Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)

1990-05-05 / 26. szám

1990. május 5. TOLNATAJ - 7 Borisz Paszternák A legvonzóbb és a legkibírhatatlanabb Borisz Paszternák fia 1989. december 9-én ve­hette át édesapja Nobel-diját. 1958-ban, amikor a költö megkapta a dijat, a szovjet vezetés válaszút elé állította: vagy lemond a díjról, vagy távozik a Szovjet­unióból. Annak idején Hruscsovhoz címzett levelében Paszternák a következőket írta: „Oroszországban születtem, ide köt az életem és munkásságom. Sorsomat nem tudom nélküle, rajta kívül elképzel­ni... Hazámból való távozásom egyenlő lenne a ha­lállal, ezért kérem önt, ne alkalmazzák velem szem­ben ezt a végső intézkedést.” A Zsivago doktor nyugati megjelenése és a No- bel-díj odaítélése miatt politikai botrány robbant ki és a költö szinte példa nélküli üldöztetésnek volt ki­téve hazájában. írótársai is egy emberként elítélték Paszternákot. Válogatott jelzőkkel sértegették a saj­tóban egyes tudósok, művészek és „természete­sen” a termelés élenjárói, sőt egész munkahelyi kol­lektívák. Annak idején Zsdanov csupán „tévelygő­nek” nevezte Ahmatovát, a Komszomol akkori veze­tője, Szemicsasztnij egyszerűen csak disznóhoz hasonlította Paszternákot. A költő méltósággal viselte a megaláztatásokat, annál jobban fájt neki a barátok árulása. A költészet­be menekült. Ez segített elviselni az elviselhetetlent, ez mentette meg a rágalmaktól. Szem előtt tartotta az örök igazságot: a rágalom közönyös a jelentékte­lenek iránt, lévén az irigység fegyvere. Leonyid Paszternák neves orosz festő fia, Borisz már kora gyermekkorában felhívta magára a figyel­met tehetségével. Nagyon jól rajzolt és Szkrjabin hatására komponált is. Tanulmányait a moszkvai és a marburgi egyetemen végezte, ahol filozófiát hall­gatott. A született költő már első verseivel nagy hatással komponált is. Tanulmányait a moszkvai és a mar­burgi egyetemen végezte, ahol filozófiát hallgatott. A született költő már első verseivel nagy hatással volt az olvasóra. A dicséretekben igencsak fukar Majakovszkij is „zseniális” költőnek nevezte. Pasz­ternák költészete elbűvölte Marina Cvetajevát is. Lelkesen nyilatkozott Paszternákról az osztrák Rai­ner Maria Rilke. Gorkij elismeréssel szól forradalmi poémájáról. Még rosszakarói is elismerték, hogy Paszternák nagy költő és kiváló mű­fordító. Ezt tudta és többé-kevésbé figyelembe vette maga Sztálin is. Borisz Sklovsz- kij, az éles szemű irodalmár és kriti­kus a húszas években összeál­lította Paszternák horoszkópját: „Boldog ember. Soha sem fogják gyűlölni. Életét szeretetben, kényeztetve, nagy em­berként éli le”. E szavak ma már legfeljebb ironikus mosolyt váltanak ki az olvasóból, de a Zsivágó megí­rása után Paszternák válóban boldognak érezte magát. „El sem tudják képzelni, mir értem el! - írta 1955- ben. - Néven nevezhető mindaz a boszorkányság, amely szenvedéseket okozott, zavarodottságot és vitákat váltott ki, amely megdöbbentette az embere­ket és oly boldogtalanná tett sok évtizedet. Minden tisztázódott, minden néven nevezhető, egyszerű, át­tetsző és szomorú. Újra, frissen, új módon nevezhe­tő meg a legdrágább és a legfontosabb, a föld és az ég, a forró nagy érzések, az alkotás szelleme, az élet és halál...” „Befejeztem a regényt - írta ez idő tájt Variam Sa- lamovnak teljesítettem Istentől való küldetése­met.” A Zsivago doktor művészi értékeit napjainkban is vitatják. Egyesek lelkesednek, mások csak a vállukat