Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. március 10. írás (Perr Viktor emléke) Ifjú barátom há- borog: hálátlanok az úgynevezett történelmi pártok, megfeledkeznek az elődökről, talán nem is tudnak róluk. Perr Viktort említi, a hajdani Kisgazdapárt egyik vezető szellemét, aki ellen Hor- thyék a csendőrséget vezényelték ki, mert csak így tudták megakadályozni, hogy bejusson a parlamentbe. Ez még 1938-ban volt, ha jól tudom, Szigetváron, s a választási terror valóságos dicsfényt vont köréje, ami sokáig elkísérte, Debrecenbe is, ahol tagja volt az első nemzetgyűlésnek, s utána is, amíg Rákosiék nem tették lehetetlenné közéleti szereplését A Korok és emberek című Tolna megyei lexikon azt mondja róla, „pap, neves szónok, közgazdász, helytörténész”. Bonyhádon halt meg, 1964. december 30-án, néhány nappal azt követően, hogy feloldották grábóci száműzetését s megkapta a bonyhádi plébániát Felidézve alakját ez kívánkozik toliamra: szép ember volt. A nők megfordultak utána, falusi öregasszonyok is ábrándozva emlegették, de ő egyházi szolgálatát a köz szolgálatával kapcsolta egybe, mindenképp használni akart testnek és léleknek. Amikor nyurga alakja megjelent a szónoki emelvényen, minden szem őt figyelte, hogy egy szavát se mulassza el. Valóban neves szónok volt, 1946-os szigetvári beszédét külön vezeték segítségével a pécsi utcákon is lehetett hallani, s a Szabad Nép azt írta, hogy sértegette a kommunista pártot, a népi demokratikus rendszert mert nem átal- lotta ezt mondani: „Ha a csecsemő demokráciát a pólyából kibontjuk, nem találunk benne mást mint egy piros rongybabát.” El kellett hagynia Pécset, 1948. március 15-én búcsúzott a várostól. A legegyszerűbb, következésképp a leghatásosabb módszert választotta: felolvasta és kommentálta az 1848-as tizenkét pontot. Beszédét hangszórók közvetítették az utcára, mert nem fértünk el a Majo- rossy Imre utcai pártházban, ahol ma a televízió van. Ez volt pécsi búcsúja. Rákosiék kizáratták a Kisgazdapártból, ezután a Demokrata Néppártban próbált mandátumhoz jutni, de ezt sem engedték, s elűzték a szekszárdi plébániából is. Sióagárdra helyezték, de meg sem érkezett, mert azt mondták, ez túl előkelő hely neki, így került Grábócra s még a kong- ruát, a szerény állami fizetéskiegészítést is megvonták tőle. Zokszó nélkül, méltósággal viselte a száműzetést és a szegénységet, mert a grábóci esztendők alatt öreg házvezetőnőjével, Erzsi nénivel éhezett is. Itt kerestem meg, ha emlékezetem nem csal, 1953-54 telén. A papiak környékét vastag hó borította, de ugyan ki takarította volna el? Perr Viktor télikabátban ült a fű- tetlen szobában és olvasott. Ebben a sűrű grábóci magányban történelmi stúdiumokat folytatott, etimológiai kérdések foglalkoztatták s tartozom az igazságnak azzal, hogy sok félreértés között botladozott, de szakkönyvekhez nem jutott, magára hagyatkozva élt, kilátástalanul. Ha a reneszánsz idején él, derűs és tudománykedvelö főpap lehetett volna, akinek udvarában a platonista bölcseket épp oly szívesen fogadják, mint a csillagjósokat vagy a divatos kurtizánokat, de a grábóci papiakban a régi barátok közül is csak néhányan fordultak meg. Nem is volt tanácsos, Perr Viktort ekkor már régen világi átok sújtotta, s egykori