Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)

1990-04-21 / 16. szám

1990. április 21. TOLNATAJ - 5 t w Kegyelet család, amelyik maga járt faluról falura, azt kiabál­ták: „Stielflech­ten!” Széket köt­ni... mert nem tudtak magyarul, csak németül.- Hogyan nép- telenedett el Glashütte, azaz Üveghuta? le a harmincegy házat, míg csak az erdészet maradt, meg a templom­ból a harangtorony.- A műemléki világnapon szólal meg újra a harang. Kevesen van­nak itt azok közül, akik valaha Glas- hüttében éltek.-Pünkösdkor sokkal többen jöt­tek volna el. Stuttgart, Ulm környé­kén élnek, évente hazalátogatnak. Bátaapátiba... tavaly templom­on születtem, Glashüttében avatásra, az idén a hősök emlék­művét avatják.- Ha most eljöttek volna Bony- hádra, megfelelő körülményeket tudott volna biztosítani a város az elszállásolásukra?- Látja, ez a gond. Nincs egy szálloda... pedig sokan jönnek nyá­ron külföldről. Hazalátogatni... DOMOKOS ESZTER GOTTVALD KÁROLY Glashütteiek Johannes Fischer pécsi harangöntő műve Váczi Istvánná, született Ziech Éva a szülőfalujáról mesél. Bony- hádon beszélgetünk, a Völgységi Múzeumban, várja, hogy találkoz­zon az egyetlen még érzékelhető, hallható üzenettel: a falu harangjá­nak kondulásával.- Ott születtem, Glashüttében. Emlékszem, a faluban harmincegy ház volt még akkor, szegény em­berek lakták, akik székcsinálással, székkötéssel foglalkoztak. Kicsi föl­dek tartoztak a házakhoz, kevés jó­szág, tehén... Erdőt is irtottak. Szombatonként Bátaapátiból jött a kocsi, fölpakolták az elkészült szé­keket, vitték a vásárba. Kereskedők vitték el. De volt két-három olyan- Hát ugye, a kitelepí­téskor elvitték az embe­reket. Az én édesapám szál kai kereskedő fia volt, német anyanyelve ellenére magyarnak vallotta magát, mi így menekültünk meg. Az­tán telepeseket hoztak Istenmezejéről, de nem voltak hozzászokva a dombos vidékhez, nem tudtak megfelelőkép­pen gazdálkodni, nem tetszett nekik, és vissza­mentek. Ezután már csak a rombolás követ­kezett. Sorra bontották El - de csak az emlékezetben... Játék a hússal A főváros XIII. kerületében, az Ipoly ut­cában vagyunk. A harmadik emeleti la­kás csengőjével Merk János röviden je­lez. Kisvártatva nyílik az ajtó, sápadt, so­vány, beesett arcú, kissé hajlott fiatalem­ber nyit ajtót. Kockás inge kikandikál a drapp pulóvere alól, keze a kék nadrág­ján pihen. Szánalmas figura, állapítom meg magamban, miközben Merk János és munkatársa, Orbán Józsefné - mindketten a Szekszár­di Húsipari Vállalat piackutatói - bemutatkoznak, s elmondják jövete­lük okát. A szánalmas alak rám már fittyet hány, besorol a másik kettő mellé - megjegyzem, nem veszem zokon -, aztán előre indul, s annyit mond:- Nézzenek szét nyugodtan. Megtesszük és azt tapasztaljuk, nem Rottschildéknél, nem a mai új­gazdagénál, hanem olyan igazi prolilakásban vagyunk. A sápadt, vékony házigazda, miután leül a színét elhagyó, pokróccal letakart rekamiéra - hellyel nem kínál - várja a kérdéseket. Azokét a piackutatókét, akiknek egyébként nem környezettanulmány készítése a feladatuk, sokkal inkább - leegyszerűsítve - az eladási lehetőség megteremtése a vállalat árui számára, a túrajáratok ellenőrzése. Most mégis az előbbi munkát kénytelenek elvégezni.- Szóval... a levél ügyében jöttünk - ismétlik meg a bemutatkozáskor tett kijelentést -, és szeretnénk megismerni, hogy milyen körülmények között él.- Csak tessék - hangzik szűkszavúan. Amint körülnézek, rögtön azt keresem, hol írhatta ez a sápadt, jelen­téktelennek tűnő figura azt a levelet, aminek a hátlapjára S.O.S.-t és Jó egészséget, Szekszárdiak!, az elejére pedig Sürgősül feliratot helye­zett el. Tán a konyhaasztalon vagy a dohányzón? - morfondírozom, mi­közben egyre többször eszembe jut a kitépett, kockás, félbeszakított ir­kalapon a feketével kezdett, kékkel befejezett segélykérés. Arról van szó, azért ültek autóba a piackutatók, hogy megnézzék, jogos-e a ké­relem. * „Alulírott - név és cím a szerkesztőségben - A szerző - azzal a ké­réssel fordulok a T. Marketing Osztályhoz! hogy segítségkérés tárgyá­ban írt levelemet elfogadni, diszkréten kezelni és humánusan intéz­kedni szíveskedjék, melyet köszönök! Kérelmem röviden a következő: 38 éves, súlyos betegségben szenvedő fiatalember vagyok. Idős, beteg (82 éves), kisnyugdíjas nevelőanyámmal élek, nagyon nehéz kö­rülmények között. A nagy áremelések miatt örülünk, ha egy kis élelem­re és gyógyszerre jut, a Szekszárdi Húskombinát jó minőségű és olcsó termékeit sajnos már nem tudjuk megvenni! Segítsenek! Tisztelettel megkérjük önöket, ha kivételesen, emberségből van rá lehetőség, úgy küldjenek tisztelettel a Húskombinát termékeiből egy kis csomagot! Nekünk nagy segítség lenne és örömet okozna! Reklámot írnék em­berségükért! Mindent köszönünk! Jó egészséget kívánva őszinte tisztelettel...” * Nos, a sovány, sápadt fiatalember csak ül egykedvűen a rekamién és várja a kérdéseket.- Mennyi a jövedelme?- Hatezer forint. Nettó.- És a nevelőanyja nyugdíja?- Az négyezer.- Ketten élnek itt?- Ketten.- Mennyi a lakbér?- Nyolcszáz.- Hol dolgozik?- A Compacknál.- Mit?- Segédmunkás vagyok, sót lapátolok... vagyis lapátoltam - módosít gyorsan -, mert most beteg vagyok.- Mi a baja?- Nyömbélfekély.- Hát annak nem biztos, hogy hús kell, hanem diéta - mondja ki, amit gondol Orbán Józsefné.- Mennyit költ gyógyszerre?- Ezernyolcszázat. Az két adag havonta. Nagyon drága.- Valóban, de úgy tudjuk, ha orvosilag igazolt a nyömbélfekély, ak­kor hat hétig úgynevezett fekete receptre kedvezményesen kap gyógyszert... Emberünk eltűnődik, de nem szól semmit. Hallgatok, nem árulom el, hogy orvos ismerőseim sem hallottak olyanról, akit nyömbélfekély miatt szigorú húsdiétára fogtak volna. Dié­tás megszorítás, fűszerszegény étrend van, gyakran kell étkezni - na­ponta ötször hatszor de keveset. Tilos az alkohol és a cigaretta, vala­mint a füstölt hús. Tésztát, főzeléket és húst is ehet a beteg, de nem szabad, hogy fehérjedús legyen az étek. Nos, miután ezt végiggondo­lom, megjegyzem magamban, bennem egy diétásnővér veszett el, ám az újabb dialógus visszazökkent a régi kerékvágásba.- Kíváncsi lennék rá - így Merk János -, hogy írt-e más húsipari vál­lalatnak is levelet. Ugyanis tudunk arról, hogy a pápaiak kaptak hason­ló témájú postai küldeményt valakitől.- Na és - vonja meg a vállát, aztán először villan meg a szemében va­lami csibészes fény -, ha írtam, hát írtam. Nem bűn az. Annak írok, aki­nek akarok! Nem? - teszi fel a költői kér­dést, miközben a szája gúnyos mosolyra görbül.- Honnan tudja, hogy a Szekszárdi Hús­ipari Vállalatnál van marketing osztály? - érdeklődnek a piackutatók, de a kérdésre egy újabb sejtelmes mosoly a válasz. Mi­után a szekszárdiak közük, hogy nincs ilyen osztály, figyeljük az arcát, a szemét a kimondott, illetve ki nem mondott tőmondatait a gesztusait aztán kezdünk rájönni, ez a sápadt vézna, beesett arcú, kockás inges vigyorog. Játszik velünk, ö a vagány, akinek egy-egy levelet megér az, hogy kérjen, legfeljebb jó heccnek fogja fel, ha nem kap. Itt a játék” azonban komoly.- Hol hallott a Szekszárdi Húsipari Vállalat olcsó és jó minőségű termé­keiről - érdeklődnek a piackutatók.- A rádióból - hangzik foghegyről a most már elmaradhatatlan csibé­szes mosoly kíséretében, a világ legtermészetesebb dolgának tartva azt amit mond.- Onnan bajosan! - emeli meg egy icipicit a hangját Merk János. - Mi ugyanis sem a rádióban sem a televízióban nem reklámoztuk a termékein­ket...- Szót nem hallat erre a sovány fiatalember, de az előzőekben megfi­gyelt reakciója most sem marad el. Közben megjelenik az előszobában egy idős, ősz asszony, a nevelőanya. Hívjuk, kérleljük jöjjön közénk, de semmit nem szól, csak végigmér bennünket Meg sem hallja az invitálást mintha megsüketült megnémult volna. Közben pedig biztosan arra gon­dolhat intézze csak el ez a gyerek, ha egyszer belekezdett valamibe, én nem avatkozom bele. Kis ideig áll, néz a semmibe, aztán elnyeli a konyha.- Azt írta a levelében, ha segítünk, reklámot csinál a vállalatnak. Hogyan képzeli ezt? - hangzik az újabb kérdés.- Erre most nincs kedvem válaszolni - így a fiatalember -, s azután bár­mit kérdeznek a piackutatók, mindig ugyanaz köszön vissza: - Erre most nincs kedvem válaszolni. Rövid időn belül kiderül, a további kérdezőskö- dés értelmetlen, ezért egy folyosói kupaktanács úgy dönt a kérés kielégí­tetlen marad. * Kádár Zsolt a Szekszárdi Húsipari Vállalat kereskedelmi igazgatóhe­lyettese ismeri az ügyet Az a tapasztalata, mondja, hogy Tolna megyéből sosem, mindig csak Pestről kapnak ilyen tartalmú levelet A vállalat vezetői lelkiismereti kérdésnek tekintik mindegyiket amit lehet megnéznek, s ha van ténylegesen rászoruló egy-egy szegény család, akkor azon segíte­nek. A reklámköltségből keveset tudnak juttatni, de rendszert nem akar­nak a támogatásból csinálni. Ugyanis nem ez a módja a segítségadásnak. Tudják, a szegénység hozta ezt magával, de általában nem azoknak jut eszükbe élelmiszert.kérő levelet írni, akik a legrászorultabbak. Ez egy je­lenség. Az egyre kevesebbet érő alacsony jövedelemmel bíró rétegek egy része, a vagányabb taktikázik, így próbál szerezni, a másik, a szégyenlö- sebb pedig dolgozik inkább. Még minden szúrópróbaszerű látogatás azonban a leírthoz hasonlóan végződött.. Az eset ami cseppet sem men­tes a tanulságtól, itt valójában véget ér(hetne), de attól még a szegénység marad és a taktikázás folytatódik... ÉKES LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents