Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
1990. március 10. TOLNATÁJ - 7 Kökényhúsú ég alatt Zentai László verseskönyve Jól emlékezem arra a csendes, szerény fiatalemberre, aki hosszú évekkel ezelőtt felkeresett a Tolna Megyei Népújság szerkesztöségébén s átnyújtotta verseit. Aki úgy foglalkozik versekkel, hogy ez egyben pénzkereső mesterségének is része, hivatalból gyanakvó, s tapasztalatból tudja, hogy verset sokan tudnak Írni, de a jó vers kivételes adomány, költőnek, olvasónak egyaránt. A fiatalembert Zentai Lászlónak hívják, s amikor azt mondtam neki, hogy néhány nap múltán ismét keressen meg, addigra elolvasom verseit, ha szabad így szólnom, kötelességszerűen jártam el, miként más szerkesztőségekben is teszik. A versek azonban megleptek, elsősorban formai biztonságukkal, ahogyan ez a fiatal költő bánt anyagával, a nyelvvel. Minden versolvasó tapasztalja, hogy a forma az utóbbi évtizedekben meglazult, a rímek elveszítették azt a pompát, amit Kosztolányi a vers legfőbb ékességének nevezett. Világjelenség, nem is a költők ügyetlenségét vagy egyébként gyakori verstani tájékozatlanságát kell okolnunk érte, a valóság lett ridegebb, nem illik hozzá a gondtalan játékosság. És akkor egy vidéki szerkesztőségi szobába bekopog egy ifjú költő, akinek addig még sehol nem jelent meg verse, s irodalmunknak abból a mélyrétegéből merít ösztönzést, amit régi irodalomtörténeteink latinos iskolának neveztek. Verseit a hajlékony hexameterek könnyedsége és biztonsága jellemezte, s ez a formai otthonosság azóta is megkülönbözteti jó néhány pályatársától. így találkoztam Zentai László első verseivel s pályáját nyomon követhettem mind a mai napig. Nem volt zavartalan az útja, s ha kitérők nem is tarkították, sok mindennel kellett szembenéznie, de soha nem lett hűtlen a vershez, ifjúságának szép eszményeihez. Pályakezdése idején Szekszárdon élt, de nem sokkal később visszament szülővárosába, Sopronba s onnan küldte újabb verseit. Ekkor már másutt is találkozhattam nevével, egyszer Sopronban meg is látogattam, ahonnan néhány év múltán merész elhatározással elköltözött s a fővárosban rendezkedett be. Régóta esedékes könyve is itt jelent meg, első kötetként mindenképp későn, de soha nem volt könnyű a fiatal költők sorsa, arról nem is beszélve, hogy életkoruk meghatározása is egyre bizonytalanabb, mert nagyon sokan negyvenéves korukban is fiatal költőnek számítanak. Az már korunkra jellemző, hogy a könyv megjelenését tíz lelkes magánszemély és intézmény segítette elő, Zentai László pedig a szerzői jogdíjat az erdélyi menekültek megsegítésére ajánlotta fel. Ezt is el kellett mondanom, mert egyaránt jellemzi a költőt és korát. Könyve élén latin idézet áll, a szerző megjelölése nélkül, általános tényként: Post equitem sédét atra cura. Horatius-idézet, az Ódák III. könyvéből, szó szerint fordítva: a lovas mögött a sötét gond ül, de a vers néhány sorral alább bizakodást sejtető függőkérdéssel fejeződik be, s azt mondja Horatius, miért is hagyjam el szabin völgyemet a bajt hozó gazdagságért. Jellemző az idézet Zentai Lászlóra, de az atra cura, a sötét gond fájdalmát, amiről Horatius énekelt, más formában éli át napjaink költője. Könyvének bevezető verse a helyzetfelismerés bizonyossága: Magam megyek előre / mögöttem / csak magamat / tudhatom / Szemben is én jövök / éppen ezért / nem térhetek ki / magam elöl. De ez nem a romantika Doppelgánger-élménye, az ezredforduló közelében élő költőnek az elidegenedett világgal kell szembenéznie, midőn a vers elveszítette kohéziós erejét, a remény a mindennapi apokalipszis felett lebeg, s Zentai azt mondja, „ismeretlenül is érzem titokban szörnyűségek sodrát”. Zaklatott sorokban villantja fel a titoktalan szörnyűségek nagyvárosi képeit, amikor a lélek „gyakran aljas szeszélyek serpenyőjében sistereg”, mindent a „kemény iszony” jár át, s a Hargita fölött a sűrűsödő szurokfelhőkből is csak a halvány remény üzen, hogy „az anyaföldből nem lehet kiközösíteni a lelkeket”. Mit mond a költőnek e kínoktól szaggtott világ? A szavakban foglalható örömöt, a versek vigaszának ígéretét, ami barátságról beszél és szerelemről, a költészetbe emelt kiolthatatlan hitről, mint a Szerelmes karácsonyi disztichon feloldó és megtartó soraiban: Tiktakoló órák. Üvegország házai mélyen alszanak. Oldottabb hangokat érlel a szél, s úgy belopódzkodik új szerepünkbe, hogy észre se vesszük: csend van, békeidő. Szép szerelembe vesző. Verseskönyve kései első kötet, ami nem szokatlan napjaink irodalmában. A késlekedés nem tesz jót a költőnek, mert minden könyv az életút egy szakaszát fogja egybe s ugyanakkor kiindulópont is. Zentai László verseinek gyűjteménye nagy pályaívet fog át, az indulástól a beérkezésig, de ennek is van bizonyos előnye, mert a kép így teljes, egy nyugtalan kor reménykedő költőjének szavát halljuk, aki midőn megfogalmazza reményét és kételyeit, végtére valamennyiőnk nevében szól s jól tudjuk Burjánzik küszöbünk vonalán a gaz. Átmehetünk-e úgy, hogy nem tekerül ránk megalázva e gyom? Védtelen emberi tett! Közeledben rettenetesre nőnek az árnyalakok! Dönteni kellene: most vagy mikor? Én a valamennyiőnkre érvényes döntés felelősségét hallom ki Zentai László verseiből.- CSÁNYI LÁSZLÓ Grafikák - tárgyi és szellemi gyarapodás céljára Beszélgetés Benes József grafikusművésszel Összefűzve Alig egy évtizede találkozhatnak a hazai tárlatlátogatók Benes József grafikusművész munkáival a reprezentatív seregszemléken. Különleges atmoszfé- rájú, markáns arculatú grafikai világ tárult fel műveiből. Kígyózó, beburkolt, átkötözött és vaspántokba szorított alakjai, e félig élőlények, félig tárgyak, a civilizáció ellentmondásai által szorongatott mai emberről beszélnek. A kortárs képzőművészet középnemzedékéhez tartozó Benes 1938-ban született a vajdasági Bajnokon, Jugoszláviában. 1978-ban települt át Magyarországra. Önálló kiállításokat Zentán, Szabadkán, Újvidéken rendezett a hatvanas évek közepén. A hetvenes évek elején a londoni Woodstock Galériában, 1975- ben pedig a budapesti Fiatal Művészek Klubjában találkozhatott a közönség alkotásaival. Áttelepülése óta részese a műfaj legjelentősebb hazai és nemzetközi (London, München, Krakkó) seregszemléinek. Önálló anyaggal mutatkozott be az elmúlt években Pécsett, Budapesten, Szegeden és Makón. Az elmúlt évtizedekben - alapító tagként is - igen szoros kapcsolat fűzte a Makói Grafikai Művésztelep tevékenységéhez. A műhelymunka kísérleti szelleméről vall a résztvevők - Pinczehelyi Sándor, Szemethy Imre, Szabados Árpád, Szirtes János - reprezentáns névsora. A műhely nemcsak a hazai kiállítótermekben tárta közönség elé az alkotásokat, hanem több nyugat-európai országban, egyebek közt Párizsban, a Modern Művészetek Múzeumában is. Benes Józsefet találkozásunkkor arról kérdeztem, hogyan ítéli meg a grafika iránti vásárlói érdeklődést vagy érdektelenséget.- Magyarországon elsősorban festészetcentrikus a közönség. Úgy tűnik, kifejezetten tárgyi és nem szellemi gyarapodás céljára szerzik be az emberek a műalkotásokat. Grafikát, nyomatat éppen ezért kevesen vásárolnak.- Pedig lehetőségeinél fogva a grafika jóval olcsóbb és igen naprakész.- Valóban, és én igen nagy híve vagyok a sokszorosított, demokratikus eljárásoknak. A mű értékét nem befolyásolja a sokszorosítás. A grafikai sokszorosítás nem játszik „zsákbamacskát”, a kép ára mellett a lapon jelzik azt is, hogy tizenöt vagy húsz példányban készült.- Hogy e démok- ratikusnak nevezett műfaj mégsem talál kellő mértékben közönségére, ahhoz véleményem szerint a közvetítők is hozzájárulnak. Ha végignézünk a képcsarnokok, a közelmúltban nyílott magángalériák anyagán, kiderül, hogy alig kínálnak ilyen olcsó portékát. Úgy tűnik, nem üzlet ma a galériák számára (sem) a grafika.- Úgy gondolom, ha szigorúan csak a bevételt tartják szem előtt, csakugyan nem üzlet. De ha az ügynökök nézőpontjából veszem szemügyre e kérdést, akkor sem sokkal biztatóbb a helyzet. Zsűrizések alkalmával gyakran elmondják gondjaikat, problémáikat, melyekből minden esetben kiderült, hogy ilyen jellegű megbízatásaik egyértelműen terhet E. T. - földönkívüli (Benes József grafikái) jelentenek számukra. Érthető, ha meggondoljuk, hogy a grafika vételárának munkadíjként meghatározott százaléka jóval kisebb összeg, mint mondjuk egy ugyanolyan terjedelmű, eladáskor ugyanannyi rábeszélést igénylő festmény esetében. Ebből az alapállásból talán még érthető is, ha a galériavezetők, ügynökök nem támogatják a kellő mértékben a műfajt. Pedig a sokszorosított eljárásoknak köszönhetően sok emberhez eljuttatható lenne - lehetne kevés pénzért is a minőségi képzőművészet. KÁROLYI JÚLIA Domokos Eszter: Quo vadis? Mint kredencben ó-illatok (ilyenkor tudom, ki vagyok) olyan a csönd, fölismerem. Nem csap be a történelem. Apámnak saját csöndje volt. Anyámnak nem volt sohasem. Míg apám élt, nekem jutott, míg anyám, már nem: kegyelem. Míg egy hazám volt, álmodoztam (s most nem lelem Őt a romokban) hogyan lehetne szebb a sorsa. De több hazám is lett azóta. Nem lelem Őt immár sehol. Csak ott, ahol a csönd honol. Pedig az Európaházban nem lesz oly csönd, amilyet vágytam. Lippai Tamás rajza
