Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)

1990-04-14 / 11. szám

6 - TOLNATÁJ

1990. április 14.

László-Kovács Gyula:

• •

elvisznek a harangok

ha eljössz velem hát menjünk! mint két énekes akik jártukban mosolyt csalnak a szemekbe

s kezükkel megszelídítik a futó villámokat és elhevernek a bokrosán nőtt akácfák árnyékában

mielőtt az ég tartománya nyakukba zúdítaná a perlekedő nap apró tűszúrásait

menjünk!

hiszen sorsunkat eggyé forrasztotta

nyugtalanságunk

s a napraforgótáblák hullámzása

amely parttalan

akár az alföld homoktengere

vagy a tanyák tornácain ülő öregek

sírása

menjünk

mert vigaszra szorulnak a szótlan kabócák a házaktól elcsatangolt kutyák s a botok által száműzött hontalanok

hallod?

a harangok megszólalnak s a fűzfasípok sem némák értünk szólnak és értük

(

akik örökre a földbe felejtették álmaikat

írás

közben

(Petőfi Clevelandben) Levelet hozott a posta. Amerikából, vastag borítékban, Lux András barátom küldte el tanulmányát, amit a Magyar Mérnökök Világszövetsége és a Clevelandi Magyar Mérnökök Egyesületének találkozóján olvasott fel. Lux András hivatását tekintve bányamérnök, ugyanakkor jeles művelődés- történész: fontos kutatások fűződnek nevéhez Liszt életművével kapcsolatban, vizsgálta Mozart Varázsfuvolájának forrásait, most pedig szép tanulmányt írt „Mérnök szemmel Petőfi nyomában” címmel, ez hangzott el Clevelandben.

Az itthoni Petőfi-izgalmak a tengeren túl is megmozgatták a képzeletet, de sietek megjegyezni, hogy Lux András nem a kérdés megoldására vállalkozott, állást sem foglal a vitában, s azt írja, emigráns társai nevében is, „hőn reméljük, hogy Petőfi sorsa kutatását is az igazságra törekvés és nemcsak az érzelmi elképzelés vezeti". Azt vizsgálja, mekkora utat kellett volna Petőfinek megtennie, ha a segesvári csata után, fogolyként, mégiscsak elindul Barguzinba. Mielőtt válaszolna,, saját Petőfi-emlékeit eleveníti fel. Van belőlük bőven, mert hajdanán pápai diák volt, abba a református főgimnáziumba járt, ahova Petőfi és Jókai, a régi diákünnepségek is élénken élnek emlékezetében. Ugyanakkor kiválóan ismeri a Pető- fi-irodalmat is. Idézi Splény Béla „Nemzet és emlékezet” című, alig ismert emlékiratát, érdekes adatokat közöl a selmeci evangélikus líceumról, Tarczy Lajosról, a jeles tanárról, olvasta Herczeg Ferenc, Németh László drámáját, Illyés Petöfi- könyvét s részletesen idézi a minden szempontból hiteles Dienes Andrást. ' Amikor a kérdés foglalkoztatni kezdte, mint Írja, „újra átéltem az izgalmakat, majd a menekülést a kilátástalanságot és végül a nagy elhatározást a tengerentúli emigrációra. Ugyanakkor száguldó fantáziával követtem egy elképzelt szibériai száműzetésben Petőfit is”.

Saját emlékei is bevilágítják az utat, midőn elkezdi számításait a Segesvár-Bar- guzin távolságot illetően, amit „nem köny- nyű leolvasni a térképről a Föld görbülete miatt”. Sitt lép elő a tudós, aki segítőre is talált egykori soproni tanítványa, Füry Rudolf személyében. Lux András ezután ismerteti a legújabb távolságmérési módszereket, s azt mondja, 24 műholdra lenne szükség a pontos és gyors helymeghatározáshoz „Ez a program most van kiépülőben, aminek segítségével egy repülőgép helye 15 méteres pontossággal meghatározható lesz” Very tong base line interferometry a módszer neve, Lux András azonban egyelőre más eszközökkel dolgozik s tanulmányában itt hosszú egyenletek következnek. A laikus nehezen tudja követni ezeket mert trigonometriai képletek hálóján kell átvergődnie Segesvártól Barguzinig, aminek távolsága 6370 kilométer, s Lux András további számításai szerint ha Petőfi végigjárta volna ezt az utat hét évig kellett volna gyalogolnia.

De miért idézem ilyen részletesen ezt a tanulmányt amit egy játékos ötlet diktált a tudós szerzőnek? Valójában nem is a végeredmény fontos, inkább az, hogy felejthetetlen hazai emlékek, Petőfi, a magyar nyelv iránti hűség és természettudomány találkozik ebben az írásban, s elég volt egy hazai hóbortos ötlet hogy gondolatok sorát indítsa el. Arra a kérdésre felel, amit magának tett fel: mi vár szeretett Petőfijére, ha nem esik el a csatatéren? A hűség szavával felel, mert a hűség példája ez a szokatlan témájú szép tanulmány, az emigránsként is szeretett hazához, Petőfihez, a magyar vershez.

(Meddig él a költő?) Egy másik könyv nem a tengerentúlról érkezett, Budapesten adták fel, mégis nagyobb utat kellett megtennie, mert a halál parsáról hozott üzenetet Hargitai Gyula nevét kevesen ismerik, idő előtt távozott s most már soha nem tudjuk meg, mit vitt magával egy irracionális baleset áldozataként 1982-ben, 28 évesen. Életében csak néhány verse jelent meg, mert költő volt aki verseivel körülfalazott magányban élt szavak titka között Első könyve a Fehér lobogó, 1988-ban jelent meg, hat évvel halála után, a második most Pogány rekviem címen. A verseket édesapja gyűjtötte egybe s Mányoki Endre írt hozzá bevezetőt „Ha valamire féltékenyen büszke vagyok, az az, hogy az életében csak én közöltem őt A Mozgó Világban, annak idején” - írja s még ezt is: „A maga azonosulás-esélytelenségének és folytonos azonosulás-kényszerének ambivalenciáját élte meg kozmikus tragédiaként verseiben.”

A néhány sor egy költő pályáját fogja egybe, vádlón és immár jóvátehetetlenül. Szerencsésebb korban az idő készíti elő a költő útját; a reformkor elképzelhetetlen a Zalán nélkül, miként Petőfi vagy Arany sem tanúja vagy éppen illusztrátora korának, hanem alakítója A János vitéz vagy a Toldi sem olvasmány csupán, hanem példa a cselekvésre, a lélek mélyén élő remény megtestesítője.

De mihez kezdjen egy költő, aki 1956-ban született? Ami mögötte van, túl közeli ahhoz, hogy történelemként lássa, a hivatalos megnyilatkozások is óvatosak bizonyos hibákról szólnak ugyan, de semmit nem lehet nevén nevezni, s Illyés híres verse, az Egy mondat csak csempészáruként terjedhet Mit tegyen hát a költő, amikor maga is tisztában van azonosulás-képtelenségével, s azt is tudja, bármit tesz, kényszerpályán mozog?

Visszavonul önmaga belső tájaira, a lélek emigrációját választja, ami eleve kudarc, s midőn leírja, „orvvadászok megmagyaráztak mindent”, tudja, hogy a magyarázat mit sem ér. Csontváryról beszél, de őt jellemzi ez a szép kép: a parton a hattyúcsönd összerogyott.. Monológot mond a sötétben, voltaképp minden verse ilyen magánbeszéd s a remény azt a jövőbeli költőt élteti, aki nem lehetett:

félned „

nem szabad mert erősebb vagy te minden gépeknél nyitott szemmel járj Ember hogy kijelentéseim a félelmek dombján zörögjenek kormos szeméttelep szélrázta roncsaiként ámen Megrendülve olvasom verseit melyek a túlsó partról üzennek s bármennyire is tragikus volt a sorsa, verseiből nem a megsejtett halál rettegése szól, mint Radnóti fegyelmezettségében is idegesen vibráló soraiban, inkább a messze remény szavát hallom ki belőlük ami minden költőt éltet mert miben is hinne, ha nem abban, hogy versei, akár rejtek- utakon is, megtalálják az olvasót aki meghitt perceiben úgy érzi, végső menedéke a vers, semmivel nem pótolható titkos sugallat A költő elérheti a pátriárkái kort vagy leterítheti az oktalan halál, a csatatéren vagy egy utcai baleset során. A vers ekkor kezdi meg külön életét sejtelmes erők formálják a sorok új értelmet kapnak mindig más fényben villannak fel. Minden versnek ez az állandó megújulása titka, legyen szó Petőfiről, Radnótiról vagy Hargitai Gyuláról. Amit ránk hagytak a halál pillanatában bonthatatlan egésszé válik végleges egységgé.

Meddig él a költő? Ameddig nem apad ki verseinek kútja.

S itt már a mennyiség jelentősége is másodlagos, mert néhány vers is ki nem hunyó életművet jelenthet Azt hiszem, szegény Hargitai Gyuláé is ilyen a könyvét olvasva nem kurtára szabott éveire gondolunk hanem versei titkos életére, arra, amit maradandónak mondanak

CSÁNYI LÁSZLÓ

Sütő András:

„A holtak elégedjenek meg a földdel...”- Naplójegyzetek Október 17.

Tegnap Kovács Levente részletesen is elmesélte, miként tiltották be Szatmáron a Lócsiszár előadását. Az utolsó jelenetet próbálták éppen, mikor beszólt telefonon Bukarestből bizonyos Trif elvtárs:- Halló, Parászka elvtárs?- Parászka.- Mi a helyzet a Sütő-drámával?- Bemutató előtt állunk.- Nem állunk bemutató előtt.- Hanem?- Hanem az a helyzet, hogy önöknél egy színésznő eltörte a lábát. Világos?- Nem világos. Nálunk ugyanis egyetlen színésznő sem törte el a lábát.- Azt mi jobban tudjuk. Tehát eltörte. Hogy kicsoda? Mondjuk B. Ildikó.

Parászka:- Az pláne nem törhette. Nem is játszik a darabban.

Trif elvtárs zavartan:- Hű, a mindenségit! Akkor az baj. Azazhogy nem baj. Mert akkor egy másik színész törte el a lábát. Lehetőleg főszereplő legyen. Vagy bármelyik! Fontos, hogy a dráma valamelyik szereplőjének kitörött a lába. Következésképpen a Lócsiszár próbáit felfüggesztitek.- Mi a baj vele? - kérdezte Parászka.- A darabbal nincs baj. A szerzővel van baj.- Mi a baj?- Ezt nem tudom most megmondani. Kész. Lárévédéré!

Ezután Parászka a megyei pártbizottsághoz fordult. Stanca titkár elvtárs véleménye az volt, hogy a lábtöréses indoklás nem a legjobb. Azt kell inkább mondani, hogy a színház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nemzeti ünnep műsorába, így tehát a Lócsiszár próbáit most abbahagyják.- Ezt azonban nem sokkszerűleg, hanem apránként, tapintatosan, egyéni úton kell a társulat tudomására hozni.

Stanca elvtárs zseniális elvtárs.

Ezután pártgyülés következett. Nevezetes esemény. Szélyes Ferenc, aki a darab lázadó hősét, Nagelschmidtet alakította volna, valóságosan is föllázadt: bejelentette, hogy,kilép a pártból.

Kilépni persze nem hagyták, hanem másokkal együtt, akik emigrálnak, annak rendje-módja szerint kizárták.

Bátor és tiszteletre méltó férfiú ez a Szélyes Ferenc.

Október 29.

A Kossuth rádióban ismertették a Magyar Nemzetben megjelent tiltakozásomat Tőkés László temesvári református lelkész állami és egyházi üldöztetése ellen. Nem sokkal azután, hogy elhangzott, telefonon keresett már B. belügyi ezredes. Nem voltam itthon, így csak Évával beszélhetett. Nem tudni, mit akar. De bizonyos, hogy megtalál. A belügy mindig mindenkit megtalál. Annak semmi értelme, ahogyan némelyek úgynevezett „kínos helyzetek” elől megpróbálnak kibújni, sőt éppenséggel elmenekülni. Nincs hova bújni, menekülni. Jaj, mondd, hogy nem vagyok itthon! Elutaztam! Beteg az anyósom. Isten tudja, mikor kerülök csak vissza! Stb. A menekülő embert akkor is elcsípik, ha „megtisztelő fölkéréssel” üldözik, például, hogy köszöntő sorokat írjon a pártfőtitkár vagy felesége születésnapjára. Múltkoriban egy ilyen tiszteletsújtott kollégával találkoztam. Mi járatban mifelénk? Mondja, hogy újabb hódoló kötet készül a Vezér tiszteletére, öt is fölkérték: írna valamit, de nem fog írni. Hogy ne zaklassák, elutazott otthonról, városunkban töltött néhány napot, ám itt is fölfedezték, így tovább kell utaznia Brassóba. Mondom, nem lenne egyszerűbb szembe szaladni? Uram, a megtisztelő fölkérésnek nem tudok eleget tenni. És ülnél nyugodtan az otthonodban. Nyugodtan? Hát azt gondolod, ilyen egyszerű ez? Nevettünk.

A Vinczéhez írott levél visszhangjából. A halállal fenyegetőző telefonpatkány után egy-egy barátunk is megszólal. B. hívott Székelyudvarhelyről: „Hallgattuk és egyetértünk!” G. és M. a szerkesztőségben keresett meg egy néma kézszorítás végett. Sz. G. román barátja megölelt, szeme könnybe lábadt: „Egész szívemmel veled és veletek vagyok!” - mondta. É. tanácsa így szólt: „Lehetőleg ne járkálj egyedül, kerüld a magányos utcákat.” No persze.

Szűts Pál nagykövet látogatása. Kinyitom a nagykaput, hajtsanak be az udvarra. Nem biztonságos a ház előtt hagyni a gépkocsit. Későbben a nagymosásban segédkező asszony így szólt: „Tessék már utána nézni, ki az a pofátlan alak odakint? Felmászott a kerítésre, úgy bámulta a vendégek autóját. Mondom neki: szálljon le, hallja! Mit akar maga?” Kérdem; „S aztán mit mondott?.” - „Romá- nyul morgott valamit.” „A jelek szerint az elvtárs otthon felejtette a távcsövét. A szemközti ház emeleti ablakából szokott ilyen alkalommal leskelődni.”

Október 31.

Telefon. B. ezredes. Mondom Évának: „No ugye, hogy megtalált?” Közel háromórás vita legutóbbi „államellenes megnyilatkozásaimról”, ahogy ő fogalmaz. Békésnek nehezen mondható eszmecserénk témái: 1. Ámagyar nagykövet látogatása. 2. A Tőkés László ügyében Budapesten közölt nyilatkozatom. 3. Vincze Jánoshoz írott levelem, melyet a Kossuth rádió is beolvasott.

Ez utóbbit különösen súlyos vétségnek minősíti. - „Ez végeredményben kémtevékenységnek is minősíthető.” - Szóba hozom a kerítésen mászkáló gyanús leskelődőt is. B. ezredes ezt így magyarázza: a szemközti munkatelep egyik munkása arra figyelt föl, hogy udvarunkra idegen kocsi (egy Mercedes) hajtott be. Már most az a munkás igen becsületes ember lévén betelefonált (a rendőrségre? a belügyhöz?), mondván: gyanús dolgot észlelt. Az az idegen kocsi vajon nem ellenséges szándékkal hajtott be S. A. udvarára? Ök pedig - a belügynél - aggódni kezdtek érettünk. Ezért küldték ki az emberüket, hogy a gyanús autót közelebbről is megnézze. Attól tartottak ugyanis, hogy nem vagyunk itthon, elutaztunk valamerre. így az ellenség távollétünket használja föl valaminö disznó- ság elkövetésére. Hát nem megható gondoskodás ez? Mondom az ezredesnek, hogy azért ez eléggé tréfás magyarázat. Szó se róla, mondja. Már hogy lenrie tréfás?

Különben - mint máskor is - a fölhozott kisebbségi bajok közül egyet sem fogadott el, mind „visszaverte”, megmagyarázta stb. Határozottan állítja például, hogy az erdélyi magyar menekülteket valójában a magyar kormány csábítja el. (Lásd Honecker magyarázatait is!) Ha nem vezetnék félre őket, itthon maradnának.

November 1.

Megyünk világítani. A temetőben s a környező utcákon hatalmas tömeg hullámzik, rendőrök egész hada nyüslet, irányítja a forgalmat, a parkolást stb. A főkaputól kb. 300 méternyire üres helyet találok, leparkolnék, a rendőr azonban odébb zavar. Miért? Nem értem. Nagy nehezen újabb alkalmas helyet találok, kiszállunk a kocsiból, virágcsokrainkkal elindulunk apósom, anyósom sírja felé. Aztán egy óra múJtán igyekszünk vissza, hogy még a szülőfaluba is eljussak. Anyám vár, hogy otthon is eleget tegyünk a világítási kötelezettségnek.

A kocsihoz közeledve már messziről látom: a hátsó jobb kerék defektes. Hát csak ez hiányzott. Nekiállok, fölszerelem a pótkereket, aztán beülünk Évával, indulnék. Ekkor veszem észre: az első jobb kerék is „leült.” Nézem keservesen. Világos már, hogy nem szeget szedtünk föl. Valaki kiszúrta a gumiabroncsokat. A Patkány, mondom Évának. A közvetlen közelünkben hét rendőr is működik rendkívüli szigorral, de ránk nem vetnek pillantást. Az úttesten és a járdán hullámzik a tömeg. Sokan megállnak egy pillanatra, odasúgják nekünk: „Ök voltak!” Egy fiatalasszony karján kisgyerek. „Csókold meg András bácsit" - mondja neki az anyja. „Köszönjük a budapesti rádióban elhangzott szavait.” Aztán el-