párthívei is másutt keresték földi üdvösségüket De nem tört meg. A fűtetlen szobában is erős volt a lélek, s még csak nem is említette méltatlan helyzetét, egyszerűen tudomásul vette az ellene fordult világot. Csak arra panaszkodott, hogy nincs társasága, a helybeli görögkeleti pap nem lehetett méltó társa, italos ember egyébként sem volt soha. Vacogva ültem mellette. Látta, hogy fázom, erre könyvespolcához ment s egy lapos palackot vett elő, melynek alján talán fél deci pálinka lötyögött. Megköszöntem; soha nem iszom pálinkát. Ezután történelmi vizsgálódásairól beszélt, etimológiai találgatásokról, melyekben több volt a magány sugallata, mint a’tudományos megalapozottság. Csodáltam szellemét, a konokságot, mely ellenállt a grábóci magány démonainak s úgy védekezett ellenük, ahogy tudott. Kitűnő rövatára emlékeztettem a pécsi újságban, melynek ezt az elmés címet adta: Nem perelés, csak porolás. Politikai ellenfeleit hívta ki lovagi bajvivásra, szellemesen, egy elegáns vívó hajlékonyságával, aki nem akarja ledöfni ellenfelét csak éppen bemutatja a vívás szabályait. A bunkósbotot nem tudta kezelni, nem is illett finom ívű, nőies kezébe, ami csak arra volt alkalmas, hogy imára kulcsolja vagy a tollat forgassa. Marasztalt ebédre, de elhárítottam, nekik is alig volt mit enniök. Amikor elbúcsúztunk, megölelt. „Köszönöm, hogy eljöttél” - mondta. Egy kicsit el is érzékenyült. „Veszedelmes ember lennék? - tűnődött. - A régiek közül senki nem keres meg.” Később Szekszárdon többször találkoztunk, a plébánián is megkerestem, a kórházban is, ahol zakatoló szivét csitították. A zord hatalom ekkor már megenyhült iránta, Pestre is hívták, a Parlamentbe, ahol valami kitüntetést kellett volna átvennie, de nem mehetett el, mert nem volt egy rendes reverendája. Ekkor oldották fel grábóci száműzetését s jóvátételként kinevezték bonyhádi plébánosnak. De éppen csak megérkezett, még berendezkedni sem volt ideje. Bizonyos Balogh Sándor elfogult és helyenként rosszindulatú könyve, a „Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947”, a kisgazdák jobbszárnyához sorolja, de erre nem érdemes szót vesztegetni, amikor saját hívei is elfordultak tőle, a grábóci paplakot pedig messze elkerülték. A múlttal kapcsolatban az a szörnyű, hogy semmit nem lehet jóvátenni, mulasztását, hűtlenségét mindenki élete^vé- géig cipeli. Perr Viktor emlékével sem vagyunk másként pedig hűségének, következetességének még azoktól is kijár egy főhajtás, akik személyesen nem ismerték vagy éppen politikai ellenfelei voltak. CSÁNYI LÁSZLÓ közben Gellertkapott Tóni Gellertkapott Tóni, az újpesti közterülethasználó csak egy nagyot legyintett Úri Geller, a nagy mágus csodatetteire. Tóni, akinek kicsit billent volt a feje egy 56-os gellert kapott orosz tankágyúlövedéktől, az újpesti közterületeket nem felügyelte - mint a szürke ruhás, egyensapkás alakok -, hanem száz százalékig kihasználta. A padokon aludt, a fűben heverészett, a kukákban és a szemétládákban kutakodott, az üveg- visszaváttókat dézsmálta, ő volt a járdaszigetek Robinsonja. Egyébként jóslással és jövőbelátással foglalatoskodott két Helikon-csikk (csak erre vadászott, mert adott magára) között.- Úri Geller a nyomomba sem érhet - közölte a minap, és még mindig a fogával nyitotta ki a kőbányai kupakját. - Kanalat hajlítani, álló órákat elindítani, az is egy „vasziz- dasz”? Én puszta tekintetemmel, borgőzös akaraterőmmel egy rendszert döntöttem meg. Mit egy rendszert, egy kelet-európai békelágert! Mióta mondom nektek, hogy rossz vége lesz ennek az egésznek? És lön. Csak akarni kellett, és összedőlt. Én pedig nagyon akartam. Amikor 68-ban behívták a fiamat, azzal vigasztaltam a srácot, ne izgulj, jön még a Czinegére dér. És jött Van aki erős láncokat képes erőátvitellel elszaggatni. Én, kérem tisztelettel, úgy szorítottam a pártállam széthullásáért, hogy annak be kellett következnie. Ószintén mondom, akkor még nem tudtam, hogy pártállamnak hívják, meg állampártnak ezt az egész hóbetevancot, de az átkom megfogant. Szidtam én a Gáspárt, a Biszkut, a Lázárt, a Bereczet, a Grószt, s akit én szidtam, az mind meg is bukott. Gondolhatok-e másra, mint az akaraterőm diadalára? Akire én felemeltem a szavamat annak fuccs lett Nem tudtam olyat kiejteni a számon, ami ne teljesült volna. Szidtam az előkelő aligai pártüdülőt. Nem elvették!? Fel voltam háborodva az angyalföldi pártház piramisi méretein. Elkobozták. Csak sutyorogtam, hogy a munkásőrség felesleges. Erre megszüntették. Ki nem állhattam az egyházügyi hivatalt, a népi ellenőrzést a sporthivatalt és a sóhivatalt Minden vágyam teljesült. No nem, a sóhivatalok maradtak, de már privatizálják őket. Kiejtettem a számon a kitüntetésekhez kapcsolódó kedvezményeket, a K-vonalakat a szolgálati kocsikat, és az elhanyagolt sírokat, már szaladtak is elboro- nálni az ügyet Most mit higgyek? Gellert- kapottTóni, a nagy mágus így intézte. Csak egy szavamba, egy elsuttogott félmondatomba került, s úgy omlott össze a puha diktatúra, a posztsztalinista elnyomás, mint a pinty. Megmondom neked őszintén, én taszítottam le trónjáról Honeckert, Jakest, Zsivkovot és Ceausescut. Hogyan? Nagyon akartam. S az én jó édesanyám azt tanította nekem kiskoromban, hogy amit az ember nagyon akar, az sikerül. Csak akarni kell erősen. És én akartam, rajtam nem múlt. Azt kérdezed, hogy most mit akarok? Jelenleg min mesterkedem? Csak nyugi, kis- komám, az legyen az én titkom. Most összpontosítok, megiszok egy felest, aztán transzba esek. Mindenesetre előre bocsátom, hogy sok minden nem tetszik a bimbózó demokráciában. Hogy mire gondolok? Azt nem árulom el. Csak utólag. De tippelhetsz egy pár dologra. Nagyon nem foghatsz mellé. Bármi megbukhat - ha nagyon akarom. Én, Gellertkapott Tóni, az újpesti mágus. MAJLÁTH LÁSZLÓ Csanády János: Földművelő Minek feltölteni, úgyis leszipkázzák a hévérek: üresen kong a hordó, de legalább hangot ad. Valami van e halk kongás alatt, a pince s a pince földje, s a fölötte termő múlt-jövendő. Mikor a rómaiak ültették a tőkét » Pannóniában már akkor is ez a Föld élt; s jöttek az állítólag vad paraszt magyarok, mikor Árpád honolt: kik tovább tördelték a kaccsokat s kapáltak, lefürtözték az érett tőkét e munkából tanult minden nemzedék: menyasszonya Mária volt s gondolatot a Nagy-világból e jegyben foglalt. Czegő Zoltán: Történet nyírfával hol a bizalom gyökeret eresztett, fészket rak ott a bizonyosság is. - Hol hallhattam? Az is lehet, hogy filozófiais szemináriumot álmodtam, aztán megmaradt, életesen. Alig vagyok túl a vizsgákon, másodéves vagyok... - Aztán megállt a Csillag utca 7. szám alatt, valami sikoltó füttyjelet adott le, föl, az első emeletre. A lány hosszú haja meglebbent az ablakban, ahogy hátranyitotta.- Leröppensz?- Nincs szárnyam.- Tegnap még volt. Hosszú, csípőig érő, egyágú copfba font szőke haja uralta, „ékesítette” a lányt, libbenő szoknyája és az átlátszó kis valami, ami blúz is lehetett, szinte csak mellékes volt rajta. A fiú érezte, ismét égnek az ujjai: betelni véle... Sosem lehet. Akár ha a hegyi patak vizét akarná kiinni fönn a Mátrában, nagy és telhetetlen szomjúságban: azt a szomjúságot nem oldja víz, azt, mely úgy akarja, hogy ne csak kortyonként, de az egész kristálytiszta patak omolna át belül, mosná át hosszan az egész testet, mosná, mosná, ömölve a sokáig, a végtelen időkig...- Most hová viszel? - kérdezte a lány, megállva egy nyírfa alatt. Majd mintha el is feledte volna a kérdést, egy picit sikoltva nézett föl a karcsú nyírfára. '-Mi történt?- Megőszült. Nézdd, Istvánka, milyen fiatal kis fa, és tiszta sárgára őszült... A fiú arcához érintette a lány kezét, érezte, hogy most valami nagyon de nagyon egyszerű vigasztalót kell mondania, ami visszahozza a valahonnétböl ide, a Halastó utcába.- Lehet, szerelmesek veszekedtek alatta a nyáron, aztán megőszült bánatában. Édes... A lány elengedte a fiú kezét, odalibbent a karcsú nyírfához, és ujjait símogatóan végighúzta a kérgén. Mintha a testemen - gondolta a fiú.- Csak föl, csak hegyre föl viszlek, ezt én mondom, az „utolsó előttid”, lefelé soha.- Most miért mondod? - kérdezte a lány, és átkarolta a fiú derekát, húzatta magát, így már nem lehet sétálni sem, ilyenkor meg kell állni, belenézni a szemébe, tiszta kis illatos fejét odaengedni a nyakadhoz, ameddig fölér. - Azért, hogy sikerüljön a vizsgám nekem is?- Csak úgy mondtam, és a vizsgád sikerülni fog. Hegyre megyünk, fák közé, az a jó társaság, változó fény, árnyék, fű, fa, nagyság mellett a kicsik világa, kicsinyesség nélkül. Szerettél egyáltalán az elmúlt hét évszázadban, vagy csak jó volt elhinned, hogy szeretsz? ... Nem tudom elhinni. Nem tudom, akkor mit felelt. Egy bizonyos, hogy itt, ahol erre válaszként akkor megsimogatta az arcom (teljesen „csóktalanul”), ezek a hegyek most is állnak azóta is, mióta a végtelen megszakadt, nem omlott össze semmi, áll a nagyság, élnek a pici virágok is. Vagy kinőtt a kicsinyesség is azóta? Hol járhat most? A féltékenységnek nincs helye bennem, csak azt érzem, hogy a mellkasomban minden csontom, külön-külön fáj azóta, hetek óta. Azzal ment volna el, hogy játékból „utolsó előttinek” neveztem magam? De hát máskor is mondtam ezt...- Most lefelé haladunk, szaladunk egy kicsit, csak minden második padnál csókolhatsz meg, sietnem kell haza. Holnap csak délben fütyörészhetsz az ablakom alatt, többé nem leszek. Jó?- Jó, édes emberke. A Halastó utcában a lány csak akkor vette észre a kis nyírfát, mikor már mellette voltak. Odaszaladt, megsimogatta.- Meglátod, nemsokára kizöldül... - mondta nevetve. Már majdnem otthon, a Csillag utcában a bokrok alól egy kicsi macska óvakodott elő, félökölnyi lehetett, kistigriske, fehér mellénnyel. A fiú megörült neki: - Nézd, milyen kicsi macska! - és indult felé. A lány riadtan fogta vissza.- Ne! Ne nyúlj hozzá! Nem akarom!- De hát mi van veled? Gyermekkorom óta kedvenc állatkám, tudod... Visszahúzta szépen a fiút, megcsókolta az arcát, a szemét, a kezét, olyan furcsa kétségbeeséssel, aztán könnyezni kezdett.- Ó, te, hát siratod a gyermekkoromat... Na, nyugodj meg, nagyon szeretlek. - Ekkor beszaladt a lány a Csillag utca 7. szám alá. Ekkor? Vagy már azelőtt kezdődhetett az ő külön élete? Akkor már lehetett valami mögöttünk, mögötte, azon a hétszáz együtt töltött esztendőn kívül. Azóta csak délben, futólag láthatom, délután nem, este nem. És ez a fájdalom úgy pusztítja a bizonyosságot. A kétség őrli föl a férfit, nem a munka, nem a kitartás, nem a várakozás a bizonyosság ígéreteire. A kétséggel tudta Jágo is megölni Otellót. Ha nem marad annyi erőm, hogy számon kérjem ezt a furcsa nyári életvitelt, ezt a kifosztott nyarat, ezt az én kifosztott életemet, ha nincs annyi erőm, hogy elhaladjak a kis nyírfa előtt, akkor erőtlen volt az én bizalmam is benne... De miért bújkál? A nyár, az menthetetlenül oda. Szeptemberedik már. „Szállnak a darvak, vége a nyárnak” - ez zakatolt a fiú fülében, a mellében, míg.vitte a vonat haza - haza, mibe? - a Balatonról. Négy levelet kapott tíz nap alatt a lánytól. Másnap tiszta ingben, lebarnulva, s a nyár folyamán annyiszor visszaerőszakolt bizalommal, jókedvvel ment a Csillag utcába, a 7. szám alatt sikoltó füttyjelet röppentett, és kivágódott az ablak.- Gyere föl, most - mondta a lány, és kihajolt mélyen az ablakból. A fiú úgy érezte, meg tudná most simogatni leomló, szinte a földig leomló kibomlott haját. Fönn az ismerős-idegen lakás. A lány az ajtóban már valósággal végigsimogatta, talpig, aztán visszarebegtek ujjai a fiú arcára, gyönyörködtek az ujjhegyek.- Lejárt, minden lejárt, Istvánkám - mondta, és ugrált. - Elutazott mindenki olcsó jeggyel a Balatonra, és nekem lejárt már... - És a gombjaihoz nyúlt, vetkőzött, mint ahogy teszik talán az Isten angyalai.- Ezért..., azért, csak azért, mert magunkra vagyunk, ne vetkőzz... - mondta a fiú dermedtem - Mi van veled? Mi volt? És a lány lassan, megverten kezdett visszaöltözködni, szakadt ropogott a kis nadrág, ahogy visszatépte ágyéka hajára, a blúza, ahogy húzta magára, és sírni kezdett, egyik karja még tartotta a félig fölcibált kis nadrágot, másik lelógott, és sírt nagyon, álltában, félmeztelen, fölemelt fejjel állt, tiszta szemei megnőttek a könnyek között.- Négy... négy macskás családot vállaltam... a nyáron, Istvánka, sok dögöt... a Lujzi- ka nénié már alig evett., süket is volt..., a Lőrinczéké vad, mindig a bútorok tetejéről könyörögtem le... sírtam is neki..., csakhogy egyék... ez volt a dolgom... elbújtam, hogy jönnön elé. A Jaky házaspárnak hét macskája van, azokkal jól voltam... a negyedik macskás egy százéves vénasszony. Mindenki nyaralni ment... én vállaltam a macs... ápolni, etetni, bevásárolni nekik külön, külön... amit szeretnek... s görcsben zsugorodott össze a szőke, derékba, guggolva vinnyogta, szinte a földön:- Hétezer forintot kerestem Istvánom, egy hónap alatt... édesem, egyetlenem... Szégyelltem megmondani neked, és úgy fájtál bennem... Én soha többé nem akarok macskát látni... csak téged, amíg, amíg élek... élünk... CZEGŐ ZOLTÁN jr E A
