Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)
1990-04-21 / 16. szám
4 - TOLNATAJ 1990. április 21. Töprengéseim Illemtan Húsvét vasárnapján, reggel nyolc óra 13 perckor Szekszárdon az egyik lakótelep tőszomszédságában megszólalt egy motoros háti permetezőgép. Az éktelen berregő, fülhasogató zajra kinyíltak a bérház ablakai, s a fáradt, ám az ünnepeken pihenni akaró magyarok pisla szemmel és féktelen felháborodással figyelték a kertjében permetező szorgos gazdát. A szorgos gazdajninderre fittyet hányt, tán eszébe sem jutott hogy tán mégis húsvét, meg mégiscsak vasárnap lenne, arról nem is beszélve, hogy a környező magasházak kettőzött erővel visszhangozták a fülsiketítő motorhangot. Tudniillik mi illik. Úgy látszik nem mindenkinek van természetes, vele született érzéke arra, hogy tudja mikor, hogyan kell viselkednie főleg ha közösségben dolgozik és él. A helyes viselkedésmód, a jómodor, az illem bármikor megtanulható utólag is. Egykoron - meséli idős apám - a gyerekeknek tízéves korukban a kezükbe nyomták az illemtankönyvet, ami első olvasmányaik közé tartozott. Alapvető dolgokat lehetett ezekből a könyvekből megtanulni, olyasmit is, amire esetleg nem terjedt ki a szülők és a tanító bácsik figyelme. Sajnálatos mód az iskolában nemigen pazarolnak órákat arra, hogy jó modorra okítsák a gyerekeket, arról nem is beszélve, hogy a családi házban a ritka vasárnapi közös ebéden kívül szinte nincs alkalom arra, hogy például megtanítsuk az utódainkat arra, hogyan kell használni a kést és a villát. Tán ezután, most majd eszükbe jut valakiknek, hogy nem csupán a tánc és illemtanároktól lehet ellesni nem is az illedelmes, hanem inkább a kellemkedő viselkedést. Van mit tanulni, van mit bepótolni. Megyünk a téeszbe. Az újonnan megválasztott elnöknek akarunk kedveskedni néhány fotóval, ami a megválasztásakor összehívott közgyűlésen készült, és nem került be a lapba. Szimpatikus, kellemes arcú, jól öltözött negyvenes férfi, ráadásul nem harsány, hanem rendkívül halk - igazán megérdemli, hogy törődjünk vele. Az elnöki iroda ajtajában futunk össze, szíveskedik megismerni, kikapja a képeket a fotós kezéből, és áll, és vár. Mi is. Tán behívna, tán leültetne, tán megengedné hogy megkérdezzük: hogyan teltek az első napok. Egy csudát! Sietve kezet nyújtunk, s igyekszünk mielőbb minél távolabbra kerülni a modortalan, hogy ne mondjam pallérozatlan téeszelnöktől. Miközben zötykölődünk a hepe-hupás úton, azon töprengek: vajon hogyan tárgyal üzleti partnereivel ez az ember? Mit szólhatnak, mikor ilyen kelletlen emberrel találkoznak, aki csak fél füllel, fél szívvel van ott ahol van, testének, lelkének másik fele valahol az éterben barangol, s gúnymosollyal szemléli jókora magasságból a szituációt, amiben éppen van. Hiedelem, illemszabály, illendőség, etikett. Van annak talán már húsz éve is, hogy a televízió sorozatot indított „Tudni illik mi illik” címmel, s a bájos Feleki Kamill volt a főszereplő. Nem sértően, inkább elegáns humorral próbálták okítani a tudatlan népet, például arra, hogy a csontot nem illik a markunkba pökni, hanem villával a tányér szélére kell helyezni. Nem hiszem, hogy annak idején vizsgálták a nézettségi szintet, de tátott szájjal bámultuk a képernyőt, s jókat nevettünk azon: mennyire csetlik-botlik a világban az, aki nem ismeri az alapvető viselkedési formákat és normákat. Érdemes lenne ismét előszedni a dobozba zárt sorozatot: még akadnak, s nem is kevesen, akik megtanulhatnák például azt, hogy ha új nap kezdődik így köszönünk: „Jó reggelt kívánok”. Lepkeház Pályázatot írtak ki. Az volt a feladat, meg kell tervezni a pavilont, amelyben Magyar- ország mutatkozik be az 1992-es sevillai világkiállításon. A pályázatra több pályamű érkezett be, s a zsűri döntött. A nyertes az az építész lett, aki lepkeházat tervezett. Milyen is egy lepkeház? A lepkeház előtt egy óriási ballon himbálódzik, amely piros- fehér-zöldre van festve. Benn a házban - amely természetesen lepke alakú - éjjeli és nappali lepkegyűjtemény található, lepkehálók, tavacska, a tavacska körül pedig délszaki növények. A lepkeház hátsó traktusán egy presszóféle található, ahol ha elfáradt az ember a pillangók nézésében, csendesen pihenhet és eliszogathat valamilyen - feltehetően színes - italt Honnan a lepkeház ötlete? Az építésvezető kisfia annak idején, még ötéves korában elkezdte gyűjteni a lepkéket s apuka azt figyelte meg, hogy nincs annál csodálatosabb látvány, mint amikor a fel-felreppenő lepke után egyre beljebb fut a sejtelmes erdőbe a gyerek. S különben is: a lepke fejlődése, átalakulása valóságos csoda. A petéből hernyó, a hernyóból báb, a bábból lepke, azaz imágó lesz. Az „imágó” az alapszava a mostanában gyakran használt kifejezésnek az imázs- nak, avagy imidzsnek, ami magyarul jellegzetes külső megjelenést és belső tartalmat takar. A kérdés: Magyarországnak a pillangó az imázsa? Ha a világ bármely sarkában élő ember kis hazánkra gondol, az éjjeli, meg a nappali lepke jut az eszébe? Nem. A paprika, a fűszeres ételek, a gulyás, a szilaj csikós a műveltebb rétegnek Szentgyörgyi Albert, Neumann János, Teller Ede, és a többi kiváló tudós koponya, azok, akik itt születtek, tanultak és dolgoztak valameddig. Nem kell szégyellni a gulyást a tokaji bort, s a csikóst! Más népek büszkék népi hagyományaikra, hisz ettől az ami az ország, s ami miatt érdemes felkeresni. Spanyolországban bikaviadal van, Magyarországon gulyásparti. Miért baj ez? Sevilla szép spanyol város, özönlenek majd oda milliószám a turisták két esztendő múltán világkiállítást látni. Betévednek majd a magyar pavilonba hogy megnézzék, mi is az, ami jellemző Magyarországra, és látnak majd egy csodálatos lepkegyűjteményt éjjeli és nappali pillangókból. Az embernek megáll az esze, és nem működik. Nekem spéciéi Verne egyik ifjúsági regénye jut eszembe, amelynek egyik mellék- szereplője egy furcsa, öreg, szemüveges, kicsit ütődött figura, aki kezében lepkehálóval állandóan rohangászik. Ha történetesen nem magyar, hanem mondjuk ausztrál állampolgár lennék, megállnék a tavacska partján, kezemben egy illatos délszaki növény levelét morzsolgatnám, és egyetlen egy dolog jutna csupán az eszembe: bogaras nép lehet az a magyar. Kirakatnézőben Állok a Skála Áruház kirakata előtt, s minthogy éppen a cipővásárlás lenne esedékes, gusztálom a lábbeliket Csinosak, divatosak. Az a szép, kis finom fekete topán, aminek diszkrét szalagocska a disze éppen megfelelne. Az anyaga, a sarka, a fazonja - mintha nekem találták volna ki. Csakhát az ára! Elérhetetlen, hisz3100 forintot írtak ki az árcédulára. Nem, ez nem az én kategóriám. Ha ebből a kirakatból akarnám kényes Ízlésemnek megfelelően cipőbe bújtatni családom tagjainak a lábát szerény számításaim szerint húszezer forintot hagyhatnék a boltban. Mégis van, aki megveszi, hisz különben miért tennék kirakatba, miért árulnáka boltban? De vajon ki lehet az a férfi, aki 8400 forintos lábbeliben talpal a megélhetés után? Rejtély. De megpróbálom kideríteni, s ha mostanában megyek az utcán csak a járdát nézem, ahol az ilyen cipőket koptatják. Előre is elnézést kérek azoktól az ismerőseimtől, akik kimarjult, talpalt, és sarkalt, esetleg flekkel foltozott cipőben járnak, ha nem fogadnám a köszönésüket Megszállottan kutatom ugyanis a titkát: vajon miből futja ilyen mesés lábbelire némely tehetős honfitársunknak? D. VARGA MÁRTA Enyém, tiéd, övé, miénk... Szerencséjük van a Szekszárdon lakóknak, hisz ha zaj- és füstmentes levegőre, egyedüllétre, a természet szépségeire vágynak, a várost bármelyik pontján elhagyva, azt hamar megtalálhatják. Kicsit odébb van a várostól a szálkái erdő és horgásztó, már közelebb a sötétvölgyi, mégis talán a szekszárdiak szivéhez a legközelebb álló a gemenci rész, ahol minden együtt van: víz, jó levegő, tér, erdő, sétautak, kisvasút, sétahajózás, a Trófea kirándulóközpont, a bel- és külföldiek csodálatát egyaránt kiérdemlő gemenci erdő. 1970-től egy pár évig az erdőben sétálóknak, az idelátogatóknak kedves és kultúrált pihenőhelyül, az itt tartózkodó természetimádóknak pedig felejthetetlen élménnyel szolgált az erdőben való ébredés, a természet kézzelfogható közelsége, amelyet a Szarvas csárda biztosított számukra. Vasárnap délelőtti sétánk főszereplőjét, a Szarvas csárdát az 1970- es évek közepén a Gemenci Erdő-és Vadgazdaságtól „megvásárolta” az MSZMP saját használatára, ami akkoriban óriási felháborodást és döbbenetét váltott ki a város közvéleményében és mindazokéban, akik bárhonnan is megpihenni, felüdülni jöttek, vendégei voltak e háznak. Az épület a funkcióváltás következtében a közönség számára szinte megközelíthetetlenné tette a gemenci erdőt, mivel a csárda, mint az utolsó látogatható hely, zártkörűvé vált. A fentiek mindenki számára köztudottak voltak, a felháborodáson valamit enyhített a Gemenci Kiránduló Központ, ahol a Trófea vendéglő és az ide áthelyezett Trófeamúzeum hivatott „kárpótolni” a Szarvas csárdát. A létesítménynek van azonban egy igen nagy hiányossága, szálláshelyet nem tud biztosítani, ezért csak az átutazók, illetve a helyiek látogathatják. A csárda kívülről most is kihaltnak látszik, „gazdájától” Molnár Lászlótól kapunk a ház közelmúlt történetére ■ "vonatkozóan felvilágosítást.- Amikor 1977-ben az MSZMP megvette az épületet egy A kategóriájú vendégház lett, amely egyben meghatározta a vendégek körét.- Kik tartoztak ebbe a körbe?- A KB-tagok, a politikai bizottsági tagok, ezenkívül a mindenkori megyei első titkár vendégei.- Igaz, hogy Kádár János is többször volt hosszabb ideig vendége a háznak?- Hát ez túlzás, járt itt, de mindig csak igen rövid időre, pár órára. Tévedések eloszlatása végett szeretném hangsúlyozni ez a ház nem volt vadászház. Akik idejöttek, azok családostól jöttek, és pihenni, nem vadászni.- Most kié a ház?-Tulajdonjogilag a magyar államé, ideiglenesen a Szekszárd Városi Tanács kezeli, 1989. április 1-jén a müncheni KOMA Kft., illetve a LAKOMA Klub kizárólagosan bérli. Egy- egy klubtag évente 2400 márkát fizet, ezért 14 napig kap szállást. Az ellátásért külön kell fizetnie.- Ön, mint aki már tíz éve figyelemmel kísérhette az épület sorsát, milyen megoldást látna jónak az épület jövőjét illetően?- Dönteni mindenképpen gyorsan kellene. Az épületet körülvevő területen a horgásztó - amiben már nincs hal, mert állítólagos tulajdonosa, a Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaság lehalászta - valamint a sportpálya gazdátlan, kissé Csáki szalmájává kezd itt minden válni. A városi tanács még nem érzi igazán magáénak, éppen a döntés hiánya miatt.- Akkor mégis mi a megoldás?- Egy idegenforgalmi centrumot létrehozni, amely magába foglalja az összes itt lévő lehetőségeket, amelyeket ez a csodálatos környezet kínál.- Az MSZMP vagyonával való elszámolás szükségességét az 1989. november 26-i népszavazás megerősítette. Mi lesz a Szarvas csárda sorsa? A válaszadásra Mátyás Istvánt, a Tolna Megyei Tanács általános elnökhelyettesét, a Tolna Megyei Idegenforgalmi Bizottság elnökét kértük meg.- Az MSZMP vagyonának értékesítését az Állami Fejlesztési Intézet végzi. A többi pártüdülő körébe sorolták a Szarvas csárdát is. Ez az, amivel sem a megyei tanács, sem a helyi tanácsi vezetés nem ért egyet. Olyan értéket képvisel ez az épület a körülötte lévő területtel, amelynek mindenképpen önkormányzati kezelésbe kell kerülnie, mégpedig idegenforgalmi hasznosításra, hogy a város anyagi forrásait táplálja a létesítmény bevétele.- Milyen funkciót tölthetne még be ön szerint, azonkívül, hogy újra szállóvendégeket is fogadhatna?- A Trófeával és a horgásztóval egy olyan egységet képezhetne, amelyhez én még megvalósítható lehetőségként a bograpusztai hőforrást, valamint az őcsényi repülőtér bővítését is hozzákapcsolnám, valamint egy 60-80 fős szálloda építését.- Ön szerint milyen esélyei vannak az önkormányzati szerveknek arra vonatkozóan, hogy a Szarvas csárda a városé maradhasson?- Ésszerű kompromisszumokat kell kötni, amelyek a helyi célokat, érdekeket védenék, a legteljesebb nyilvánosság, elsősorban a lakosság bevonásával. Már tettünk lépéseket, idéznék a Tolna Megyesi Tanács elnökének az MT. Hivatala elnökhelyetteséhez, Bercsényi Bo- tond kormánybiztoshoz írt leveléből: „A város és a megye elképzelése szerint az egész területet, mint egységes komplexumot kell kezelni, ami elsősorban nem csak gazdasági kérdés, hanem város- és megyepoli- • tika. Ezért a Szarvas csárdának az Állami Fejlesztési Intézet által való értékesítése súlyosan sértené a létrejövő helyi önkormányzat és a város lakosságának érdekeit, a pártok és a közvélemény körében közfelháborodást váltana ki.” Az 1970-es évek közepén már egyszer „közérdekből” az MSZMP tulajdonába került az, ami mindenkié volt. Most az MSZMP vagyonának elszámolásakor egy központi vagyonelszámolás részévé válna, megint csak „közérdekből”. A helyi és a megyei tanács vezetői, a pártok, viszont az szeretnék, legyen a Szarvas csárda újra mindenkié, elsősorban a Tolna megyeieké, ar szekszárdiaké, a miénk... SAS ERZSÉBET Kié leszel, Szarvas csárda?
