Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. március 31. Ketten bohóckodnak? Ifjúsági klub, ha indul isgum Ferenc, az egyesület elnöke- Szeptemberben bementem a műv- házba. Hű, de jó, mondták, itt Tolnán ifjúsági klub, meg minden. Kaptunk egy termet. Büdös volt, koszos volt, fűteni nem lehetett. Az olajkályhát megbütyköltük. De aztán voltak más problémák is. A videót nem adták ide, csak nagynéha... Akkor valaki azt javasolta, alakuljunk önálló egyesületté. Gondoltam egy nagyot, elmentem a Szűcs Ferihez, a párttitkárhoz, az akkori MSZP-székházba. Ő rendes volt, ellenszolgáltatás nélkül használhattunk mindent, videót, színes tévét, amikor csak kellett. De januártól nincs ez a lehetőség sem. A ház a taná- - csé. Igaz, megengedték, hogy szombatonként fél négytől kilencig ott legyünk. De ez nagyon képlékeny. Ki tudja, mi lesz az épülettel. Kéne egy helyiség, ami csak a miénk. Független Ifjúsági Centrum néven új kulturális egyesületet hoztak létre Tolnán. Nehezen. Alakuló közgyűlésük november közepén volt, és csak most március közepén jutottak el a cégbírósági bejegyeztetéshez. Elnökük, Isgum Ferenc elmeséli a részleteket.- Észrevettem, mert köztük élek, hogy ez a nemzedék a huszonnegyedik órában van. Félvállról vesznek mindent, mert senki sem törődik velük. A szülők hajtják a pénzt, az iskola beléjük sulykolja a tananyagot és kész. Nincs kollektív életük, kiéleződött a korosztályi ellentét is. Suli után unatkoznak, randalíroznak az utcákon, bőgetik a motort. Mi - Szieb Attilával, az egyesület titkárával - szeretnénk, akit csak lehet, megmozgatni. Részben beindult, részben szervezés alatt áll hat klubunk: motoros, tánc, video, természetbarát, színjátszó és helytörténeti. A nyüzsgésünket van aki segíti, - Pócs Margit a tanács művelődési osztályán, Wiedemann Mihály, a Vízépítő Gmk vezetője, vagy Schmidt József, aki a sportcsarnok igazgatója és azt mondta, hogy az ottani rendezvényeink bevételéből haszonrészesedést nem kér, csak terembérleti díjat - de olyan is akad, aki lekezel bennünket: „Ifjúsági klub? Ott csak ketten bohóckodnak." Valóban nem nagy a létszám. Meginduláskor 15-en voltak, most 20-25 tagot számlál az egyesület. Az alapszabályban rögzítették: 12 évestől 99 éves korig bárki beléphet, aki fiatalok között jól érzi magát.- Szeretnénk önfenntartók lenni. Alacsony gázsiért dolgozó amatőr diszkósokat, együtteseket meghívni, hogy tömegeket vonzó, olcsó belépti díjú rendezvényeket szervezhessünk. Nem akarunk boltot csinálni a kultúrából, de ha mégis összejön valami, nyitottunk egy csekkszámlát és veszünk egy videót. Egyelőre a volt pártházban, a sportcsarnokban, a Gutai-kúria presszójában tarthatunk klubfoglalkozásokat, diszkókat, bálokat, de előbb-utóbb kell egy saját hely. Önállóak, függetlenek kívánunk lenni. Ha a város is úgy akarja... Wessely Fotó: Rttzel Az aranykezű Bruckmannok A parabola, a rokka, az ébenfa és a többiek Az idősebb Burckmann a kezembe nyomja az apró, fából készült valamit, aminek a közepén egy golyóbis forog. Nem más ez, mint masszírozó készülék - Kínából, s a nagypapa hozta még az első háborúból, mikor tengerészként szolgált. A fiatal Bruckmann János fénymásolt papírt mutat, rajta a földgömb, az egyenlítő fölött kisebb karikák, ezek műholdak, amelyekről távoli televízióadók műsorait szórják szét az éterben. A dohányzóasztalon faragott tányérok sorakoznak, a pici virágokat, ágakat akantuszle- velek fonják körül. Középütt egy fatörzs keresztmetszete, szabálytalan fekete mintázattal - ez ébenfa, Afrikából. Előkerül egy fénykép a Tolnai Világlapja réges régi számából. A képaláírása így szól: „Bruckmann - Dorn Antal kisvejkei asztalos hársfából készült Betlehemet faragott ki. A remekművet a kisvejkei templomnak ajándékozta”. A fotón gondosan fésült, bajuszos, tiszta arcú férfi néz ránk - ilyennek képzeltem mindig a valahai ipartestületi elnököket. Az ablak előtt egy orgona, tetején tévéképcsőből készített lemezjátszó. Az elektronikus orgonának csodálatosan zeng a hangja a kisvejkei parasztház nagyszobájában, miközben a tévéképernyőjén egy játékos delfin ficánkol. Nem győzöm kapkodni a fejem. Brukc- mann János és a fia szabadidejükben mindig készítenek valamit mert ahogy mondják, képtelenek tétlenül élni, és nincs olyan, hogy az ember elgondolko-- dik egy megoldásra váró problémán, s ha nagyon akarja ne tudná elkészíteni. Ügyes kezű iparosnemzedék az övék. Asztalosmester volt a családban a dédapa, a nagyapa, az apa, s tán a kor változó technikája hozta, hogy az ifjabb Bruckmann az elektronika felé' fordult. „A traktortól az orgonáig mi mindent megcsinálunk” - mondják. Az orgonaépítéssel kézdődött minden. A papa hegedült, s lakodalmakat zenélt a Az ASTRA áltál adott Pro 7 adó képe faluban. Aztán orgonát épített, és átépített, megtanult rajta játszani anélkül, hogy ismerné a kottát. Aprólékos munka lehetett, hisz a fehér és fekete billentyűket is maga esztergálta, s fedte be műanyaglapocskákkal. A fia akkor még általános iskolába járt, s pici gyerekként a papa körül lábatlankodott, aki türelmesen magyarázott, és nem zavarta el maga mellől az ügyeskedő gyereket. Az idősebb mester apja műhelyében a bölcsőtől a koporsóig mindent elkészített. Ma a bonyhádi politechnikai műhelyben dolgozik, s ha egy esztendő múlva nyugdíjba megy, először egy komolyabb faesztergagépet szeretne készíteni, aztán faragni, s persze több tájképet festeni amelyek meleg őszi színekben most is a lakás falait díszítik. A fiatalabb Bruckmann János híradás- technikai szakközépiskolába jelentkezett Székesfehérvárra, ahonnan Pestre, a Kohó- és Gépipari Szakközépiskolába irányították. Tisztességesen elvégezte, megszerezte a vasöntő szakmát, ám a kohászat nem érdekelte, aztán Szek- szárdra a szakmunkásképzőbe került ahol kitanulta a rádió- és tévészerelő mesterséget. A Gelkánál helyezkedett el Bonyhádon, majd 1983-tól a lengyeli szakiskolában oktatástechnikusként találta meg az igazán neki való, testre szabott elfoglaltságot. A legutóbbi MŰ: a parabolaantenna, amelyet teljes egészében otthon készítettek el. Kisvejke dombok alján megbúvó település, ahol még a jugoszláv adót sem tudták fogni. így, ennyire elzárva élni a nagyvilágtól nem túl kellemes, különösen akkor, mikor az egyenlítő fölött 36 ezer kilométerre Kisvejke égboltja fölé is szórják az érdekesnél érdekesebb műsorokat. A Rádiótechnika című újságban két évvel ezelőtt kezdték leírni: hogyan kell parabolaantennát építeni. „Nem igaz, hogy mi ezt nem tudjuk megcsinálni” - mondta a két aranykezű Bruckmann, és nekiláttak a munkának. Az elektromos résszel még könnyen boldogultak, a mechanikus részek elkészítése viszont már fejtörést okozott. Hogyan készüljön például a tányér? Lehetett volna műgyantával is dolgozni, de ezt az anyagot nem ismerték. Végül úgy döntöttek, hogy nyolc alumíniumlemezt préselnek, s ezt állítják össze. Millimétereken vitatkozott apa és fia, hisz egyáltalán nem mindegy, hogy az alumínium lemezApa és fia a parabola mellett Az elektromos orgona is saját gyártmány héjaknak milyen a hajlásszöge, s hogyan lesz a nyolcadokból kör alakú tányér. Végül elkészült a berendezés, ami így megközelítőleg 25 ezer forintba került, s a magyar programokról nincs olyan tiszta kép, mint ami például az Astráról, a Kopernikusról, és a többi műholdról is érkezik a televízió képernyőjére. A parabolaantennával, amely a terebélyes diófa, és a ház sarka között fürkészi a végtelen eget, 15-20 műsort tudnak fogni. A három lábon álló hatalmas szerkezet most még az udvarban, a tulipánágyás közepén terpeszkedik, de a kis ház déli tűzfalára szerelik majd fel. A sokműsorú televízió arra jó, hogy szórakozzék az ember ha ráér. Praktikus találmány azonban az a módszer, ahogyan ebédelni lehet mostanában a lengyeli iskolában. A „Strázsa” Klausz László, és az ifjabb Bruckmann találmánya. Nem más ez, mint egy műanyag lyukkártya, amelyet az önkiszolgáló konyha kiosztópultjánál elhelyezett szerkezetbe kell beilleszteni. Ha zöldet mutat, lehet ébédelni, ha pirosat, akkor nem, hisz a Strázsához kötött számítógép azonnal mutatja, hogy evett-e vagy sem a lyukkártya tulajdonosa. Az ebédjegy gépesítése egyszerűsítette á nyilvántartást, nem kell kicsi, könnyen elveszíthető papírcetliket benyújtani a szakácsnőnek, az adminisztrátoroknak pedig kiikszelni a szombat vasárnapokat. A módszer ma nyolcvanezer forintba kerül, ami nem drága ahhoz képest, hogy az ezerfős konyha ebédjegyeinek papír- és nyomdaköltsége évente 60 ezer forint. A „Strázsa” egyedül itt működik az országban, eddig még nem túl sok helyről érdeklődtek iránta. De alkalmazható mindenütt, ahol számítógépes rendszer működik, csupán adaptálni kell az adott technikai felszereltséghez. Már zsong a fejem, majd megszakadok úgy figyelek, - pohárváltó, popszegecs, tányérforgás, megaherz, gigaherz, - röpködnek a szakkifejezések. A tévében a szürke delfin épp két pufók kisfiú felé tart, akik békésen üldögélnek a tenger közepén egy labilis csónakban. Mi lesz ebből? Inkább szép ívű gyertyatartót, a karperecét, a facsigát, a gardiniert, a sótartót nézem, a kicsi és működő rokkát, s az öntött hamutartót, amelynek belső felén létráról almát szed egy csinos leányka. Megfordítom az öntvényt, s hát bizony ott azt látni: fönnakadt egy ágon a bő szoknya széle... Számolni sem lehet, hogy a zöld dombok ölelte kicsi falu egyetlen házában hányféle mesterséget ismer, értés művel a két tehetséges Bruckmann: apa és fia. D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ Fából faragott csendélet
