Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)
1990-05-26 / 44. szám
6 - TOLNATAJ 1990. május 26. Kiállítás Gyönkön „ Boldogságtöredék” Oláh Tamás: Popénekes Lassan természetessé válik, hogy a gyönki művelődési ház kortárs művészetünk reprezentánsait mutatja be az érdeklődőknek. Ennek jegyében nyílt meg Kun Éva keramikusművész, Nyerges Éva és Oláh Tamás textilművészek tárlata. A kiállítás három ízig-vérig profi, szakmai szempontból is briliáns felkészültségű művész bemutatkozása, mely a reneszánsz sajnos talán soha vissza nem térő hangulatát idézi, mikoris szorosan együtt élt alkotás, alkotó és befogadó. Műveik mindegyike bizonyíték, bizonyíték arra, hogy számos egyéb mellett a művészetek egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb dolga, hogy üzenetté tudjon válni. Üzenetté, mely nekünk szól rólunk! Üzenet a világról az alkotó közreműködésével a világnak. Ez a közreműködés az alkotó számára igen nehéz kereszt, hiszen nemcsak közvetít, hanem legbensőbb énjének egy darabját tárja elénk, mely Nyerges Éva: Védett táj hűen tükrözi azt a sokszor igencsak heroikus küzdelmet, amelyet az alkotó vív önmagával az anyaggal és az „üzenettel”. Rólunk, létünkről szólnak ezek az alkotások a szinte már elkoptatott közhellyel élve, tükörként állnak előttünk, melyben a külső mellett a belső létünk is tükröződik. A művek között járva különösen kellemes, megmagyarázhatatlan érzés költözik belénk, valami bizsergető, mely talán a szerelem kezdetéhez hasonlítható, melyet az a szépség áraszt, mely az itt kiállított müvekből árad. Beszélhetnénk a művek stílusáról, bezárhatnánk művészeinket, alkotásaikat valamilyen kényszerű stiluskategóriába, de itt ezen a kjállításon erre nincs szükség, lényegtelen. A lényeg az az üzenet, melyet a kiállítás egésze és külön-külön a művek mindegyike magában hordoz mindenki számára aki közel kerül ezekhez az alkotásokhoz és az a mód, ahogyan ezt szemünk elé tárják. Egyelőre csak remény, hogy az ilyen és ehhez hasonló kvalitású kiállítások megteremtik azt az alapot, melyre egy új szellemiségű művészeti élet épülhet, melyben boldogabb alkotók egy boldogabb világ üzeneteit közvetítik! BAKY PÉTER Kun Éva: Madár írás közben (Sztálin tánca) Az időpont 1926 nyara, a helyszín Szocsi, itt tölti szabadságát Sztálin. A Kuusinen házaspár is Szocsiban nyaral, s egyik nap a „gazda” hajókirándulásra hívja őket a Fekete-tengerre. A meghívás elől nem lehet kitérni, nem is akarnak. A hajó egyszerű, de azért ne képzeljünk szerény motorcsónakot, valószínűleg különlegesen kiképzett vízi jármű, matrózok szolgálnak rajta, személyzete is van, de Sztálin úgy dönt, hogy ezen a szép nyári napon maga szolgálja ki vendégeit. A kajüt asztalán gyümölcs és rengeteg üveg, bor és pezsgő. A sarokban lemezjátszó, Sztálin a Szulikót hallgatja, szünet nélkül, s közben iszik, a részegségig. Kuusinen felesége, Aino, azt írja, minél többet ivott, annál iszonyúbban nézett ki, röhögött és üvöltött, s egyszer csak táncra perdült, tántorogva csapkodta csizmáját, már a zenére sem figyelt, csak járta szörnyű táncát, megszállottan, s olyan volt, mint egy fenyegető szörnyeteg. Ilyennek látta Aino Kuusinen. Akik közelébe kerülhettek, úgy emlékeztek vissza, hogy általában sokat ivott, bár az ilyen beszámolókat mindig fenntartással kell fogadnunk, a sok és kevés fogalma is viszonylagos. Gyilasz, aki jó megfigyelő és kitűnően ír, elmondja, hogy egy hivatalos tárgyalás végén, amikor már nem volt miről beszélniük, Sztálin társasjátékot javasolt. Hideg téli éjszaka volt s a játék abból állt, hogy ki kellett találniuk, hány fok hideg van odakint. Mindenki mondott egy számot, majd megnézték a hőmérőt s mindegyiküknek annyi pohár vodkát kellett lehajtania, ahány fokot tévedett. Nem valami elmés játék, de hát ahány ház, annyi rossz szokás. A fekete-tengeri hajóúton azonban Sztálin egyedül ivott, útitársai dermedten nézték, amint konokul dönti magába a bort és a pezsgőt, s közben csizmáját csapkodva táncol. A táncban mindig van valami titokzatos, liturgikus-misztikus elem. A papnők tánca ősi szertartás, Dávid király a frigyláda előtt táncolt az apokrif János-evangélium pedig leírja Jézus táncát amit „a kegyelem vezet", s aki belép Jézus körtáncába, magára ismerhet de ott az intelem is: ha látod, amit teszek, hallgasd el titkaim... Van-e Sztálin táncának titka? Biztosan. Legszörnyübb titka talán az, hogy saját frigyládája előtt táncol, s ez a végzetes önimádat testi valóját is megváltoztatja, az alacsony növésű, himlőhelyes arcú jelentéktelen ember titáni hősként jelenik meg, szálfa termetű hérosz lesz, a népek jóságos atyja. A görög mitológiában Nar- cisszusz vagy pontosabban Narkisszosz, midőn a forrás vizébe pillantott, önmagába szeretett. Arra is ez a végzet vár, aki a hatalom tükrében pillantja meg arcát. Sztálin a fekete-tengeri gályán önmaga előtt táncol. Szakrális táncot jár, amibe saját magát tüzeli, ezért is vedeli nyakló nélkül a pezsgőt és a bort, bár ha nem inna, akkor is részeg lenne, mert saját dicsőségétől rúgott be s nem is fog soha kijózanodni. De azért ez sem ilyen egyszerű. Megkettőzött világában ő az isten s az is, aki imádja istenét. Amikor táncol, önmaga előtt mutat be áldozatot, mert olyan isten ő, aki saját maga hódolója, áldozópapja s egyben titkainak hordozója is. De az is ö, aki ezt a skizofrén őrületet világosan látja, s előre tudja a folytatást is, hideg ésszel, illúziótlanul. Titkát nem bízza senkire, mint az apokrif János-evangélium Jézusa, akiről talán hallott is szeminarista korában. Aino Kuusinen megjegyzi, hogy tánca extatikus mámorában is maradt benne valami józanság, s kitartóan figyelte, vendégei hogyan reagálnak az apokaliptikus jelenetre. Isten volt, aki féltette titkát? Nem tudom, honnan is tudnám. A görög mitológiában Akteion megpillantotta a meztelenül fürdőzö Artemiszt, Zeusz és Létó lányát, a szüzet, s ezért szarvassá kellett változnia s vadászebek tépték szét. Sztálinnak is voltak vadászebei, annak pedig, aki illetéktelenül megpillantotta, előbb, utóbb bűnhődnie kellett, miként Akteionnak. Türelmes volt a bosszúban, de semmit sem felejtett, azt sem felejtette el, hogy Aino Kuusinen megleste mámorában. Egy ideig várt, majd 1937-ben letartóztatta s tizenöt évet töltött börtönökben és koncentrációs táborokban. 1966-ban írta meg iszonytató emlékeit, miközben férje, Otto Willem Kuusinen mindvégig fontos állásokat töltött be, még Sztálin halála után is. Isten szándékát gyakran nem ismerjük, nem is értjük. Az ördög útjai kiszámíthatatlanok. CSANYI LÁSZLÓ Óberfrank Antal: Évszakok (gyerekeknek) Nyár Ősz Megjön a nyár nyár ágán megpihen elmélázik csendesen: bár a nevem Nyár min ülök, csak egy nyár Varjú hátán egy hetyke legény beköszönt szeptember közepén megrázza bozontos üstökét és szőlővel telnek a venyigék Mire beérik a szőlő, szilva, alma, avarrá lesz minden nyárnak lombja hetyke legényünk fél: jön a tél ónos esőt hoz süvítve a szél. Mezey Katalin: | Eszembe jutott az a nap... Eszembe jutott, ahogy szeptemberben sorakoztunk a folyosón, a zöld olajfestékkel bemázolt fal mellett, él halkan megállt mellettünk az igazgató. Azt hittem, meg akar szidni valamiért. Amikor kihúzott a sorból, és szinte suttogva rámparancsolt: „Gyere velem!” - megrémültem. Pedig jóságos arcot vágott, de volt valami a szemében, a hangjában, ami megijesztett. Bevitt az irodába, leült az íróasztala mögé. Ott álltam a parketton, és alig kaptam levegőt az ijedtségtől. Anyu munkahelyét és telefonját kérdezte. Azt hittem, kicsapnak valamiért. Aztán kicsúszott a száján Zolika neve, és akkor arra gondoltam, hogy ő csinált megint valami rosz- szat. Meg akartam kérdezni, hogy mit, de közben fölvette a kagylót, és tárcsázni kezdte Anyu számát. Soká tartott, míg Anyut előkerítették a gyógyszertárban. Akkor bemondta az igazgató a telefonba: „Valószínű az ön fiúgyermeke, Verthelyi Zoltán is a balesetet szenvedettek között van”. Közben rám nézett. Hallottam, hogy Anyu felsikolt: „És súlyos? Súlyosan megsérült? Hol van? Hol van most? Halló, halló...” Az igazgató kínos lassúsággal felelt: „A rendőri vizsgálat még tart. Arra kértek, hívjam önt haza, a lakásán már keresték, de nem találtak otthon senkit. Ismét keresni fogják. Alig egy órája történt a dolog. Pontosan fél háromkor. A kőbányánál lakók értesítették a rendőrséget. Többet én sem tudok. A kislányt is hazakül- döm. Feltételezhetően mennyi idő alatt ér haza?” Anyu egyre azt kérdezte, hogy hol van most a gyerek? Miféle baleset történt? De az igazgató csak a kérdést ismételte: „Mennyi idő alatt ér haza?” „Nyugodjék meg, asszonyom - mondta végül -, ami történt, megtörtént. Már •nem lehet változtatni rajta. Fejezzük be a beszélgetést, hogy mielőbb hazaérhessen.”- Mi történt Zolikával? - kérdeztem, amikor letette a kagylót. - Kórházban van?- Menj haza szépen. Mária néni már kihozta az osztályból a holmidat. Várnak rád a rendőr elvtársak.- A Nagymamának nem lehetne telefonálni? - Féltem egyedül hazamenni. Mit mondjak a rendőröknek? Hisz azt sem tudom, hogy mit csinált Zolika? Mikor elindultam az iskolából, még nem volt otthon. Kikészítettem az ebédjét, és írtam neki egy cédulát, hogy tanuljon. De megint nem fogadott szót, ha a kőbányában baleset érte. Nagyon rossz gyerek, igaz, még csak negyedikes.- Tudod a számát? - Be'mondtam az iroda telefonját, ahova a Nagyi dolgozni járt. Az igazgató szótlanul tárcsázott, majd odaintett, és a kezembe nyomta a kagylót. Felállt, átment a tanáriba. Mária néni jelent meg az ajtóban, kezében a táskám. Türelmesen és szánakozva nézett rám. Talán ezért fakadtam sírva, amikor a Nagymama megszólalt a telefonban.- Kérlek, gyere azonnal haza, az Öcsivel nagy baj történt. Rendőrök várnak otthon. Anyunak és nekem is haza kell mennem. Nagymama megparancsolta, hogy menjek eléje a villamosmegállóhoz. Előbb ellenkezni akartam, de aztán örültem. így nem nekem kell beszélnem a rendőrökkel. Nagyon megkönnyebbültem. Mária néni a hátamra adta a táskát. Ez nagyon szokatlan volt egy tanártól. Éreztem, hogy tud valamit, amit én nem, de most már nem is akartam tudni. Futottam a Nagyi elé. Milyen jó, hogy megbeszéltük ezt a találkozást. A második villamossal megérkezett. Nagyon sápadt volt, a szemüvege folyton lecsúszott az orráról. Ez akkor történik vele, ha ideges.- Mit csinált megint az a rosszcsont? Jaj, hogy egyedül kell otthon hagyni egy ilyen gyereket! Beszéltél vele délben? Úgy siettünk, hogy égett a torkomban a levegő.- Nagyon nagy bajt csinált, ha rendőrök is vannak... Ha ezt szegény anyád megtudja... A ház előtt egy szürke autó állt, az oldalához támaszkodva két rendőr cigarettázott. Nagymama megállított a kerítésnél, és a kocsihoz sietett. Rövid beszélgetés után a rendőrök kinyitották előtte kocsi hátsó ajtaját. Szigorúan intett nekem, hogy menjek haza. Odafutottam, hogy vigyenek el engem is. Nagyi gyors mozdulattal beült, és határozottan szólt rám:- Várd otthon anyádat.- Hova mentek? Hol van a Zoli? A fejével jelezte, hogy majd később. A kocsi a kőbánya felé kanyarodott. Kicsi, félbevágott domb volt a kőbánya, amiből régebben szekérszám hordták a murvát. Körülötte fenyőerdő. Mindkét oldalán házak sorakoztak. Régi, földszintes, veran- dás házak, kopár udvarokkal, néhány foltos törzsű fenyővel. Szigorúan tilos volt ott játszanunk. A kőfalban magasan lyukak voltak, barlangok. A fiúk szerettek felmászni. Veszélyes, omladékos volt az elhagyott bánya fala. Biztos leesett onnan, és eltörhette a lábát. A barlangokban állítólag még ma is találnak háborúból ottmaradt robbanóanyagokat, fegyvereket. Lesz kikapsz, csak hozza haza őt a Nagyi. Nem nagyon bántam, hogy nem vitt magával, pedig szeretek autózni. Fölmentem, kipakoltam. A konyhában látszott, hogy járt itthon a Zolika. Megint nem vett ki tányért, hanem a lábosból evett, még a kanalát is benthagyta a krumplifőzelékben. Nem rakodtam el, hogy megmutathassam Anyunak. Mindig sok volt az öcsi rovásán, de Anyu nagyon elnéző volt hozzá. Nagymama érkezett haza először. Betessékelte a rendőröket a hallba. Én is le akartam ülni, de megsimogatta a fejemet, és megkért, hogy menjek a szobánkba. Ott is nagy felfordulást hagyott Zolika, de nem csináltam rendet, hanem az ajtóhoz bújtam és hallgatóztam. Mikor megjöttek, észrevettem, hogy a Nagymama szeme ki van sírva. Nagymama halkan válaszolgatott, a rendőrök egy-egy szót hangosabban mondtak. Az egyik diktált, a másik írta a jegyzőkönyvet. Néha elkaptam egy félmondatot: „minden kétséget kizárólan”, vagy „a helyszíni szemle is megerősítette”. Furcsa szavak voltak. Feszülten vártam. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban megjöhet Anyu, és neki el kell hogy mondják, mi történt, ö biztos nem tud úgy viselkedni, mint a Nagyi, aki most fs egyenesen tartotta a fejét. Anyu hangosan zokogva rontott be a lakásba. Már mindent tudott, a környéken elterjedt a három gyerek halálhíre. Nagymama nyakába borult, együtt ja- jongtak. Én is kiszaladtam, hozzájuk bújtam és sírtam. A rendőrök kimentek az erkélyre. A jegyzőkönyv még nem volt kész.