vonogatják. Talán azért, mert elfelejtik, hogy egy költő prózai művét tartják a kezükben. Ebben néha egy-egy szó több oldalnyi írásnál is fontosabb. Az intonáció fontosabb a külsődleges tartalomnál, a zeneiség erősebb a köznapi logikánál. Rá kell érez­ni a hangulatra, meg keli hallani a motívumot ahhoz, hogy a prózában felismerjük Paszternák köl­tészetét. Még ma is sokszor vetik Paszternák szemére köl­tészetének „elérhetetlenségét”. Természetesen sokkal könnyebb megérteni a gitárkísérettel elő­adott dalokat és a különféle rockegyüttesek meg­nyilatkozásait. Minden nagy művész törekszik a ma­gas szintű egyszerűségre, az egyszerűség azonban nem jelent egyben „egyenesvonalúságot". A művé­szi egyszerűség megértése is felkészültséget igé­nyel. Napjainkban nagyon sokan olvassák és értik Paszternákot. A költő hitt Istenben, de nem volt angyal. Szeszé­lyes volt és önfeláldozó, egoista és bőkezű, nagylel­kű és kibírhatatlan, de mindig igyekezett hű maradni emberi és költői hivatásához. Valószínűleg a leghitelesebb jellemzést az őt jól ismerő Hja Ehrenburg adta róla: „Valamennyi költő közül, akiket ismertem, ő volt a leggyakorlatlanabb beszédű, ö állt a legközelebb a zene világához, ő volt a legvonzóbb és a legkibírhatatlanabb egyéniség." A Szovjetunióban végbemenő változások nem kerülhették el az irodalmi életét sem. A glasznoszty rehabilitálta Paszternákot. Végre oroszul is megje­lent a Zsivago doktor és előkészületben van összes műveinek kiadása. Hamarosan megnyílik a Paszter- nak-múzeum. A Paszternak-centenárium nem egyszerű iro­dalmi évforduló, mert elégedetten vehetjük tudo­másul, hogy még egy hazugsággal lettünk „sze­gényebbek", hogy újra diadalmaskodott az igazság. G. P. „Teszem a dolgom, festek, rajzolok” Egy Erdélyből jött asszony Macskássy Izolda képein madarak, hatalmas szirmú, trópusi virágok, mákgubók, napraforgók, lo­vak, ölelő karú asszonyok, gyerekek... Valami cso­dálatos erő és szépség sugárzik belőlük, vigasz, simogatás. Annyi mocsok és szorongattatás között élünk, annyit.vesződünk a kisszerűség nyűgeiben, s olyan kevés az, amiből hitet meríthetünk. Mint egy parasztmadonna, gömbölyű. Mert kerek a teljes vi­lág. Erős karja nemcsak két édesgyerekét vigyázza, de „palástja” alá tudja vonni mind szeretteit. Az adás számára olyan természetes, mint másnak, ha ételt vesz magához.- Székely asszony vagyok - mondja. - A hatva­nas években jöttem át édesapámhoz. Addig anyám, nagyanyám és Szelina néném neveltek... Vannak népek, és ilyen a székely, akiknek mindig mindent túl kell élniök. Még a pusztító halált, a tragédiákat is. Lehajtott fővel, kedvetlen, örömtelen nem lehet. Olyan rövid ideig élünk, annyira nincs idő, hogy nem múlathatjuk mások bosszantására, az irigységre... Büszke vagyok fajtámra, és minden gesztusával fel szeretném mutatni sutaságaival, derék dolgaival együtt. Hadd döntsem én el - ahogy Páskándi Géza írja a Vendégségben -, hogy ki lehessen az árulóm. Talán büszkeség ez, de emelt fővel nem lehet nélkü­le élni. Osztani szeretek, nem kapni. A kufárkodás nem kenyerem. Munkáimat sem tudom pénzzel mérni. Volt, amikor a diplomamunkámat alig tudtam befejezni pénzhiány miatt. Nem tudok mást. Teszem a dolgom, festek, rajzolok. A gyerekeknek ennivaló kell... Csak kerül a krajcár is ...