Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
III. évfolyam, 10. szám 1990. március 10. wmmaammmmm Foglalkozása: anyu A falon német nyelvű háziáldás. A hatalmas konyhaasztalon társasjáték, a kredenc szélén piros dobókocka, a kanapén hajasbaba. Játékok mindenütt. Még nincsenek itthon a gyerekek. Csak Fecó, a nagyfiú szorgoskodik a kertben. Ás. Regina 17 éves, varrónőnek tanul Sásdon, a többiek általános iskolába járnak. Csaba és Andi 12, Rózsa 10, Kati 8 éves. Lacika még csak 5, ő óvodás. Vezetéknevük más és más. Nevelőszülőknél laknak. Kaposszekcsőn. Számukra Kósa Istvánné „az anyu”. , Harminchatan - szűk családi körben- A férjemet kétévi házasság után üzemi baleset érte, gyermekünk még nem volt, amikor megözvegyültem, - mondja a 42 éves, termetes fiatalasszony. - Először Csabát és Andit vettem magamhoz, aztán hat éve Reginát. A húgomék- nál lakott a kislány, nekik hót gyerekük volt. Míg építkeztek, a kicsik nálunk voltak, ősszel, amikor elkészült a ház, könyörögtek, hogy Csokit - ez Regina beceneve - fogadjuk ide. így hát maradt. Nehezen oldódott, de most már teljesen beilleszkedett. A húgomék azóta disszidáltak. Ezután a két cigánykislányt hoztam. Nekik meghalt a nevelőanyjuk. Vallásos, katolikus asszony volt, már életében ránk bízta őket. Alig tudták kiheverni, hogy elveszítették. Mikor megjöttek, egyikük mégis odaszaladt hozzám, és azt kérdezte: Te leszel most az anyukánk? Én, feleltem. És kit szeretsz majd jobban? Hát egyformán. Erre nagyot sóhajtott: akkor jó, mert Dombóváron a Rózsit szerették jobban. Meg is fogadtam, hogy több gyereket nem vállalok. Mégis itt van Lacika is. Imádnivaló kis gengszter.- Öt intézeti gondozottat kell kihozni ahhoz, hogy munkaviszonynak minősüljön az anyaság, de elég nehezen adják meg ezt az állást. Pedig az államnak jóval olcsóbb így a gyerekek felnevelése, nem beszélve arról, hogy lelki szempontból menynyivel többet nyújthat a család. A saját szüleiket szerencsére nem ismerik a gyerekeim. Persze nálunk nem újdonság a „fogadott” gyerek, édesanyám is nevelt mellettünk kettőt. Krisz Jánosné apró, madárcsontú, ősz hajú asszony. Épp abbahagyta kicsit a vetegetést, azért piszkos a csizmája, szabadkozik, míg letelepszik mellénk. Élénk tekintete, mosolya feledteti a korát.- Öt saját gyerekünk volt, a férjem nem engedett dolgozni. Először az öcsém fiát vettem magunkhoz, hogy ne kerüljön intézetbe, aztán a Fecót. Ő bölcsődés volt akkor. Elvittem Pécsre megvizsgáltatni, de mikor megtudtam, hogy értelmi fogyatékos, el fog maradni a tanulásban, akkor se adtam vissza. Négy és fél éves koráig pelenkázni kellett. Kisegítőbe írattuk, szépen végigdöcögött a nyolc osztályon. Szorgalmas, nagy akaraterő van benne, segít ahol csak tud. Azt szokta mondani: anyukám, ugye jó a férfi a háznál? Kétszer eljött az édesanyja, de Fecó csimpaszkodott rám: nekem ez az anyukám. Isten megáldott vele, örülök, hogy felkaroltam. A rokongyerekünk már elköltözött, Nagykanizsán dolgozik a vasútnál,, letett egy csomó szakvizsgát. Erdélyi lány a menyasszonya. Mikor elment, Móni lányom imádkozott: Úrjézus, ne engedd, hogy beteg legyen a Pepi. Szemem a fotelban szuszogó öregemberre téved. Mélyen alszik, ha néha fel is emeli a fejét, nem vesz tudomást a körülötte lévő világról. Krisz néni kimondatlan kérdésemre is válaszol:- Szociális gondozó voltam a tanácsnál, ezt a t$csit is én ápoltam. Egyszer megütötte a szél, de a dombóvári szociális otthonban nem volt hely, fiát elhoztam magunkhoz. Eltartási szerződést kötöttünk vele, négy éve él itt. Van egy unokája, mikor eladtuk a bácsi házát, a pénz felét elvitte, de azóta ide se néz. Még jó, hogy ilyen nagyra építettük a házat, mindenki elfér. Összesen tízen vagyunk. Szenteste harminchatan voltunk a fa körül - szűk családi körben. Rokon fiatalasszony érkezik, a másnapi ko- márnói utat jött megbeszélni. Vásárolni mennek Kósánéval.- 8500 a fizetésem, ehhez jön a családi pótlék, meg a gondozási díj. Hozzácsapták a ruhapénzt, így ott veszem meg a holmikat, tanszereket, ahol akarom, mondja a nevelőanya. - Jobb is, mert a lengyel piacon már száz forintért is kapok szép kis pizsamát. Holnap elviszem a lányokat, csinálok egy kis útravalót, kirándulnak is, meg kapnak egy-egy szabadidőruhát. Az út ingyen van, mert a férjem után szabadjegyet adott a vasút. Muszáj spórolni. Idén bevezettük a központi fűtést, Csabi szobájába emeletes ágyat gondoltam, hogy Regina külön alhasson. Hizlalunk kilenc disznót, a négyszáz literes hűtőláda tele van hússal, meg zöldséggel, hogy ne szenvedjenek hiányt a gyerekek semmiben. Próbálunk nekik mindent megadni, de azért úgy nevelni, hogy legyen valami fogalmuk az életről. Egy kivételével mindegyik túlkoros, sok baj van a tanulással, szombatonként különmatekra járnak, de én igy is szeretem őket. Szó sincs róla, hogy egyet is visz- szavigyek az intézetbe. Nem rabszolgapiacon vettem őket. Míg én élek, itt maradhatnak. Tamási, Árpád utca. Fehér falú, barna ablakos, modern családi ház. A csengetésre alacsony, negyven körüli, vékony asz- szonyka néz ki az előszobaajtón. Barátságosan, de kissé félénken kérdezi, honnan jöttünk. Láthatóan ■megnyugtatja a válasz, szívélyesen invitál be a tágas nappaliba. Egyik fiát egy ideje látogatni kezdte a vér szerinti anya, megzavarta, felkavarta a dolog a gyereket, a nevelőanya talán ezért tart minden idegen jöttétől. Kora délután van, üres még a ház, nyugodtan beszélgethetünk. Murt- kája ugyan most is lenne Kocsis Károly- nénak, egy tíztagú családban mindig akad mosni, varrni, vasalnivaló, de legalább szusszan kicsit. Férje a tanácsnál gépkocsivezető, épp dolgozni van. A gyerekeket az anyuka később hozza haza. Ibolya 12 éves, Árpi 11, Krisztián és Janó 10, ők iskolában vannak. Jozsó 5 éves, óvodába jár, 2 éves kishuga, Vicus még bölcsődés. A két saját lány már felnőtt, egyikük 21 éves, tanítóképzős, a másik 20 lesz, óvodai gondozónő.- Építkeztünk, emeletet húztunk a házra, aztán lassan egyedül maradtunk. Könyvtárban dolgoztam, sokat olvastam a hivatásos nevelőszülő-kísérletről, mindig is szerettük a gyerekeket, ezért határoztuk el, hogy mi is hozunk - mondja az anyuka. - Egyszer érdeklődtem a gyiviben, feliratkoztam, vártam. Én lettem az első hivatásos anya a megyében. Azóta úgy tudom, már heten vagyunk. Pécsett meglátogattunk egy ilyen családot, ahol tizenkét gyerek van, de nagyon nehéz hattal is. Eredetileg mi is ötöt szerettünk volna vállalni, de mikor megtudtuk, hogy Jozsóhak testvére is van, megvártuk, hogy egyéves legyen és Vicust is kihoztuk. Ki tudja, hogy alakul majd az életünk, legalább ők ketten legyenek egymásnak. Egyébként Ibolya és Árpi is testvérek. Jozsó hároméves volt, mikor hozzánk került, még pelenkás. Összesen három szót tudott. Vicus itt tanult meg járni. Ő velem alszik, a kisfiú a férjemmel. Többet megengedünk nekik, mint a saját lányainknak annak idején, de hát több melegségre, sze- retetre is van szükségük. Persze, rengeteg a gond is. Télen egymás után felváltva voltak betegek. Azt se tudtam, melyiknek töröljem az orrát, mérjem a lázát. A nagyokkal más a probléma. Főleg a tanulás. Most már nem beszélnek olyan csúnyán, de Árpi elég durva volt, mikor hoztuk. Sokáig a zsebében hordta a kártyáját, hozzászokott az intézetben, hogy ami az övé, azt őrizni kell. Előfordult az is, hogy elcsent valamit. Most kamaszodik, morog, ha nem tetszik neki valami, de hát fiú. Sok mindenre meg kellett tanítanunk őket. Eleinte állandóan folytak a csapok, égtek a villanyok, nem húzták le a vécét. Törtek a poharak, tányérok, tudniillik a gyerekek be vannak osztva párba, hogy ki mikor mosogat. Segítenek nekem is, meg a testvéreiknek is. A fiúk németet tanulnak, kikérdezik egymást, de azért ez nem az igazi. Hét végén, amikor főzök, egyenként odaülnek mellém a konyhába és beszélgetünk. Janó matekból megbukott, Ibolyának megy legjobban az iskola. Néha sajnálja is, mert igy rá kevesebb időm jut. A férjemre meg szinte semmi. Tavalyelőtt ugyan mind együtt nyaraltunk Dombodban, de tavaly Tengelicen egyedül voltam a hat gyerekkel. Együtt mentünk ugyan, Karcsi szabadságot vett ki, de az üdülőben kiderült, hogy valamit összekevertek a szervezők, és egy hónappal későbbre szól a beutalónk. Vissza kellett jönnünk, és utána már csak én értem rá. Mit mondjak, kemény volt. Néha össze kell szorítanom a fogamat, szeretnék egy lakatlan szigetre elmenekülni, de ez csak a fáradtságtól van és mindig gyorsan elmúlik. Nincs is időm sokat töprengeni, ezernyi a tennivaló. Tegnap fenyőt ültettünk, anyósomnál a hegyen zöldséget, gyümölcsöt termelünk, disznót is vágunk minden évben. Muszáj, hogy legyen a spájzban meg a hűtőládában főzelékféle, hús, eper, málna, mert megvenni kevés lenne a pénz. A könyvtárban 6300 forintot kerestem, a kollégáimé azóta 12 ezer körül jár. Nekem mint nevelőszülőnek most emeltek, 9500-at kapok. A bevásárlásra naponta elmegy 5-600 forint, a vécépapír, a zsebkendő, minden megdrágult. Az áramfogyasztásunk háromszorosa a réginek, állandóan megy a mosógép, a vasaló a bojler. A Dácia helyett pedig nagyon kellene egy mikrobusz, mert nem tudunk elutazni egyszerre sehova. Telefont talán kapunk idén. Tíz éve beadtuk az igénylést, messze van az iskola, bármikor szükség lehet orvosra is, de eddig hiába vártunk. 33 ezret kell majd befizetni érte. A gyerekeknek havonta 100-100 forintot beteszünk ifjúsági takarékbetétbe. Nem nagy összeg, de egyelőre csak ennyit bírunk. Egy óra múlva találkozunk újra, Kocsisné közben hazahozta Jozsót és Vicust. A pici lány az ölében ül, egy parányi gitár húrjait pengeti, nyúzza, püföli. A kis szurtos Jozsó berregve rohangál le-föl, autózik. Örökmozgó kis vadóc, de az anyuka földöntúli nyugalommal, türelmes szavakkal igyekszik fékezni produkcióját. Egyszer csak zörren a kapu, Ibolya érkezik. Puszival köszönti az anyut, aztán szégyenlősen a szobába vonul átöltözni. A konyhában bekap egy palacsintát, aztán mégis visszajön hozzánk. Virágkötő szeretne lenni, mondja, mint a messzimama, az anyu anyukája. Akkor majd ö is tud olyan szép szalmavirágdíszt készíteni, mint amilyent az ebédlőasztalon láthatunk. A zenét is kedveli, kérésünkre zongorához ül. A picik persze hatkezessé változtatják a darabot, de nem baj.- Jó Igy sokan lenni, el se tudnám képzelni magam másik családban - vallja be a barna hajú, szép arcú nagylány. Mikor Janó megjön a szolfézsről, őt is ölbe veszi, engedd lazán a kezed, biztatja. Alig halljuk Mozarttól, mikor toppant be Árpi és Krisztián. Férfiasán kezet nyújtanak bemutatkozáskor. Mutatják, ki hol alszik, kié az alsó ágy, kié az emelet. Janó elkönyörgi a fényképezőgépet, lelkesen fotózza anyut Jozsóval, Ibolyát Janóval, a közben megérkezett nagylányt, Juditot, Vicussal a karján. Kár, hogy apu nincs itthon...- Sajnos, fennáll a veszély, hogy amelyikük örökbe adható, azt egyszer elviszik - súgja búcsúzáskor Kocsisné. - Nem tudnánk elviselni, ezért a férjemmel megbeszéltük, hogy akkor inkább mi fogadjuk örökbe. De mihelyt a sajátunkká válik, újabb kicsit kell hozni az intézetből, hogy itthon maradhassak, gondozni a többieket. CSER ILDIKÓ Felvételünk nem a riport szereplőiről készült
