Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)
1990-04-27 / 21. szám
2 NÉPÚJSÁG 1990. április 27. Elnéptelenedtek a magyar-jugoszláv határátkelők Szeressék egymást a magyarok Varga Béla nyilatkozata hazaindulása előtt (Folytatás az 1. oldalról.) Vajon mi késztette az Ante Markovics vezette szövetségi kormányt erre a lépésre? Hivatalos magyarázat szerint az, hogy idén január 1 -je, a konvertibilis dinár bevezetése óta hirtelen megnövekedett a bóvlipiacokon adó-vevő, üzérkedő kelet-európai, főként a román, bolgár, szovjet és lengyel állampolgárok száma. „Ezek mind kliringesek - mondják - csak azért jönnek, hogy keményvalutához jussanak”. A magyar turisták azonban nem „kliringesek”, hiszen országaink között már több mint egy évtizede mind kereskedelmi, mind egyéb területen a tényleges dollárelszámolás gyakorlata érvényesül. Az is felettébb különös, hogy Kuba viszont, amely viszont valóban „kliringállam”, valahogy kimaradt a rendelet hatálya alól. Belgrádi hivatalos magyarázat szerint a jugoszláv állampolgárok az év első negyedében 817 millió dollárt vásároltak meg dinárért az ország bankjaiból. Ebből csak 234 millió dollárt helyeztek el devizabetét számláikon a hazai bankokban. A következtetés: 583 millió dollárt feketén eladtak a kelet-európai turistáknak. Ha tehát ez így folytatódik, akkor egy év alatt a kelet-európaiak 2,5 milliárd dollárt „kivisznek” Jugoszláviából, s ezzel igen érzékenyen csökkentik a jelenleg 8 milliárd dollárnyi keményvaluta tartalékát. Nincs azonban semmiféle bizonyíték arra, hogy a jugoszláv állampolgárok elfe- ketézték a fenti 583 millió dollárt. Ebből ugyanis az következne, hogy a jugoszláv bevásárló turisták egy fillért sem költöttek el Olaszországban, Ausztriában, Magyarországon, Törökországban és másutt. Márpedig köztudott, hogy olyan tömegesen még sohasem utaztak a szomszédos országokba, mint éppen az idén. Hiszen a jugoszláviai belső árszint még az olaszországinál is jóval magasabb. A jugoszláv állampolgárok tömegesen utaznak Olaszországba konfekcióért, cipőért, kávéért, élelmiszerért stb., Ausztriába műszaki árukért - köztük a szlovén gyártmányú „Gorenje” hűtőszekrényekért, amelyek 50 százalékkal olcsóbbak, mint Szlovákiában - és még tucatnyi cikkért, Magyarországra főként élelmiszerért. A helyzetét érzékelteti, hogy Jugoszláviában jelenleg 1 liter tej 65 cent, 1 vekni (80 dekás) fehér kenyér 50 cent, 1 kg sertés- vagy marhacomb 5 dollár, 1 kg szalámi 8-10 dollár. A tejtermékek pedig valóban igen drágák. így aztán nem véletlen, hogy még a belgrádi piacok is tele vannak a „feketézők" által olcsón kínált magyar vajjal, margarinnal, sajttal, téli szalámival stb. A „200 dolláros rendelet” életbe léptetésének egyik lényeges oka tehát a Jugoszlávia és a környező országok közötti nagy árkülönbség. Aligha kétséges azonban az, hogy a legdöntőbb szerepet a dinár konvertibilitása körüli problémák játszák. A konvertibilis dinár árfolyamát a nyugatnémet márkához kötöttek. Hivatalosan 1 NSZK márka 7 dinárt ér. Az utóbbi hetekben már számos jugoszláv közgazdász és pénzügyi szakember is kifejtette azt a véleményét, hogy az árfolyam akkor lenne reális, ha 1 márkáért 12 dinárt fizetnének. Ezt a nézetet támasztja alá az a tény is, hogy a kelet-európai üzletelő turisták a jelenlegi hivatalos árfolyamnál 30 százalékkal magasabb árat adnak a Jugoszláviában vásárolt kemény valutákért. Ezért valóban elképzelhető, hogy sok jugoszláv állampolgár a hivatalos árfolyamon csak azért vált ki dinárért dollárt vagy márkát, hogy utána nyomban felárral eladják. De azt senki sem tudja, hogy ilymódon mennyi keményvaluta kerül ki az országból „Kelet-Európába”. A jugoszláv nemzeti valuta konvertibilitása körüli gondok közé tartozik az is, hogy a dinár külföldön nem konvertibilis, a nyugati bankok árfolyamlistáin nem is jegyzik. Feltételezhető, hogy a „200 dolláros rendelet" bevezetését szorgalmazták egyes nagyüzemek vezetői. A bolhapiacokon lebonyolított hatalmas forgalom nyomán ugyanis megcsappant egyes textil-, vegyi-, elektromos-, élelmi- szeripari stb. üzemek drága termékei iránt a kereslet. Közeleg a fő idegenforgalmi idény. A zágrábi piackutató intézet kimutatása szerint a déli szomszédunkhoz látogató nyugati vendégek személyenként és ná- ponként csak 4 dollárral költenek átlagosan többet, mint a kelet-európaiak. Ez a tény a szövetségi kormány rendelete ellen szól. Miután Bukarest ellenintézkedést tett és kötelezte a jugoszláv állampolgárokat, hogy Romániába történő belépésükkor szintén 200 dollárt váltsanak be lejre, kiderült, hogy sok ezren a saját kormányukat kezdik hibáztatni. Érdekes a Borba című belgrádi napilap véleménye: „Úgy látszik, hogy a szövetségi kormányban egyes miniszterhelyettesek és tanácsadók lassan megkaparintják a hatalmat és folytatják a régi gyakorlatot: tiltanak, ellenőriznek, parancsolnak, szabályoznak. Bízunk abban, hogy Ante Markovics kormányelnököt ezúttal azok ugratták be, akiktől mielőbb meg kellene szabadulnia, ahelyett, hogy eszközükké váljék”. Márkus Gyula (Belgrád) Közel ötmillió áldozat Heltai András, az MTI tudósítója jelenti: „Az új országgyűlés alakuló ülésén nem egyik vagy másik párt mellett, hanem mindenkihez szeretnék szólni. Arról fogok beszélni, hogy szeressék egymást a magyarok és bocsássanak meg honfitársaiknak. Ha egymást tisztelik, a világ is tisztelni fogja őket, ha a turáni átoknak élnek és egymással harcolnak, megveti őket a külvilág”. Ebben fogalmazta meg mondanivalójának lényegét Varga Béla, a háború utáni első nemzetgyűlés elnöke, aki 43 év után először tér vissza szombaton szülőföldjére. A 88 éves lelki- pásztor politikus elmondotta az MTI washingtoni tudósítójának, hogy csak az utolsó napokban döntött útjáról, amelytől orvosai először eltanácsolták. Magyarországon így is kímélnie kell majd magát, de Varga Béla tele van tervekkel: felkeresi szülei hansági sírját, találkozni kíván a veszprémi püspökkel, hiszen az egykori balatonboglári plébános változatlanul ezen egyházmegyéhez tartozónak vallja magát: „Nem vagyok amerikai állampolgár, amerikai pap - magyar vagyok”. Boglár közismerten a menekültek, elsősorban a megszállt hazájukból elűzött lengyelek második otthona a második világháború éveiben. Varga Béla legjobb barátjával, Antall József belügyminisztériumi tisztviselővel szervezte a mentőakciókat. Mint mondja, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter támogatása nélkül nem tehették volna, amit tettek és szerepe volt Sombor-Schweinitzer Józsefnek is: a budapesti rendőrfőkapitány gondoskodott a hamis iratokról a menekültek számára. Az 1944-es német megszállás után Varga Bélának és társainak menekülniük kellett, életük forgott kockán, hiszen a németek pontosan ismerték nézeteit és tevékenységét. Ám nemcsak ők: a Vörös Hadsereg első egységeivel érkező különleges alakulatok is. Ök természetesen nem németellenes magatartásáért keresték a bogiári plébánost, hanem azért, mert az elsők között tudta meg, hogy a katyni erdőkben nem a nácik, hanem a szovjet állambiztonsági alakulatok végeztek sok ezer fogoly lengyel tiszttel... „Kevés dologra vagyok büszke, de arra igen, hogy Hitler és Sztálin személyesen gyűlölt és életemre tört” - emlékezik Varga Béla. A háború alatt összeköttetésben álltunk a lengyel földalatti mozgalommal, tőlük azonnal megtudtuk, mi történt Katynban. A dolog egyszerűen bizonyítható volt: a lengyel tiszteknek naplót kellett vezetniük; a fellelt naplók egy napon értek véget. S azon a napon Katyn térsége nem a németek, hanem a szovjetek kezén volt... Sztálin azonban utasítást adott, hogy mindenkit, aki az ügyről tudhatott, végezzenek ki. A budapesti Hitelbank széfjében elhelyezett iratainkból a szovjetek pontosan ismerték, mit tudunk Katynról. így Kispesten 1945 elején elfogtak - történetesen egy napon Wallenberggel, aki igen derék ember volt, de egyébként nem egyedül, hanem magyar segítséggel dolgozott. Jómagámat egy éjjelente ülésező különleges katonai bíróság halálra ítélt. Egy magyar származású szovjet ezredes, akit védelemre rendeltek ki, nevemben fellebbezett, majd személyem, szerepem tisztázódván - többek között oroszok megmentésében is - szabadlábra helyeztek. Az ezredest mindenesetre, aki talán megmentett - kivégezték, ő is Katyn áldozata lett... - emlékezett Varga Béla a 45 évvel ezelőtti napokra, hogy aztán ismét a mára váltson: - óriási benyomások várnak rám, ennyi év után újra látni a földet, ahol születtem, a magyar népet. Félek is kicsit... Varga Béla talán ezért is már előre megírta beszédét, amelyet az Ország- gyűlés május 2-i ülésén mond el. Gondo- san megfogalmazta, mert nem akarja, hogy friss benyomásai befolyásolják, amikor 43 év után ismét a Parlament szószékére lép. Csernobil még mindig fáj Évforduló van, ünnep nincs. Négy évvel ezelőtt - nem háborús viszonyok között - igazi atomcsapás sújtott le a Földre. A békés atom - gondatlanságok sorozatából eredően - kitört a szigorú biztonsági korlátok közül, hogy elhozza a békeidők Hirosimáját. A Szovjetunióban az évforduló jó alkalom arra, hogy emlékeztessék az illetékeseket: a csernobili katasztrófa még mindig benne él az emberek tudatában, s nem is csak fájdalmas emlékként, hanem aktuális feladatok, sürgős tennivalók sorozataként. Ezt az emlékeztetést megteszik a most zajló tudományos konferenciák, éppúgy, mint a gyakran egészen másfajta, politikai jelleget öltö tiltakozó felvonulások, tüntetések. Csütörtökön a szovjet televízió második központi programján egész napos műsort - itt telemaratonnak hívják - szentelnek az évfordulónak, amelyben jeles közéleti személyiségek, politikusok, művészek vállaltak fellépést. A műsorfolyam jótékony célú: szervezői már jóval korábban bevonták az adakozók körébe az amerikai, japán üzleti és politikai élet néhány ismert képviselőjét. , A szovjet sajtó és a televízió napirenden tartja a Csernobil-sújtotta területek gondjait, hiszen a veszély nem múlt el. Az évforduló hetében tűzte napirendre a Legfelsőbb Tanács a tragédia következményeinek felszámolására irányuló teendők áttekintését. A kormány elnöksége a napokban foglalkozott a feladatokkal, s úgy határozott, hogy egy 1992-ig tartó rövid távú, valamint egy hosszabb távú programot is előterjeszt a LT- nek. A rövid távú program 16 milliárd rubelt irányoz elő a katasztrófasújtotta térség lakosainak kitelepítésére, a sugárveszélynek kitett térségek élelmezésének javítására. Szomorú jellemzője az egészségügyi közállapotoknak, hogy a világ figyelmének középpontjába került csernobili betegek ellátása is csapnivaló. Több kórházban a végső elkeseredés eszközének bevetésére - éhségsztrájkra - kényszerültek a betegek, hogy helyzetükre felhívják a felső szintű illetékesek figyelmét. A következő évtizedekre szóló egészségügyi prognózisok nagyon eltérőek: szovjet szakemberek 200-600 közé teszik azok számát, akiknek várható halála közvetlenül összefügg majd Csernobillal. Az erőműbaleset után a helyszínre érkező első külföldi orvosok leghíresebbje, Robert Gale amerikai professzor szerint ez a szám viszont 70 ezer (!) körül alakul. Lassan folyik a történtek súlyának felismerése. Ukrajna, Belorusszia és az Oroszországi Föderáció egy része komoly segítségre szorul. A sugárzás szinjte sok helyütt még ma is jóval a megengedett norma fölött van, nem múlt el á veszély. Ugyanakkor sok faluban - főleg az idősebb emberek - nem hajlandók elhagyni lakóházukat, ragaszkodnak az ősök földjéhez és inkább vállalják a láthatatlan veszélyt is. Eddig több mint kilencmilliárd rubelt költöttek a károk felszámolására, a rászorulók támogatására. A kormány terve azonban jelzi, hogy a feladatok nagyobbik része még hátravan. Százezreknek kell új otthont nyújtani, hogy legyen hová áttelepíteni őket, s helyzetük ne romoljon, ha már az otthontól el kell szakadniuk mindörökre. A szovjet sajtó ezekben a napokban zúdítja a szakinformációktól az érzelmekre ható riportokig a beszámolókat. A katasztrófa következményeit viselő emberek tudják ugyan, hogy sorsuk nem merült feledésbe, de a lassú változás elkeseríti őket. Hosszú ideje mind szélesebb körű társadalmi követelés volt a valóban hatékony kormányprogram kidolgozása. Ez a negyedik évfordulóra megtörtént, a szovjet parlament vitája csak erősíthet a kormány szándékain. Talán végre előbb-utóbb a jó szándék és a tenni akarás párosul a lehetőségeket maximálisah kihasználó igazi cselekvéssel. S akkor végre elkezdhetnek „hegesedni” Csernobil nehezen gyógyuló sebei. A porig rombolt Hirosima képe az atomháború rettenetét idézi az emberben. Kevesen emlékeznek viszont Pripjaty városára, amely Ukrajnában mindmáig épségben áll. Csak éppen üresen, elnéptelenedve. A város csendes, lakatlan, mert lakhatatlan. Békés körülmények között tűnt el belőle az élet, jó néhány évtizedre. A Guiness-féle Rekordok könyvében a csernobili négyes blokk katasztrófája vezeti a legsúlyosabb atomerőművi balesetek listáját. Vélhetőleg a kötet szerkesztői is remélik: a vonatkozó címszó alatt soha többet nem kell cserélniük a szöveget. Ehhez az kell, hogy Csernobil neve jgyedül maradjon, ne csatlakozzon hozzá - miként Hirosimához a háború végén - a békeidők Nagaszakija. SZÁNTÓ ANDRAS (Moszkva) A különböző szovjet állambiztonsági szolgálatok 1917 és 1954 között csaknem ötmillió állampolgárt végeztek ki - közölte Alekszandr Karbajnov tábornok, a KGB sajtóirodájának új vezetője a Szánkéi Simbun című japán lap csütörtöki számában. Az interjú szerint az októberi forradalmat követő idők két állambiztonsági szervezete, az OGPU és a GPU számláját 1,2 millió áldozat terheli. Utóduk, az 1934 és 1954 között működő NKVD pedig 3,5 millió szovjet ember haláláért felelős. Az utóbbi áldozatainak a fele az 1937-38-as tisztogatásokban pusztult el - mondotta Alekszandr Karbajnov, hozzátéve, hogy közülük 23 000- en maguk is NKVD-ügynökök voltak. A tábornok szerint 1985 óta a szovjet hatóságok harminc kémet tartóztattak le. Közülük ketten dolgoztak a KGB-nél. Egyiránt reményét fejezte ki, hogy a nemzetközi szervezett bűnözés (így például af kábítószer-csempészet és a terrorizmus) elleni harcban sikerül majd együttműködést kialakítaniuk az amerikai CIA-vel. Hol vannak a katonák? Különleges misszióra vállalkozott a Magyar Televízió pécsi stúdiója. Azt kutatja: hol vannak a katonák, hol nyugszanak a második világháború magyar áldozatai? 1989- ben, a halottak napján „Katonasírok” címmel sorozatot indítottak el a pécsi televíziósok. Elesett magyar katonák adatai tűntek fel a képernyőn: név és rendfokozat, a halál oka és időpontja, az eltemetés helye. Sok száz honvéd végső nyughelyét ekkor tudhatták meg először a hozzátartozók. A Pannon Krónika hetente jelentkező összeállítása valóságos nemzeti mozgalmat keltett. Az ország minden részéből újabb nevek és címek, fényképek és tábori levelezőlapok érkeztek Pécsre. Olyan gazdagságú háborús archívum jött létre a tv-stúdió- ban, amilyen nincsen a levéltárakban és a múzeumokban sem. Feleségek, testvérek, gyerekek fordultak segítségért a pécsi televízióhoz, hogy információt kapjanak elesett vagy eltűnt katona hozzátartozójukról. Egyfajta keresőszolgálat alakult ki. A pécsi tv-stúdió nem tudja vállalni a világháború adatainak információs szolgálatát, ezért szándéka szerint átadja az összegyűlt írásos és tárgyi anyagot a magyar honvédség erre illetékes szervezetének, az elkezdett missziót azonban folytatja. Az idei nyáron expedíciót szerveznek a televíziósok a Don-kanyarba, hogy felkutassák és - ha lehet - filmre vegyék a magyar katonatemetőket. Pontos térképek és temetöregiszterek birtokába jutottak, továbbá segítségükre lesz két egykori tábori lelkész. Jövőre lesz a Szovjetunió elleni hadjárat és Magyarország hadbalépésének 50. évfordulója. A Magyar Televízió pécsi stúdiója a tragikus évfordulóra el akarja készíteni a Don-kanyari dokumentumfilmet. Egyidejűleg lépéseket tett az egykori áldozatok, elsősorban a háborús rokkantak helyzetének rendezésére. Pécsi kezdeményezésre létrehozzák a magyar hadirokkantak országos egyesületét, amely elsősorban erkölcsi-jogi támogatást nyújt majd a háború sérültjeinek. A különbség Idős házaspár, két megriadt öregember a szó szoros értelmében a sarokba szorítva vergődik. Kérdések, vádak, súlyos szavak záporoznak rájuk. Megparancsolják nekik, hogy álljanak fel. A menekülés, a menekülni próbálás számukra egyetlen lehetséges módját választják: nem vesznek tudomást a valóságról, megtagadják az együttműködést, az engedelmességet. Ilyesmihez nincsenek is hozzászokva. „Tegnap” még ők voltak élet és halál urai. Szemük villanását, kezük rezdülését százak lesték, ki sem mondott óhajuk megfellebbezhetetlen ítélet, azonnal végrehajtandó utasítás volt- milliók számára. Elena - vegyük őt előre a nő jogán, hiszen ilyetén mivoltát tragikomikus módon még a szigorú hadbíróság előtt is hangsúlyozta az életkorát firtató kérdés kapcsán - és Nicolae Ceausescu tetteiről, országosáról, egyéniségéről nagyon sokat tudunk. Ítéletet most talán mégse hozzunk felettük. Egy ilyen kísérlet már többé-kevésbé kudarcba fulladt. Szerdán este a Panoráma különkiadásában láthattuk a sebtében ösz- szeverbuvált hadbíróság igyekezetét, azt, hogyan lesz egy tárgyalásból koncepciós per. Pedig - ma így látjuk - valós vádak, megtörtént események, cselekmények alapján is joggal kimondható lett volna a végső, megfellebbezhetetlen ítélet. De hol ott a jog és az igazság, ahol általános szólamok hangzanak el, ahol a védő a legkeményebb ügyészt is megszégyenítő vádbeszédet mond? Szerepcsere, szerepjátszás, és bizony silányul megrendezett komédia nézői voltunk. A per igazi vesztese így nem az egyébként is esélytelen tirannus házaspár lett, hanem Románia új vezetése. Annak tekintélyén esett csorba. Persze, a körülmények sok mindenre magyarázattal szolgálhattak, tudjuk, hogy azokban az órákban még folyt a harc, a népakaratnak ellenállók akár a diktátor visszatérésében is reménykedhettek, sokan - a korábbi hű parancsvégrehajtók - attól tarthattak, hogy volt gazdájuk leleplezi őket... Végeztek hát vele, gyorsan, könyörtelenül. Könyörület csak azokban a kiskatonákban volt, akik a két koporsót a vékony műkőlapok alá tették. „Hát senki nem mondja, milyen legyen nekik?" „Legyen nekik könnyű.” „Nyugodjanak békében.” A halálos ítéletet ezeknek a tizen-huszonéves fiúknak a nevében mondták ki. Több mint valószínű, egyet is értettek vele. Hogy mégis mekkora és mi a különbség köztük és a bírósági tárgyalás résztvevői között, azt talán nem kell hangsúlyozni. GYURICZA MIHÁLY
