Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. március 31. Domokos Eszter: Siralmas énnéköm En Istenem, jó Istenem, meghal bennem a szerelem. Nála nélkül pedig végem siralmasan már énnékem. Szűz Anyácska, Máriácska nem burkol be kék palástba, míg a lelkem, űzött lelkem bujdosók bús útját járja. De ha egyszer hazamegyek, rám csukódik két tenyered, akkor szoríts, el ne engedj, mondjál újra kedvesednek. Csak kinek megvan a párja, burkolózhat kék palástba, hűs forrásnál hű szeretőt elringatnak erdők-mezők. Nézz a szemembe kutatva: ne engedj többé utamra. Mert az az út nem az enyém. Tövisen jár, mezítláb jár azon az úton a remény. írás közben (Levél Hollandiába) Azt írod, átruccantál Berlinbe, hogy találkozz a régi barátokkal, akik egy-két éve még azt latolgatták, hogyan lehetne átjutni a szörnyű Falon. Emlékezetem régebbi képet hív elő: amikor utoljára jártunk a megosztott és meghasonlott városban, csak tisztes távolból néztük a Brandenburgi kaput, a tiltó táblák közül kandikálva ki, mert a gazdag német nyelv itt egyetlen szóval beérte: verboten. A környező házak néma ablakai mögött puskás emberek lapultak, lövésre készen, ha néhány lépést teszünk, feltehetően lepuffantanak, Európa pedig szemérmesen elfordítja arcát, ha porhüvelyem élettelenül fekszik a Plat- zon, s valószínűleg ez a történelem végső csapdája, amikor élet és halál kérdése is a politikai megfontolások hálójában vergődik. Azt írod, s ezt szó szerint idézem, „kellemetlen volt a történelmi párhuzamok létezését felismerni, vagyis hogy egész Kelet-Európára ugyanaz a sors vár, azonos p-vel, mint pénz és politika, Berlin esetében még egy Fallal tetézve.” Nem vagy derűlátó, azt írod, a többi megmarad egyéni tragédiának, ez pedig - tudjuk - nem történelmi kategória. Én sem vagyok derűlátó, de ki az manapság? Hosszú távon talán, de életünk megszabott keretek között zajlik, az idő pedig furfangos dolog, filozófiailag sem könnyű megfogalmazni. Kant szerint szemléleti forma, amint tanultad, de valami más is, a fizikusok negyedik dimenzióként számolnak vele, s ha ezt érzékelni tudnánk, valószínűleg elveszítené ellenséges jellegét. A politika, ami elnyeléssel fenyeget bennünket, csak a jövőre hivatkozik, amiről az a véleménye, hogy szebb lesz, gazdag és boldog, de az ígérgetésnek az az ára, hogy szavazzunk erre és erre a pártra, tehát egy jelenre, ami filozófiailag sokkal titokzatosabb, mint a folyton újra értelmezhető múlt. Hollandiából, a nijmegeni egyetem védettségéből át kellett menned a fortyogó Berlinbe, hogy az ottaniaktól tudd meg, a Falat le lehet dönteni, de ez nem jelenti azt, hogy másnap rózsa virít a helyén. Másutt sem, lám, a szörnyeteg román diktátort lepuffantották, de gyűlöletre mindig van ok, legalábbis aki keres, talál. Itthon is. A minap elborzadva olvastam egy politikus zajos megnyilatkozását, akilihegve követeli a megtorlást, a bosszút, s mennyi hasonlót hallottam már életemben! Érdemes lenne egyszer közelebbről megvizsgálni a fasizmus természetrajzát, amire eddig alig történt kísérlet. Képek őrzik: amerre elhalad Hitler, letérdelnek a nők, de ennek nincs ideológiája, ahogy semmiféle személyi kultusznak sincs, mert csak a szeretet-gyűlőlet ellentétpárban tud gondolkozni, értelmi megfontolások nélkül. Valószínűleg ez századunk tragédiája, s aki nem vesz részt az ütemes tapsban, nem kurjongat ovációba átmenő lelkesedéssel, ahogy abban az időben írták, amikor a vezér elmond néhány silány közhelyet, az Úr baljára kerül sjobb lett volna meg sem születnie, mert amíg ismeretelméleti kérdéseken töpreng, a bakó már feni a pallost. Jól emlékszem a karl-marx-stadti lap- szerkesztőre, aki néhány éve azt mondta, akár testvérét is agyonlőné, ha átszökne a gyűlölt és fasiszta országrészbe. A reménytelen NDK gondolatrendszerben ugyanis feddhetetlen marxizmusuk, sztálinizmusuk a dicső haladást jelentette, míg a határ másik oldalán szörnyetegek gyülekeztek, háborúra szervezkedve, kizsákmányolásra, összeesküvésre. Nem tudom, mit gondol most a harcias zsurnaliszta, illetve nagyon is jól tudom. Transzparenseket visz, követeli a bűnösök szigorú megbüntetését, s halált kiált azokra, akiknek még néhány hónapja áhítattal és tapsra készen leste minden szavát. Nyilván ezt te is tudod, vagy jobban, mint én, hisz átruccantál néhány napra Berlinbe, hogy találkozz régi barátokkal, akik most azon töprengenek, mit lehet kezdeni a reménnyel, nem a holnap, hanem a ma reménységével. Naponta figyelmeztetnek a békés átmenet fontosságára, de a vonat egyre késik, közben tovább folyik a népvándorlás, ezrek, tízezrek kelnek útra, mert mindenütt jó, de legrosszabb otthon. Amott pedig gyanakodva fogadják a bevándorlókat, védekeznek is ellenük, mert szegények, toprongyosak, nem elég nekik semmi s veszélyeztetik az ottaniak jólétét. De a jólét is kétes fogalom. A Nyugat valóban irigylésre méltó bőséget teremtett, a civilizáció olyan fokát érte el, amit az innenső oldalról ámulva nézünk, de az arányok más területen változatlanok: mi panaszkodunk, hogy a fiatalok nem olvassák Aranyt vagy Madáchot, de odaát többen lolvassák Dantét vagy Goethét? Ferenc József hadüzenetével valami véget ért Európában, éppen az, ami évszázadainak értelmet adott. Ami ezután következett: hatalmi érdekek egyeztetése, a győztes jogának könyörtelen deklarálása, Trianonban vagy Jaltában, oly mindegy. Közben a múlt is összekuszá- lódott, már a történelemhamisitáson sem ütközünk meg, az értetlenség gyűlöletté érett, mint József Attila versében, ős patkány terjeszt kórt miköztünk, s jól tudjuk, ha le is döntenek egy falat, marad még ledöntenivaló bőven. Mikor végzünk vele s mikor jutunk el odáig, hogy nem a jövőben kell reménykednünk, hanem a jelenben, Berlinben, Bukarestben és itthon? CSÁNYI LÁSZLÓ Würtz Ádám, a „zsonglőr” Maga sem tudja az általa illusztrált könyvek számát. Köztük vannak Tom Sowyer, Huckleberry Finn, a Tamás Bátya kunyhója című kötetek, de Shakespeare, Bocac- cio és Bartók művei is. Képein ott a rajzolható világ egésze: vonalak, színek és harmóniák. A modern művészet szabadsága, az egyén szabadsága, amely látni és élni segít. Nem az eszköz számít, hanem a lélek és a mívesség. Gyermekkönyvének illusztrálásakor mesélte Kassáknak: az alkotni vágyás olyan, mint artistának a világszám. A főiskolán festőművésznek készült, s a nagy világszámról álmodott. De nem volt lengőtrapéz, akkoriban csak zsonglőröket kerestek. Világszámot zsonglőrként is be lehet mutatni, ha míg más hat labdát dobál, ő pedig ügyesen játszik akár tízzel is - vélekedett. Igaza volt. Picasso és Dali irodalmi témák feldolgozásával is alkottak „világszámokat”. Varázslatosan sokszinű és csupa csoda a világ. Érteni és érezni kell. Kínjai elviselhetetlenek lennének a társak erősítése, bátorítása nélkül. Ezek a társak a könyvek. A szöveg, a fehér papíron fekete betűtenger a lélekben látvány, életre kelthető és papírra fogalmazható. Würtz Ádám ezt a könyvek által kapott élményt sokszorozza és osztja meg velünk, rajzai teljességet kínálnak, hitet és erőt. Úgy mondja, szerencsecsillag segítette, mert az élet mindig csoda tudott maradni számára. Megőrizte a gyermekkort, az álmot hatvanadik életévén túl is. Chagallt Vityebszk, őt Tamási röpítette a világba. De sétálhatott a kínai nagyfalon, New York kiállítótermeiben, nézhette az óceánt Dél-Amerika partjánál, dolgozhat ikonokkal és barokk szobrocskákkal díszített fővárosi műtermében, mégis megmaradt annak a nyitott szívű gyerekembernek, akit a dunántúli kisváros eleresztett. Igyekezett mindig a legnagyobbak példáját követni. Háromszor kapott Munkácsy-díjat, de sikere volt Luganóban, Frankfurtban, Bécsben, Bolognában, Rómában is. 1969-ben Londonban megkapta az év legszebb naptára aranyérmét. Vásárolt képet tőle az Ermitázs és a Puskin Múzeum is. A művészet küzdelem az elmúlás ellen. Würtz Ádám fest és rajzol. Változatlanul hisz az általa varázsolt csodákban. JÓZSA ÁGNES