Édesanyám, aki Er­délyben él - háromszázötven tő rózsát nevel. Három tő belőle mindig fehér. Ez az én emlékemet őrzi... Szeretem a fehéret, mert benne van a legtöbb szín. Ezért is dolgozom szívesen selyemre, pedig azt mondják, selyemre festeni a legnehezebb. Nem tudom. Selyemben inkább izzik az indigó, a sárga feszesebb, fényesebb és szebb. Macskássy Izolda Maros- vásárhelyen született, a hí­res köröndi fazekas, Katona Sándor unokája. Erdélyben és Ausztriában végezte kép­zőművészeti tanulmányait. 1971 óta magyar állampol­gár. Képeivel kiállításokon gyakran találkozhatunk. Mű­veit ismerik Ausztriában, Bulgáriában, Lengyelor­szágban, Angliában, de Irak­ban, Amerikában és Kana­dában is. Az NSZK-ban ál­landó kiállításában gyönyör­ködhetnek. Ősszel kiállított Nyíregyházán és Nürnberg­Kék madár ben is. Szükségünk van a belőle áradó fényre, erő­re, hitre, hogy mi is élhessünk, higgyünk, érezzünk, tenni és örülni tudjunk. JÓZSA ÁGNES Lapozgatom Weöres Sándor utolsó könyvét. Az utolsót, amit még a kézjegyével ellátott. Korábban annyiszor megajándékozott a köteteivel, s bennük a bizarr, rajzos-bolondos dedikációkkal, hogy ez az utolsó szinte kopárnak tűnhetne a többihez képest. Mert nincs itt semmi rajz, ákombákom arabeszk, tré­fás ötlet, ami fintorogva őrizné a pillanat emlékét. Csak két, reszketeg tollvonással jegyzett betű, meg egy évszám. Mégis, talán ez a legkedvesebb. A Kútbanéző. Büszkélkedni ugyan nemigen lehet vele, mint a ko­rábbiakkal - a szöveg mellé hol egy tekergő kígyót, hol egy kifliholdat, hol egy pápuamaszkot kanyarított a tolla -, vagy mint azokkal a tőle kapott könyvekkel, melyek egy furcsa szokását, a „továbbdedikálásét” őrzik. Utóbbi azt jelenti, hogy a számolatlanul kapott könyvek közül, ha már elolvasta azokat, egyet-egyet tovpbbajándékozott: „X. Y. barátom nevében is sze­retettel Weöres Sanyi”. Kaptam így tőle norvég ver­seskötetet, angol Rustavelit, anyák napjára össze- fércelt versalbumot, vagy éppen párizsi kiadású avantgárd kötetet, melyről azt sem tudni, a végén van-e az eleje vagy megfordítva. Szóval „továbbde­dikált’’ farsangi ötlettel ezt-azt, de a Kútbanéző ákombákom bejegyzésével egyik se vetekedhet. 87 decemberéből való ez a kézjegy. Nehezen mozdult már. A kaput sem ő nyitotta, pedig ez koráb­ban valóságos szertartás volt. Jött a kerti ösvényen, hosszan csörömpölt a kulcsokkal, felhívta az ember figyelmét, hogy jó mélyre kell hajolni, mert a virágzó bokrok belülről valósággal elözönlötték a kaput. S odabent a kertben, míg lassan haladtunk a ház felé, elmesélte a fákat-bokrokat: a vénülő, göcsörtös diófát, a rigókjárta orgonabokrot, meg a vörös ká­nyafát. Most, legutoljára, már nem ő nyitotta a kaput. Kucorgóit a díványon, és alig hallatszott a-szava. Előbbi nem volt szokatlan, hisz mindig úgy telepe­dett le, hogy az ember nem tudhatta, ül-e vagy fek­szik: féloldalt billent, kurta lábait maga alá húzta. De akadozó beszéde szokatlan volt. Korábban min­dig számtalan kérdéssel fogadott, és azonnal neki­fogott a kávéfőzésnek. Most akadozva szólt, és a ká­véfőzővel sem kezdett el bíbelődni. A kávé készen volt már - feltehetően nem ő főzte -, nehézkesen csurgatta poharakba a csillogó findzsából: olykor megremegett a keze, a fekete sugár félrebicsaklott. Nem emlékszem, hogy ez utolsó alkalommal lát­tam volna körülötte macskát. Ez meglepett, hisz gye­rekesen ragaszkodott négylábú kedvenceihez. Leg­először, 61 őszén, mikor meglátogattam, még ku­tyája volt: egy lompos, öreg puli. Később mindig ék a háznál egy-egy macska, olykor több is - tudni kellett, ki a vendég, és ki az „igazi” -, s ezek a miákolók igencsak úgy