Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)

1990-04-14 / 11. szám

1990. április 14. TOLNATÁJ - 7 Mayer Mihály püspök elmélkedése A hét szó Meditáció Haydn zenéje mellett Nagypéntek - délután. Jézust ke­resztre feszítették. Utolsó szavaiban lázadás és megnyugvás. Az ember hányszor átéli mikor közelében jár a halál, mikor hozzátartozója meghal: lázad és próbál megnyugodni. Érzi azt az ember, hogy valami sötétség veszi körül, ugyanakkor a megnyug­vásban valami fény után is vágyik. A régi időkben, mikor valaki otthon halt meg, közvetlen élmény volta ha­lál. Az emberek tudták, hogy mi volt az, amit utoljára mondott az elhunyt, a szülő, nagyszülő. Tudták, hogv minden befolyástól mentesen a hal­dokló csak a lényeget mondta el. A megfeszített Jézus első szavában, mondatában ezt mondja: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek! Az ember sokszor nem tudja mit cselekszik. Gyakran rövid időn belül rájön, hogy mást kellett volna tennie. Ezért az' ember lázad, néha önmaga ellen, mert nem tudja mit cselekszik, bármennyire vallja tettének tudatossá­gát Jézus kér bocsánatot. Ez a fény az ember életében: a megbocsátás. A bocsánat az új kezdés lehetőségét ad­ja meg. Kérjük ehhez az erőt Még ma velem leszel a paradi­csomban Ezt mondja Jézus a jobb oldali la­tornak. Ma együtt fogsz ujjongani ve­lem. Milyen jó lenne ezt egyik pilla­natról a másikra nekünk is hallani. Látnunk kell Jézust, aki a keresztfán sem csupán a maga fájdalmával tö­rődik, hanem tud másra nézni, figyel­ni. Tudja mondani megnyugtatóan: még ma velem leszel. Neked is szól, hogy még ma velem legyél: érzület­ben, gondolkodásban, felfogásban, k szeretetben. Asszony, íme a te fiad Ott" áll a kereszt alatt a szeretett apostol, János és Szűz Mária. Neki mondja: íme a te fiad. Ki a vesztes, aki meghal, vagy aki életben marad. Mi is gyakran feltesszük a kérdést. Kit siratunk? Kivel kell törődnünk, ki­nek kell gondját viselni? Jézus azt mondja: itt van a kereszt alatt az új gyermek, akinek az életére kell fi­gyelni. Ott az anya is, akit szeretni kell. Találni kell új lehetőséget a sze- retethez. Istenem, Istenem miért hagytál el engem? Jézus szenvedése egyre nagyobb. Ezért kiált fel így. Különös ezt az ő szájából hallani, mert úgy tűnik el­hagyta az Isten. Jézusnak el kellett szenvedni a legnagyobb sötétséget. Hányszor állunk mi magunk is mély­séges sötétség, szakadék szélén, tel­jesen egyedül hagyva. Fényt találni nagyon nehéz. Csak a hit, a remény adhat valami kivezető fénysugarat. Ez ad erőt a roppant egyedüllétben. Szomjazom Mindenki átélhette már, mit jelent szomjazni. Nemcsak testileg, bioló­giailag lehet, szomjazni szellemileg, lelkileg még erősebb és nehezebb. Csak egy csepp kellene, ami kielégít. Érzi, hogy valamitől nagyon száraz az élet. Minden felperzselt. Valami kellene a nemzetnek, a családnak. Amikor ecettel kínálják Jézust, ez szinte visszaélés az ember legele­mibb érzésével, a szomjúság ösztö­nével. Amikor így szenvedett, talán csak egy könnycseppet szeretett volna látni, hogy valaki a szeretet- szomját egy könnycseppel csillapítsa. Elvégeztetett A szomjúság kínzó fájdalma köze­Szántó Piroska rajza pette Jézus azt mondja: elvégeztetett. Egy másik fordítás szerint: beteljese­dett. Elvégezte azt, amit Isten rábízott. Jézus halála nem emberi gonoszság, de benne van Isten terve is. Ez a kettő beteljesedett. Milyen jó lenne nekünk is azt mondani, akár egy napnak a vé­gén is, hogy elvégeztem, amit el kellett végeznem, beteljesedett, amit Isten szeretetéből tettem. Atyám, kezedbe ajánlom telkemet Ez a magasság. Nem egy üres megadás. Jelzi, hogy a gyötrelme­ken át ott húzódott a fény, az Atya szeretete. Isten tenyerén lenni biz­tonságot jelent. Lelket kaptunk, hogy a szomjazó ág rügyet fakaszthasson. Úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött fiát adta érte, hogy mindaz aki benne hisz, el ne vesszen... (Elhangzott a Dombóvári Galéria Haydn-hangversenyén az Újdombó­vári róm. kát. templomban 1990. március 28-án.) Lejegyezte: DECSI KISS JÁNOS Kutak Ilona: . Káin előtt Érett volt, duzzadt és a szokásosnál nagyobb. Burka lüktetőén feszült, ahogy a vérbő nyálkahártyába tapadva várakozott. Az idő sürgetett, már csak órái voltak addig, hogy lelökődve, megsemmisülve a bemocskolódott enyészeté legyen. És akkor gyönyörtől sikítva hasított a hatalmas sejtbe az élet. A sejtburok az emberi fül számára érzékelhetetlenül megpattant. Még nem volt jelentősége annak, hogy két lökésszerű hullámban, kettős orgazmusként élte meg a megtermékenyülés mámorát. Csak az öröm lobogott, hogy egyre jobban és bizto­sabban megtapad, hogy vele és általa kezdetét vette az élet. Érezte, hogy növekszik, négy-, majd nyolc részre oszlik a puha, de biztonságosan rugalmas burokban, melyet meleg sötétség és folyamatosan kerengő, tápláló nyirkos­ság járt át. Szívta magába az éltető nedveket, óráról órára nagyobbnak, erősebbnek érezte ma­gát, nőni akart egyre tovább és ahogy sejtjei mértani haladványban szaporodtak, for­málódó ösztönével megérezte, hogy nincs egyedül. Kétségbe esett a másik jelenlététől. - Lehet, hogy az a nagyobb, az erősebb? Mit ke­res itt még egy élet?-Ez a burok itt az enyém! Enyém minden, amit a létezésemről még nem tudó anya áldott teste ad! - Ez az én helyem, és érzem, lesz idő, mikor nekem egyedül is szűk lesz! Sokasodó sejtjeivel nyomakodott a vele egy időben fogant élet felé megtudni mek­kora az, és milyen erős. Megnyugodott mikor érezte, hogy ő a nagyobb és teljes felületével be tudja fedni, bolyháival beborítani, képes elszívni előle az élet táplálékait! Ettől kezdve ráterült a másikra, polipként körülfogta, tapadásával megbénította. Erő­szakosan terjeszkedett, már milliónyi sejtből tevődött össze valós élőlényt még alig for­máló teste. Egyre nagyobbnak tudta magát. Néha még érezte a másikat, de már tudott úgy mozdulni, hogy közben a másik - a fejlődésben meggátolt, elsatnyult sejtcsomót nem engedte ki szorításából... A tizennyolcadik héten kinyújtózott, körbefordult és öntudatos egyedüllétben úsz­kált szabadon a legősibb óceánban. Ha az állandó biztonságot jelentő burok falába üt­között, szeretettel körbesimította azt testét borító kis pihéivel. Az Időről nem volt fogalma, teste fejlődését figyelte; neme eldőlt, végtagjain ujjak, körmök fejlődtek, és egyre nyugtalanabbul forgolódott kevésnek érezve a mozgás­teret. Erőteljes rúgásokkal jelezte, hogy ő már nagy, megérett arra, hogy megszülessék, mert ez eltelt kilenc hónap alatt végigjárta a törzsfejlődés minden állomását: emberré vált. Egy napon az életet jelentő folyadék hirtelen apadni kezdett, és ő fejével ösztönösen a folyadék útját követte, egy ideig könnyedén, majd fájdalmasan váratlan akadályba ütközve. Erős prés szorította fogóba testét, hol ellazuló, hol görcsösen erősödő nyo­mással. Küzdött, rúgott és a növekvő fájdalom ellenére fejét az egyre rövidülő és mind kevésbé feszülő kürtőbe nyomta, már fulladozott mikor egy rúgással világra küzdötte magát, ahol a hideg és a fény pillanatokig megdermesztette. Aztán felharsant diadalmas sírása, jelezve a nagy győzelmet: él. Régóta nem orvosi csoda, hogy egypetéjű, egyburokban fejlődő ikerterhesség ese­tén az egyik magzat fejlődés közben hatalmi túlsúlyra tesz szert a másikkal szemben, keringéséből mind többet és többet rabol el önmaga számára, beépítve azt saját tes­tébe. Kevésbé tudományosan: felzabálja leendő ikertestvérét. És léteznek emberek, akik kettő helyett látnak, hallanak, éreznek. Ha jók: kettő helyett azok, ha rosszak: két ember bűnével terhesen lesznek azzá. Két élet súlyát cipelik tudatlanul, két ember örömével nevetnek, másoknál súlyosabb könnyekkel sírnak másokért. Életük vezeklés az anyaméhen belül elkövetett bűnért, az egyedüli és mindenható élni akarásért. Világítanak, meleget adnak, a te könnyeid törlik, pedig ők is sírnak. Nagyon élnek, ha életük véget ér nem meghalnak: elégnek. tűnnek a sokadalomban. Később mond­ja valaki, hogy az asszonykát egy civil szekus máris félreszólította, igazoltatta. Elindulok gyalog hazafelé. Egy dara­big eredménytelenül telefonálgatok min­denfelé, ahonnan a leromlott kerekek dolgában segítséget remélhetek. De vé­gül hárman is elindulnak, hogy kisegítse­nek a bajból. Lajos sógorom, egy barátja, meg M. Laci működik serényen az autó elején, hátulján. Szürkületkor már úton is vagyunk Pusztakamarás felé. Itt is fényben úszik a temető. Apám s Jóska sírján gyújtogatjuk a gyertyákat. Szóba kerül újból, hogy apám sírjának rendbetétele immár nem tűr halasztást. A megtervezett betonkeretet ki kell még idén öntetni. A fagy beállta előtt. Anyám legyint s mondja: már nem lehetséges. Betiltották a sirkeretek előállítását. Ehhez ugyanis az emberek cementet használnak, oda- fönt a megyénél pedig - s még fennebb Bukarestben - megállapították, miszerint az anyagpazarlás. Nem holtaknak kell a cement, hanem az élőknek! A most épülő blokklakásokhoz! A holtak elégedjenek meg a földdel, agyaggal! Micsoda népség! Éppenséggel cementre áhítoz­nak, amely egyebekbén valutát is jelent az országnak. Később, hogy otthon erről-arról anyámmal elbeszélgetünk, újabb tiltások is kiderülnek. A község helyi diktátora, SUTEU elvtárs garázdálkodásait sorol­ják. Az élő fába is beleköt, de különösen a magyarországi turistákba, akik eddig elég nagy számban zarándokoltak ide Kemény Zsigmond sírját meglátogatni. Közülük sokan anyámat is fölkeresték. A gyanúsnak minősített jövés-menés nem tetszik az éber SUTEU-nak. A faluból rendőrrel zavartatja ki a turistákat, de még büntet is törvénytelenül. Egy maros­vásárhelyi diákokat szállító autóbusz so­főrjét maga elé citálta, lehordta, megbír- ságoltatta: - „Mit keresnek maguk itt? Menjenek Cosbuc szülőfalujába!” - A rendőr anyámat zaklatja: - „Tulajdon­képpen miért látogatják magát ezek az idegenek?” - „Hát mert rokonaim!” - „Túl sok a rokona, hallja!” - A rettegéssel ve­gyes gyanakvás, a xenofóbia mocskos árja, lám, ezt az eldugott mezőségi fa­lucskát is elérte már. A hatóság emberei folyvást igazoltatnak, autók csomagtar­tóiban kutatnak. Figyelmeztetnek és fe­nyegetőznek. Mindent megtesznek, hogy a nép egy szép napon majd elzavarja őket. November 3. N. azt mondja: barátaival megszerve­zik házunk körül az állandó védelmet. Ilyen elgondolással keresett föl K. M. is. Köszönet érte. A szomszédaink is vigyáz­nak ránk. Újból beigazolódik: mily be­csületes és bátor emberek. Ez már akkor kiderült, amikor Laci unokámat az a ré­szeg vasgárdista orrba verte, a földre le- teperte. Utána eredtek, alaposan eltán­gálták. November 8. A telefon patkány naponta többször is jelentkezik. Hol magyarul, hol románul fenyeget halállal. Gergely öcsémet is föl­hívta, mondván: közölje velem, hogy ha nem fogom be a pofámat, legyilkolnak valamennyiünket. Öcsi fiam naponta jelentkezik Veszp­rémből telefonon, de már a második mondatnál megszakítják a vonalat. Ág­nes lányom is megpróbált hívni. Ugyan­úgy jártunk vele is. November 9. Hírek szerint Temesvárott Tőkés Lász­ló ügyében elkezdődik a „hosszú kések éjszakája”. (München) Állítólag álarcos „hazafiak” törtek be a lakására. Késekkel támadtak rá, keresztet vágtak a homloká­ra. Azt mondják, ez volt a vasgárdisták büntetési módja az úgynevezett árulók­kal szemben. ,Ez lenne tehát a népharag, amiről B. ezredes beszél. Ennek közeledtét jelzik nálunk is a szaporodó fenyegetések. Újabb virágcsokrok az udvarunkon a kerítés tövében. A papíron csak ennyi ol­vasható: „Köszönjük.” Én is köszönöm, mondom magamban ismeretlen sorstár­saimnak. Mióta az ablakainkat betörték, nappal sem húzzuk föl a redőnyöket. Sötét a ház, de még sötétebb az ártó szándék, mely körülvesz bennünket. Obszcén szavak a kerítésünkön s a ház falán. Krétával írták. Egyik így szól: „La bloc cu tine pulalau- le!” Igényes, ám kissé eufemisztikus mű­fordításban ez így hangzana: „Blokkba veled, faszikám!" Évával együtt elismerő­leg értékeljük a krétás szöveg névtelen szerzőjének rendkívüli tömörítő erejét. Hogy mily ragyogó elmeéllel egyesíti a sajátost az általánossal. A személynek szóló üzenetet az általá­nos társadalompolitikai törekvésekkel, így többek közt azzal, hogy a betelepítés követelménye szerint városunk kéthar­madát le fogják dózerolni az új tömbhá­zak felépítése végett. Továbbá azt a jo­gos követelményt is megfogalmazza, mi­szerint a város régi lakóinak ugyanúgy blokkban a helyük, mint a frissen beho­zott katonatiszteknek. Városunk kertes magánlakásai magának az egyenjogú­ságnak az eszméjét sértik. November 13. Öcsém és családja. Aztán F. D.-ék lá­togatása. Röpiratom harmadik része is elhangzott a magyar rádióban. D. azt mondja: az elhangzott szöveg szellemé­ben szólt híveihez is az istentiszteleten. Nincs és nem lehetséges már nemzetisé­gi gondoktól mentes igehirdetés sem. D. ezt nem most vallja csupán; börtönt is ült már a nézetei miatt. Segítőkészsége, szolidaritása jóleső vigasz e mai helyze­tünkben. (...) November 15. Minden napra kijut valami a levelem­keltette botrányból. Valaki megjelent Bu­dapesten a magyar rádiónál, s interjú ke­retében beszámolt tényszerűleg arról, ami velünk történt az utóbbi hetekben. Is­meretlen jóakarónk B. ezredes nevét is megemlítette. Beszámolóját magunk nem hallhattuk. Mások mesélték el, ahogy éppen tudták. Sógorom is. öt fag­gattam éppen: no és mit mondott még? Hogy mondta volt? Amikor megcsörrent a telefon, B. ezredes jelentkezett Első néhány mondata még emberinek nevez­hető hangon indult, ám folytatólag egyet­len, félbeszakíthatatlan üvöltéssé vadult. Mi háborította föl? Hogy úgynevezett vi­táinkról én a magyar rádiót tájékoztattam. (Holott ismeretlen jóakarónk tette.) Hogy ez ügyben az ő neve is elhangzott, öt óhajtottuk tehát kompromittálni. Mindez pedig aljasság, disznóság részemről, stb. Nohát, eddig volt ahogy volt, békés vita, eszmecsere, ám ezután másként lesz. Mások fognak majd velem tárgyalni- más eszközökkel. Mik lehetnek azok? Csizma, szorítóvas? Tény, hogy ő velem többé nem tárgyal, ezt én nem érdemiem meg. Mármint, hogy ő emberileg elfogad­ható módon fogalmazta meg rendszerint a kifogásait. Ez így is volt. Kész! Lecsapta a kagylót. November 18. Rádióhír: a Magyar Néppárt „a jogi ne­hézségeket is vállalva”, engem köztársa- ságielnök-jelöltként tisztelt meg a bizal­mával. Ezt majd megköszönöm, hozzáté­ve, hogy efféle tisztségre még álmomban sem gondoltam. Nálamnál alkalmatla­nabb személyt lámpással sem találhat­nának. Nyilván összetévesztenek - netán- az írásaimmal. Azok hordozhatnak va­lamelyes közügyiséget, az író viszont, a porhüvely üljön csak meg helyén - a sut­ban. No persze, bárki megjegyezheti, hogy kisebbségi dolgainkban épp eleget forgolódtam. Ez igaz. De nem jókedvem­ből tettem. Velem együtt melyik írótár­samnak hiányzott gondjai közül a szél­malomharc magyar iskolákért, nyelvünk nyilvános használatáért, kollektív jogo­kért stb. Erre a kudarcra regényeim, drá­máim mentek rá. Megannyi élő áldozat egy máglyán, amelynek füstjére az Isten oda se pillantott. Tán megharagudott rám, amiért egyben-másban Káin pártjá­ra álltam. November 20. Választ kellene küldenem a Magyar Néppártnak, de hogyan? A román posta mindenre jó - például a lehallgatásban -, csak arra nem, hogy levelet hozzon és vi­gyen külföldre. A magyar nagykövet üze­netére sem válaszolhatok. A mienkkel együtt az ő telefonjuk sem működik. Mondják: ezekben a statáriális napok­ban a fővárost civil ember nem igen bírja megközelíteni. Az állomást, az utcákat kutyás rendőrök lepték el. Szigorú iga­zoltatás a követségek közelében. Egyik­másik barátunk még ilyen körülmények között is megpróbál újsághoz, folyóirat­hoz jutni a magyar követségen. Aztán ha nem kapják el közvetlen a kijáratnál, a nyomába erednek, lefülelik a vonaton, s viszik a rendőrségre motozás, kihallga­tás végett. November 22. Telnek-múlnak fokozódó nyugtalan­ságban a napok. A lakásunkat három rendőr őrzi. Kettő jobbról, a harmadik balról. Vigyáznak ránk reggeltől estig, estétől reggelig. Látogatóink némelyike, hogy őket meglátja, rémülten iszkol odébb, be sem mer csengetni. A bátrab­bak bejönnek és káromkodnak: „Hát ez mi az isten!” A rendőrök bizonyára ma­guk is káromkodnak, hogy miattunk foly­vást egy helyben kell topogniuk. Ha eltá­volodnak a ház sarkától - ahol az út kissé jobbra hajlik -, nem vehetik szemügyre a kapun belépőket. Ha közelebb jönnek, dühös pillantásainknak teszik ki magu­kat, mert időnként fölhúzzuk a redőnyö­ket, kihajolunk az ablakon szertenéze­lődni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents