Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)

1990-04-14 / 11. szám

1990. április 14. TOLNATÁJ - 5 az államosítás során megszűnt. Édesapám az államosítás után na­gyon nehezen tudott talpra állni, sok mindennel foglalkozott, aztán ker­tészkedett... Nehéz körülmények kö­zött éltünk ott egészen 59-ig.- Meséljen még Zsuzsa néniről.- Emlékszem, amikor a Népújság­tól kijöttek hozzá beszélgetni, akkor ez a könyv (Garay János válogatott művei, a megyei könyvtár kiadásá­ban, 1956) megjelent. Azt hiszem, mindössze 2000 példányban jelent meg. Ö dedikálta nekem ezt a köte­tet. Nagyon vallásokak voltak. És rendkívül értékes emberek. A nő­vérek egyike sem ment férjhez. Ákos bácsiról nagyon keveset tudok, há­rom-négy éves voltam, mikor meg­halt. Kijárt festegetni, mikor Tolnán volt, édesanyám mesélt erről. A szü­leim portréját is megfestette. Fehér­váron, a húgomnál van a kép, az es­küvői ruhájukban örökítette meg őket, díszmagyarban.- Képzőművészekre nem emlék­szik velük kapcsolatban?- Erről is édesanyám tudna renge­teget mesélni, ha élne. Zsuzsa néni­nek udvarolt Csók István. Volt is egy pár képe tőle. De hát elkerültek a ké­pek és a sok értékes, szép holmi tő­lük.- Miért?- Őket 61-ben vagy 62-ben, de in­kább 61-ben elvitték Gödöllőre szo­ciális otthonba. Akkor potom pénzért eladták a gyönyörű ebédlőgarnitú­rát, bőrfoteleket, értékes holmikat. Az ebédlőszekrény akkora volt, hogy egy mai lakásban egy falat beboríta­na. Háromszáz forintért vették meg. A környékbeli lakosok vásárolták meg a dolgaikat. A képeket egy uno­kahúguk, Klára néni vitte fel magá­hoz Pestre, de ő is meghalt. Neki be­rendezett lakása volt, csak képeket és személyes tárgyakat vitt magával. Később a férje előző házasságából származó gyermekei örökölték, amit elvitt. Malomsóki Istvánné volt a neve és az Ulászló utcában lakott.- Mi lett az udvarlásból?- Állítólag egyszer, mikor Csók Ist­ván meglátogatta Zsuzsa nénit, és kért tőle egy pohár vizet, akkor nem személyesen maga hozta, hanem csngetett a szobalánynak, vagy cse­lédnek, és Csók ezen megsértődött, így maradt abba a kapcsolat. Hogy így volt-e valójában, vagy eltúlozták, nem tudom, édesanyámtól hallot­tam.- Szépen mesélt Zsuzsa néni?- Amikor a Rút kiskacsát vagy öt­venedszer mesélte, akkor is végig­sírtuk a húgommal, úgy tudott mesél­ni, olyan beleéléssel. Babaruhákat varrt nekünk...- Jolán néni mennyivel volt idő­sebb nála?- Négy-öt évvel.- A szociális otthonba is együtt mentek?- Együtt. Ketten laktak egy szobá­ban. Én hatvannyolcban jártam ott, de akkor már csak Zsuzsa néni élt. Ő szegény hetvenegyben halt meg. Jó­módú emberek voltak valaha, mégis nagyra értékelték a munkát, nem volt pazarló az életük, mindent megbe­csültek, mindenre vigyázni kellett... Volt erkölcsi alapjuk. A vallásos taní­tás által olyan erkölcsi nevelést kap­tak, amely mindenféle helyzetben tartást biztosított. Mesélte, hogy apja szerint aki kenyeret lop a családjá­nak, az nem tolvaj... Ilyen volt az ítéle­te a világról, az emberekről. Ilyen mi­liőben nőtt fel.- Ákos bácsi a müncheni festőis­Ugyanakkor készült rajz, hitelesítve. „Előttem: Prúnyi Nándor” Az ismeretlen Garay-kép „Angéla" úgy bántak velünk. Zsuzsa néni me­sélte, hogy édesapját bátyja, Garay János hazahívta, mert kitört a forra­dalom, és részt is vett a szabadság- harcban. Mikor látták, hogy vesztés­re áll a csata, a zászlót földarabolták és a testük köré tekerték, a ruhájuk alá, hogy az ellenség ne tudja meg­gyalázni a magyar lobogót... Zsuzsa néni és Jolán néni két rendkívüli öreg. bölcs volt, tele szeretettel, jó­sággal. A Grimm-meséket kívülről tudták. Mi gyerekek nagyon rossz öVők voltunk. Zsuzsa néni képes volt arra, hogy amikor ettünk egy kicsit, a ruháján titkon a gombot lejjebb varr- ja, mert atihoz mérte a magasságun­kat, hogy azt mondhassa: most nőt­tünk...- Hogyan laktak együtt a tolnai Ga- ray-házban?- Mint főbérlök laktunk ott. Édes- anyámék a háború alatt esküdtek, és oda költöztek. Édesapámnak ott volt könyvkiadó vállalkozása. Az a kötet is, amelynek a címlapjához Ákos bá­csi festette ezt a képet, ott készült. Il­letve: készült volna kiadásra, de a háború után, az államosításkor zúz­dába kerültek az értékes szakköny­vek. Egy pár példány megjelent, de a kilencven százalékban kész nagy tömegű könyvet zúzdába vitték. Az iroda volt ott, ahol laktunk, a kiadó máshol. Én nem emlékszem rá, hisz 48-ban születtem, és a kiadó 46 után ATolnanémedi főütöerét képező út mentén sorakozó virágzó fáktól nem látni a házakat. Virágfátylak mögé rejtőztek, és ettől a falu, amelyben átutazónak érdekesség híján aligha érdemes megállni, egyszerre titok­zatossá, sejtelmessé vált. Mi megáll­tunk. És kincset találtunk. Taróczy Tamásné Gyurkovics An­géla lélektől meleg, műveltségtől gazdag otthonában mesél. Antik bú­torok, szekreter, a kerek asztalon go- belinteritő, régi tárgyak, pianínó. De az igazi vagyon: az emlékezet. Óvónő. Férje főállattenyésztö. Ki­csi a világ, az óvoda pár lépésnyire van innen, de ezt a szűk környezetet mégis áthatja az európai kultúra mű­vészettörténeti értékkel bíró fluxusa. Levelet írt nekünk, melyben jelez­te: „Van egy festményünk Garay Ákostól, amiről azt hiszem, ismeret­len. (Egy szántó parasztembert áb­rázol négy ökörrel.)” És hozzátette: „Én még lovagoltam Ákos bácsi tér­dén!” *- Garay János öccse volt Garay Antal, akinek két lánya és fia, Ákos bácsi ott lakott a Garay-házban Tol­nán. Mi is ott gyerekeskedtünk. Ákos volt a legidősebb. Emlékszem: ültem sokszor az ölében. Jóságos, fehér hajú, pirospozsgás, pocakos öreg bácsi volt. Zsuzsa néni és Jolán néni mintha nagymamáink--lettek volna, 1882. V. osztályos. Garay Ákos Boldog Garayak A Garay-kastély Tolnán kola elismert képviselője volt. Önnél nem maradt valami ezen a festmé­nyen kívül?- Gyermekkorából két rajz. Nem is tudom, hogy került édesanyámhoz. Talán Zsuzsa néni adta, hogy ne­künk emlékül hagyja, vagy azért, hogy próbáljuk meg lemásolni.- Mire emlékszik még?- Egyszer például azt mesélte el Zsuzsa néni, hogy amikor tűz pusztí­tott náluk, hogy viselkedtek a megré­mült állatok. Birkáik voltak. Hiába próbálták kihajtani a birkákat az akolból, egyszerűen nem mentek. Vizes szőnyegeket terítettek a házte­tőre... Emlékszem egy rézdombor­műre, ami Nagy-Magyarországot ábrázolta, és töviskoszorú fonta kö­rül a mostani Magyarország hatá­rát... Gondolom, az is Klári nénihez került. Arra is emlékszem, hogy mi­kor Ákos bácsi meghalt, szegény Zsuzsa néni sírt, hogy milyen kopor­sókat csinálnak, mert alig fért el a válla, úgy kellett összenyomorítani, hogy betehessék a koporsóba. Ha­lottak napjára Zsuzsa néni mindig maga készítette a koszorúkat, és a bátyámmal vitték ki a temetőbe. Megőrizte a vázat az előző évből, vett virágot meg zöldet, és ő készítette el. Öt-hat koszorút csinált minden év­ben. Abból a nagyon kevés pénzből éltek, amit az apjuk még az előző rendszerben hagyott rájuk, a tanács­nál lehelyezett egy bizonyos össze­get, és abból valami járadékot kap­tak. Valami Oppenheimer-családdal voltak ők rokonságban, azok nem ott laktak. És a ház is állítólag már az Oppenheimer családé volt, Zsuzsa néniéknek joguk volt ott lakni, de nem az övék volt már. Mi főbérlök voltunk ott, a lakbért Zsuzsa néni szedte, az Oppenheimer családtól béreltük a lakást. Ritkán jöttek el, Zsuzsa néni a pénzt inkább föladta. Oppenheimerék Pesten éltek, és en­nek nyoma kell, hogy legyen, mert ők adták el a tolnai házat... vagy kas­télyt... vagy kúriát a tanácsnak. Az­után szakrendelő lett belőle.- Tehát ezért vitték őket el a szo­ciális otthonba...- Akkor már Mözsön laktunk, édesanyám oda ment tanítani. Szol­gálati lakást kaptunk. Én vissza-visz- szajártam Zsuzsa nénihez meg Jo­lán nénihez. Ott voltam azon a na­pon, mikor elvitték őket.- ők maguk határoztak így, hogy bevonulnak a szociális otthonba?- Zsuzsa néni el tudta látni magát is, meg a nővérét is. De ki kellett menniük, mert eladták a házat. Ahogy beültek a mentőautóba, meg­értettem, borzasztó dolog lehet, hogy ahol leélték az életüket, onnan öreg­ségükre el kell menniük, mindent ott kell hagyniuk, a tárgyakat, az em­lékeket... Ahogy Zsuzsa néni intege­tett, meg amilyen a tekintete volt... Én akkor tizenegy éves voltam. Teljesen át tudtam érezni, amit ők éreztek. Sír­tak ott a szomszédok, sírt mindenki.- Ennyire szerette őket?- Ennyire. Én annyit kaptam tőlük, A fedőlap annyi szeretetet, meg örömet... Na­gyon széppé tették a gyerekkoro­mat. Annak ellenére, hogy anyagilag nehéz időszakot jelentettek az ötve­nes évek. Mégis... nagyon szép volt, és ezt nagyrészt nekik köszönhet­tem.- Gyönyörűen fogalmaz...- Mert szép az, amit meg kell fogal­maznom. Ha nem lenne szép, hiába használnék szép szavakat. Csak üres beszéd lenne. Annyira meg tud­ta velünk, gyerekekkel szerettetni a természetet is Zsuzsa néni... Tudja, amikor tavaszodon, ő hetven évesen rendezgette a kis kertet, a virágágyá­sait, és közben olyan szépen magya­rázta el, hogy ha kibújik a földből az a kis növény, vigyázzunk rá... A csillagokról magyarázott. Intelligens, tanult ember volt, beszélt franciául. Francia nyelvkönyvet kaptam tőle, azt írta bele: „mosolygós kis napsu­garamnak”...- Ennek a gyermekkornak volt ré­sze abban, hogy önből óvónő lett?- Biztos. Talán mostanra érett meg bennem, amit tőle kaptam. Elmesél­tem a gyerekeknek ezt a kis történe­tet a szabadságharcról. Tényleg meghatottan hallgatták. Szeretném átadni nekik ezt a szellemet, hogy az életben találják meg a szépséget, a nehézségek mellett is. Mert bár Zsu­zsa néniék elég nehezen éltek, mé­gis boldogok voltak. DOMOKOS ESZTER GOTTVALD KÁROLY Dedikáció

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents