Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)

1990-05-05 / 26. szám

1990. május 5. TOLNATAJ - 5 írás közben (Jóslások) Az időpont 1824. feb­ruár 25, szerda. Goethe már régóta a weimari Olümposz csúcsán trónol, a hűséges Eckermann pedig szorgo­san jegyzi szavait. Ezen a napon előbb két pajzán verset mutat álmél- kodó famulusának, majd a francia újságok híreiről elmélkednek, s Goethét ez visszaviszi saját múltjá­ba. Van mire emlékeznie: tanúja volt a hétéves háborúnak, megérte Ame­rika elszakadását Angliától, a fran­cia forradalmat, a napóleoni kort, bis zum Untergange des Helden, a hős lehanyatlásáig, mert Napóleon, aki­nek kitüntetését mindig büszkén vi­selte, mindvégig hős volt szemében. S egyszerre rátér a jövőre: „Félek, nem lesz nyugtunk egyhamar" - mondja, mert a hatalmasok visszaél­nek hatalmukkal, a tömeg pedig nem éri be középszerű életkörülmé­nyekkel. Ha az emberiség eljutna a tökéletesség állapotába, minden más lenne, de erről szó sincs, így a gonosz démonai szabadon űzik já­tékaikat, und der Kampf der Parteien wird kein Ende haben - a pártok harcának nem lesz vége. Még egy jó tanács: kiki maga mesterségét foly­tassa, a suszter maradjon a kaptafá­nál, a paraszt az eke mellett, a feje­delem pedig uralkodjék derekasan. A jóslás legbiztosabb módja, ha a megtörténtet tesszük jövő időbe, amit az ókoriak is sikerrel gyakorol­tak, gyanúnk tehát mindig indokolt a jósokkal szemben. Goethe minden­nap kinyilatkoztatott valamit, követ­kezésképp bölcsességgel vegyest sok közhelyet is mondott. Gyakran idézik Valmynál elhangzott szavait, 1792-ben, midőn a francia forradal­mi sereg csúfosan megfutamította a szövetségeseket, Goethével együtt, aki a weimari ezred tagjaként került a poroszok közé. A világtörténelem új szakasza kezdődik, felelte társai kérdezősködésére, de ezt éppen­séggel egy strázsamester is mond­hatta volna, mert szinte csodasze- rűen az következett be, amire senki nem számított s ezzel felborult a vi­lág rendje: a szedett-vedettnek gon­dolt forradalmárok elől iszkoltak a büszke németek. Goethe saját dicséretével sem fu­karkodott, sejtetve, hogy sikerült be­pillantania a jövőbe, azóta is idéz­zük, mint a Püthiát, aki Delphoiban okos kétértelműségeket mondott hi­bátlan hexameterekben, de például a sokat emlegetett Nostradamus ma is silány blöffökkel szédíti hiszékeny utókorát. Sokkal érdekesebb Goet­he 1824-es kijelentése a pártokról, bár tegyük gyorsan hozzá, nem jö­vendölt, miként Nietzsche sem, aki pedig azt írta egy helyütt, hogy még a szocializmus megvalósítását is el tudja képzelni. Goethe is, miként Nietzsche, csak leolvassa az idő tér­képéről a jövöt, ezúttal a pártharcok eljövetelét, miután tudja, hogy az emberiség egyhamar nem lesz tö­kéletes, s az is csak remény, hogy nem lesznek kontárok s mindenki a maga mesterségét folytatja. Vannak újkori fogalmaink, ilyen a giccs is, s a korábbi századok a pártharcok kíméletlenségét sem is­merték, jóllehet az olasz városálla­mokban a guelf és a ghibellin ellen­tét emberöltőkön át szedte áldoza­tait. Goethe nem rájuk gondolt, bár a jövőt azért ő sem láthatta, csak azt tudta, hogy elkezdődött a társada­lom tagolódásának és újra szerve­ződésének újkori folyamata, aminek egyhamar nem lesz vége. Mit tehe­tünk Goethe finom észrevételéhez? A reménységen kívül semmit. (Martyn Ferenc sírja) Húsvétkor holland házaspár volt a vendégem. Elmondták, hogy Pécsett végigjártak több múzeumot s áhítattal álltak Martyn Ferenc festményei előtt a hajdani kanonoki házban, melyben múzeumát rendezték be s élete utol­só éveiben otthonául is szolgált. Az­tán kimentek a temetőbe, hogy tisz­telegjenek sírjánál, melyre virág he­lyett néhány kavicsot tettek, zsidó szokás szerint. Ferenc festő ugyanis a pécsi zsi­dó temetőben nyugszik, mert az volt a kívánsága, hogy zsidó vallású fele­sége mellett legyen a sírhelye. Hű­sége megható s az példája is, mert mindenben tiszta embersége veze­tett, s méltó arra, hogy nevének emlí­tésekor az ősi áldás is elhangozzék: Zcihrónó liv’ráchá - áldott legyen az emléke. CSÁNYI LÁSZLÓ Egymásra vadászva Egy őzbak «lilékére Lövés dörrent, szétszaggatva a tavaszi alkonyat csendjét. A gyanútlan őzbak már nem hallotta, a golyó gyorsabb volt a hangnál. Azonnal összeroskadt, talán ha egyet-kettőt rúgott még a hátsó lábaival és kimúlt. Mesteri lövés volt. Az őz előbu- gyogó vére nagy piros foltként terjedt szét a borsóföldön, az arasznyi, sarjadó növénykék között. A vadászok elégedet­ten álltak meg felette, lenéztek a szép agancspárra, büszkén szemlélték a zsákmányt. Ketten voltak. Megmarkolták a patás lábakat, a kocsihoz cipelték az őzet, majd bedobták a csomagtartóba. Magabiztosan mozogtak, nem törődtek a nyomok eltüntetésével sem. Pedig tiltott dolgot műveltek, nem volt joguk ilyen va­dat ejteni. Talán így történt. A vadásztársaság elnöke legalább is így látta, szemtanúként így számolt be az esetről. * Az elnök: t Majd' negyven éve vadászom már, ennek a vadásztársaságnak pedig meg­alakulása óta tagja vagyok. Sok mindent láttam, sok mindent végigcsináltam az el­múlt évtizedekben. Nagy emberek, me­gyei vezetők, minisztériumi főnökök va­dásztak itt. Csak lőtték és vitték, lőtték és vitték a vadat, nem számított semmi. Egy­szer megpróbáltam, rá is fizettem alapo­san. Az összefonódások... Ök ketten nem régóta voltak nálunk, egyiküket vadászmesternek nevezte ki a közgyűlés, mert tapasztalt, jó kapcsola­tokkal rendelkező ember volt, igazi, afféle mániákus vadász, szenvedélyes trófea­gyűjtő. Keringtek ugyan olyan mende­mondák róla, hogy az előző vadásztársa­ságban azért váltották le, mert a vador- zástól sem riadt vissza, de én nem adtam hitelt a szóbeszédnek. Sajnos. Néhány hónap múlva kezdtem gyanítani, hogy mégis igaz. Érkeztek bejelentések, hírek, hogy éjszakánként valakik „lámpáznak”, vagyis reflektorral vadásznak, lövések dördülnek a sötétben. Volt legalább hat­nyolc olyan eset, amikor arra lehetett kö­vetkeztetni, hogy ők voltak. Mindig együtt vadásztak. Általában ők mentek ki legké­sőbb a területre, hogy a beírónapló alapján olyan helyet választhassanak, ahol nincs a közelben másik vadász. Sok-sok apró jelből állt össze a kép ró­luk, lassan egyértelművé vált, hogy ők a vadorzók. Azon a májusi estén szemtanúja vol­tam, hogy őzbakot lőttek, betették a ko­csiba, elhajtottak és a könyvbe „elfelej­tették” beírni a zsákmányt. A tettenérés véletlen volt, de előbb-utóbb úgyis bekö­vetkezett volna. Másnap kivittem a hely­színre a társaság titkárát és még négy másik tagot, nem akartam egyedül dön­teni. A nyomok, alapján egyértelmű volt, hogy mi történt. Közösen dönttünk úgy, hogy a társaság feljelentést tesz ellenük. A többi vadász szerint is tűrhetetlen volt már a helyzet, hogy éppen a vadászmes­ter az egyik vadorzó, akinek pedig példát kellene mutatnia. * A vadászmester:- Kitalált mese az egész, egy szó sem igaz abból, amit az elnök elmondott. Csak le akarnak járatni. Pedig inkább köszö­nettel tartoznak nekem azért, amit a va­dásztársaságért tettem. Az az igazság, hogy súlyos anyagi gondokkal küszkö­dött a társaság, mert nem értettek a va­dásztatáshoz. Nyugati kuncsaft ott nem fordult meg, mielőtt én odamentem. Pon­tosan azért hívtak vadászmesternek, tud­ták, hogy jó kapcsolataim vannak. Szóval én húztam ki a szarból a társaságot, ez az igazság.- Az elnök szakmai hozzáértése saj­nos a nullával egyenlő és féltékenység­ből találta ki ezt az egész őzbak ügyet. Én is hosszan tudnám sorolni, hogy ő milyen visszaéléseket követett el. A párttag- könyvéből élt mindig és most fél, hogy vége a jó világnak. Egyébként én azv egész üggyel nem is foglalkoztam, olyan elképesztő vádakat hoztak fel ellenem, hogy az már nevetséges. Az ilyen embe­rek elveszik a kedvemet mindentől, már nem is érdekel a vadászat. * A vadásztárs:- Jól előkészített cselszövés volt ez el­lenünk. Pénzügyi problémák miatt elmér­gesedett a helyzet az elnök és a vadász- mester között, ezért már régóta kereste az alkalmat az elnök a lejáratásunkra. Úgy történt az eset, hogy szombaton ki­mentünk a borsóföldre vadászni, társam, a vadászmester rálőtt egy vaddisznóra, de elhibázta. Kétszer is találkoztunk az­nap este az elnökkel, de nem szólt egy szót sem. Hétfőn pedig arra mentem ha­za, hogy a rendőrség házkutatást tart a lakásomon. Találtak a hűtőben vagy hat kiló őzhúst, azt lefoglalták, lepecsételték és otthagyták. Nem is jöttek érte, később a hús megromlott, büdös volt, ki kellett dobni, de előtte mintát vettünk belőle. A vizsgálat azt igazolta, hogy ez a hús nem a keresett őzből származik. Felületes volt a nyomozás, nagyon sokáig elhúzódott, az ügyész kétszer be is szüntette az eljá­rást, de a vadásztársaság elnöke mégis elérte, hogy vádat emeljenek. * A titkár:- Súlyos károkat és sok gondot okoz­nak az orvvadászok a vadásztársasá­goknak. Sajnos nem egyedi eset a miénk, inkább általánosnak mondható. A leleplezésre, tettenérésre igen kicsi az esély, nagyon ritkán történik ilyesmi. Itt talán azért fordulhatott elő, mert ők ket­ten annyira magabiztosak voltak, annyira bíztak a kapcsolataikban, hogy túlzásba vitték a dolgot. Mindketten vezető beosz­tású, közmegbecsülésnek örvendő em­berek, akik - különösen a vadászmester - igen kiterjedt baráti kapcsolatokkal rendelkeznek. Ez meg is látszott az ese­mények során. Mi az elnökkel meg voltunk győződve arról, hogy ez sima ügy lesz, annyira egyértelmű bizonyítékaink voltak. Hosz- szú és furcsa ellentmondásokkal terhes nyomozás kezdődött, miután a társaság feljelentést tett Az egyik vadorzó lakásán például friss őzhúst találtak a nyomozók. A gyanúsított akkor, első ijedtségében min­dent bevallott, e vallomásról azonban érde­kes módon nem készült jegyzőkönyv. A le­foglalt húst hetekig nem vizsgálták meg, pedig ez megdönthetetlen bizonyítékot ad­hatott volna. A hús megromlott, a gyanúsí­tott kibontotta a csomagot és ezzel a ké­sőbbi vizsgálat hitelét vesztette. A nyomozó hatóság vádemelési javas­lattal átadta az ügyet a városi ügyésznek, de az elutasította. Fellebbeztünk, újabb nyomozás következett, az ügyész megint elutasította a vádemelést. Végső kétség- beesésünkben panasszal fordultunk a megyei főügyészségez, amely aztán uta­sította a városi ügyészséget, hogy emel­jen vádat. Szerencsénk volt, hogy olyan bíró tárgyalta az ügyet, aki nem volt a vádlottak haverja. * Részletek a városi bíróság 1990. már­cius 30-án hozott ítéletéből: „I. r. vádlott és II. r. vádlott bűnösök: társ­tettesként elkövetett lopás vétségében. Ezért a bíróság I. r. vádlottat 90 napi tétel, II. r. vádlottat 120 napi tétel pénzbüntetésre ítéli. Egy napi tétel összegét I. r. vádlottnál 140 forintban, míg a II. r. vádlottnál 200 fo­rintban állapítja meg. Az így kiszabott bün­tetés I. r. vádlottnál összesen 12 600 forint II. r. vádlottnál 24 000 forint...” „A bíróság kötelezi a vádlottakat, hogy... fizessenek meg kártérítésként a ... vadásztársaságnak 12000 forintot és annak... kamatát.” „Indoklás: ...Ezen helyszínre érkezve 20 óra 25 perc körül II. r. vádlott a lőfegyverével le­lőtt egy db, kb. 12 000 forint értékű őzet, noha annak kilövésére egyik vádlott sem volt jogosult. Az őzet ezt követően közö­sen az I. r. vádlott személygépkocsijába rakták be... együttesen eltulajdonították és utólag pontosan fel nem derített körül­mények között kizsigerelték...” „A büntetés kiszabása során a bíróság mindkét vádlottnál súlyosbító körülmény­ként értékelte, hogy a bűncselekményt mint vadásztársasági tagok követték el.” A vádlottak fellebbeztek, az ítélet nem jogerős. Ezért nem írtuk meg - egyelőre - a vádlottak nevét. Ez persze nem zárja ki,, hogy az ügy végleges lezárása után visz- szatérjünk a témára. Ugrásra készen - a maszekvilágba Poroszkál a ló, ballag mögötte az em­ber. Vetnek. A lovak szuszogása, az em­ber lépteinek zaja, s a már-már muzeális értékű Kühne vetőgép zörgése hallik csupán. Előkerült a gép is, amely még a cserevilágból való: borért, pálinkáért vet­ték Pesten. Hatvan, vagy nyolcvan éve vetik a magot vele. Ódot József huszonkilenc éves, nőtlen sióagárdi fiatalember január elsejétől magánvállalkozó. Szekérfuvarozo volt amúgy, a hentesszakmát otthagyta rég. Csak hát az volt ezzel a szekérfuvarozás­sal a baj, hogy sok volt a papírmunka, naplófőkönyv meg számlavezetés - rá­adásul naprakészen. Visszaadta az ipart, s most gazdálkodik. A föld három hold, a szekeret, az ekét, kaszálógépet, gereb- lyét a két ló húzza, az istállóban négy szarvasjószágot hizlalnak, s a koca ép­pen szerdán ellett. Ugrásra készen áll a nagyobb méretű gazdálkodásra: a jó orosz MTZ traktort, az ekét, kaszát, tár­csát, vetőgépet már megvette hozzá. Csak hát a föld, az kéne. Nyolc holdjuk van Ódoréknak a téeszben, s amint lehet, azonnal kiveszik. S hogy mit termelnek rajta? Attól függ, milyen lesz a kormány, hogyan vezetik az országot, ők találják ki mit érdemes termelni, mi az ami kelendő. Most a három holdacskán búza, kuko­rica, lucerna terem. Nem eladásra, ha­nem a jószágnak. S mert élni is kell, Odor József munkát vállal amiben időnként, munkája végeztével barátja, a gátőr Man- csi József a segítsége. Vetik a kukoricát Máté György kertjé­ben. A csoroszlyák alá plédet terítenek, arra hullik a maradék „pirosra festett” mag. Hiába, ahány gazda, annyiféle kí­vánság, itt nyolcvan nyolcas tömött sze­gedit vetnek. Máté György kezében ösz­töke, ha elakad a cső, ha nedves, vagy földes lesz, ezzel az ősi szerszámai kell megpiszkálni. Ajánlkozik a szomszéd is, Mészáros János: „Jöjjek utánatok fogas­sal? Hisz csak éjfélig tart ez a nap is!" S már vezeti a lovat, rakja össze a fogast. Poroszkál a pár ló, bandukol mellette a két ember. A templom tornya vigyázza a környéket. Vajon ha felkapaszkodnánk az égig érő toronyba, mit látnánk? Nap­sütötte, harsányzöld búzatáblákat, faka­dó szőlőt, apró, fehérre meszelt, piros cserepes tanyákat, házakat, virágosker­teket, a mezőn dolgozó pirospozsgás ar­cú embereket. Akárha visszafelé mentünk volna öt­ven, vagy száz évet a falu, a földművelés történetében. D. VARGA MÁRTA Fotó: KISPÁL MÁRIA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents