz, hiszen előző nap a villanyszámlát fizette ki belőle. Fiat­száz forintot adott borravalóval együtt. A villanyszámla gondolatára las­san folyni kezdtek a könnyei. Szek­rénybe, székbe kapaszkodva ment az ágyig, riadtan kuporodott le a szé­lére és próbálta összeszedni a gon­dolatait... Tegnap egész nap leste a telefont, az egyetlen szálat, ami összeköti VE­LE. Páratlan hét, hétfő - ez a telefon napja, az Ö napja már több mint egy éve. Ezeken a napokon a telefon miatt megy dolgozni, ha kell betegen is. Ez az egy dolog fontos csak iga­zán az életében, mióta Őt megismer­te. Ötödik hete nem szólalt meg a tele­fon. Eleinte még nyugodt volt, várta a szokásos üdvözlőlapot, ami azt je­lenti, hogy nem tudott telefonálni - várni kell, de a lap sem jött. Reggel óta egész leikével csüngött a telefon­zsinóron, ami összeköthetné Vele. Ebédelni sem ment el. Maga elé húzta a telefont és kusza sorokkal egy levélbe kezdett - tudta, hogy nem küldheti el, de amig írta, ott érez­te őt maga mellett. Várok és várok. Ellenére az ér­telemnek, ellenére a józan ész­nek, minden meggyőző belső érv­nek - várok! Várok, mert egyszer azt mondtad: szó nélkül nem fe­jezzük be, nem lesz vége egy nagy csönddel. Mondtad, s én el­hittem, hiszem a mai napig, hi­szem holnap és hiszem mind­örökké! A szemedben mindig ott van az őszinteség! El kell hát hinnem, hogy vagy még, nem haltál meg, nem vagy beteg, nem történt sem­mi baj, csak most nem férek bele az életedbe. Hát ezért várok! Mi­óta is? Két perce, két éve, száz éve? És várom a telefont, és né­zem a telefont, nagyon akarom, hogy hívj! Már lebegek térben és időben, a lehetőségek és lehetet­lenségek között, az agyam függet­len ettől, ez a várakozás túl van azon, hogy megmagyarázható lenne... Ez a várakozás Én vagyok! A megkezdett levelet figyelmesen átolvasta, aztán lassú mozdulattal a markába gyűrte, és a szemétkosár­ba dobta. Könnyeitől alig látva tolta vissza megszokott helyéfe a telefont. Mire vége lett a munkaidőnek, min­denkivel összeveszett. Hazafelé vásárolnia kellett volna, hiszen nem is ebédelt, de nem volt képes bemenni a közértbe a tömeg­be, emberek közé. A lépcsőházban első pillantása a levélszekrényre esett, látta, hogy üres, de azért felnyitotta. Mikor a la­kásba ért a hűtőhöz ment, elővette a konyakot és töltött egy pohárral, az­tán újra és újra. Melege lett, nehéz­kesen levetette a ruháját, egy könnyű köntöst vett fel. Félig volt az üveg, amikor csenget­tek. Pohárral a kezében ment ajtót nyitni, a villanyszámlás volt. Érezte, a férfi úgy mérte végig, hogy gondolat­ban levetette róla a köntöst. Miközben a villanyszámlát kifizet­te, hirtelen ötlettel megkérdezte tőle- Iszik? - a villanyszámlás elfogadta. Nagyon részeg volt amikor érezte, hogy levetik róla a pongyolát, szúrós férfiarc dörzsölte testét, visszataszító nikotin- és italszag áradt a szájából, és izzadtan rátapad. Ösztönei tilta­koztak, erőtlenül motyogta - Nem ezt akartam, csak nem akartam egyedül lenni, egyedül várni!.. A szőrös férfikéz közben kímélet­lenül ölelte az italtól elerőtlenedett testét, agyán gondolatok villantak át;- Nem ezt akartam, várni akartam, várni az év végéig, amikor már haza­jön Ö, mikor már nincs telefon, ha­nem Ő van itt... ő van itt... ő az aki ölel... - kapaszkodott a gondolatba, mikor már feladta a harcot, érzékei tőle független, önálló életet kezdtek élni. Később kihúzódott az ágy szélére, elfordult, hogy ne érezze a nikotintól és izzadságtól párolgó testet maga mellett. Sírt, egy kéz, amit lerázott magáról, nyugtatóan simogatni pró­bálta a vállát. Aztán a részegség mély, fprgón-zuhanó álma jött. És most reggel van, napfény, két pohár az asztalon, üres üveg... a té- bolyitóan hihetetlen gondolat, hogy ez vele történt. Vörös szemekkel, imbolyogva ment a fürdőszobába, és nem nézett a tükörbe. Gyorsan megnyitotta a zu­hanyt és verette testét jéghideg víz­zel. Sokáig és alaposan törülközött, testbalzsammal kente végig magát, de az izzadságszagot továbbra is érezte. Ha ideje engedi visszaáll a zuhany alá, bár eszével tudta, hogy a bőre már tiszta. A konyhában az órára nézett, gyorsan kevert magának egy ness- kaffét. Leült, rágyújtott, óvatosan kor­tyolt a forró kávéból, a hamutartót közelebb húzta magához. Elpirult, forróság öntötte el, majd megbor­zongott; a hamutartó glatt hatszáz fo­rint volt, hat darab százas, szépen, legyezősen szétterítve. Gyomra görcsbe rándult, háqyingere lett, a kávét otthagyva elrohant dolgozni. Lázas munkába temetkezett és .nem nézett soha a telefonra. Több­ször kiment a mosdóba beparfümöz­ni magát, mert állandóan izzadság- szagot érzett. Késő délután volt, mikor asztalán megszólalt a telefon. Rossz érzése támadt, dermedten nézte és nagyon óvatosan, majdnem félve emelte fel a kagylót, de nem tette a füléhez. Tá­volról is felismerte az Ö hangját. Ne­vetségesnek érezte, hogy első pilla­natban csak csodálkozást érzett - hiszen kedd van, nem hétfő! Aztán eszébe jutott a legyezősen szétterített hatszáz forint, és anélkül, hogy beleszólt volna, a kagylót las­san a helyére tette. Fuldokló zoko­gással borult az íróasztalra. Holnap, két hét múlva, tán még utána is újra és újra hívni fogják... az­tán majd végleg elhallgat a telefon. „Örökül hagyom ezt...” Rajzok Lippai Tamás vázlatkönyvéből Balipap Ferenc: Szó-kápolna-sírás (Lippai Tamás élet-halál képe előtt) az átlót - az átlőtt - a dög állat aki nem nyúlt utánad - a vádak ­a sárga tus tüzében a beomló ében ­aki nem kapott el - nem fogott kézen ­aki csak állt a résen - vagy magával kitömve ­pont Te ne mentél volna tönkre? ­itt ezen a lélekrongyoló vidéken ­a ronda állat nyomorító élet Téged ne tépett volna össze - síró-szívű barátom...? eddig tartott hát mindened elosztogatása - mindig csak másra figyeltél - másra - az ajándék élet mint kútban a lámpa - mint elbillent nincs alá az alátét - a megrajzolt szerelmek elsurrogása - két tűszúrás oszloptornyán a játék - az ölelt lányok ölelésének hiánya - a gyermek szemében a csönd - a Tied - de senki se veszi észre - és nem értheti meg rá voltál feszítve a létre szakállas szomorú jámbor korpusz - festeni akartál egy jobb világot körénk - amibe Te is ' vidámabban ülhettél volna közénk - dalra vagy imára - de a tövis és a szegek - meg júdások - latrok - heródesek... Istenem! hogy hagytunk elveszni Téged is, Tamás!!! a vászont - a melledre boruló Istent - szemedrevonva látom - s körötted kihűlő kitört széjjeltárt szobákat - a Miklósvártól Szemcséig karcoló zihálást - ahogy a Koppányra most a jég fátyla ráfagy - az eltépett harang hideg vasának ahogy nekikondul dérvérző szakállad - az elgyengült egyenesekre kápolna-kupolákat hajlít a szemed - s az a dög állat . aki nem nyúlt utánad - most beköltözködik a gyászba - magának

Next

/
Thumbnails
Contents