viselkedtek, mintha minden az ő ked­vükre volna itt berendezve. Weöres Sándor pedig él­vezte a játékot. Úgy tett, mintha a cirmosok volnának az ő gazdái, nem pedig megfordítva. Tanúja voltam számtalanszor, hogy az ajtót szinte percenként nyi- totta-csukta, ha a macskauraságnak ki-be korzózni támadt kénye-kedve. És bármiről beszélgettünk is, a költő fél szeme mindig a macskán függött. Nézte, ahogy ül az alkonyodó szoba ablakában, s figyeli odakünn a fel-alá röpdöső rigókat, vagy egy újság­papírral zűrömből - karmos lábával paskolja a pa­pírt, mintha lapozni akarna. Nem emlékszem, hogy ezúttal macskát láttam volna a közelében. Gubbasztott a díványon. A falon kedvenc képei, melyekről oly sokat mesélt korábban - mindnek ismertem a történetét, a Gulácsy-vázlat- nak, a Rippl-Rónai tusrajznak, Veress Pál samottbál- ványainak és Bálint Endre Angyal című sejtelmes olajfestményének. Gubbasztott a gyér lámpafény­ben. Ritkán szólt, akkor is gyakran megesett, hogy mondatai összekuszálódtak. Csak egy-egy pillanat­ra szikrázott fel az emlékezete: ilyenkor a maga színvonalán tréfálkozott. De pontos találatait, meglá­tásait hamarosan elborította újra a köd. Emlékszem, megkérdeztem tőle - egy nemrég látott Holdbéli csónakos előadásra utalva mikor írta ezt a remek- darabot. Hosszas tűnődés után azt válaszolta: „ Vala­mikor a harmlnckilences évek végén”. Utóbb meg­néztem: a darabot 1941-ben írta. Depresszióra panaszkodott, meg arra, hogy ritkán tud dolgozni. És csák „kisebb darabokat", mert a toliforgatás is nehezére esik. Legutolsó verseiben mégis annyi bölcs derű és világosság van, hogy szinte érthetetlen, hogyan tudta megalkotni őket ilyen fogyatkozó testi erővel, labilis lelki energiá­val. Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polcról a Kút- banézőt. Felütötte a címlapnál. Sándor nehézkesen fogta meg a tollat, kereste rajta ujjai helyét. Aztán - hosszas összpontosítás után - leírt egy óriási, reszketeg „W”-t, meg egy kisebb, megbillent „S”-t. Kereste a neve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, mennyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevé­ről: hogyan bukkannak fel a régmúlt századokban a Weöresek hol itt, hol ott - egy költő elődje is ismert, Nyéki Vörös Mátyás, aki a nevét hol Weresnek, hogy Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában. Meg arról is szót ejtett, hogy nevének kiejtése ko­misz talány: lehet veresnek, vörösnek, vöresnek mondani, de maga sem tudja, melyik a helyes, ho­gyan ejtették valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmölnie, odaírta a könyv lapjára az esz­tendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még csak sikerült lejegyeznie, de az évti­zedet már „súgni” kellett neki: előbb egy újabb kilen­cest próbált kanyarítani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező évtizedben járnának. Aztán egy apró hetessel zárta az évszámot. Ennyi a legutolsó dedikáció. Semmi rajz, semmi fintorgó ötlet, semmi sze­szélyes ákombákom. Két reszketeg betű, meg egy évszám. És ami megdöbbentő, ahogy továbbhaladt az írással, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A „ W" még óriási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha tizedrésze a kezdőbetűnek. És: pontot sehova sem tett, így valósággal össze­mosódnak a betűjelek a bizonytalan évszámmal: WS 1 9 87 Sr1 | Két betű Macskássy Izolda Pieta című képe előtt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents