Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-03 / 53. szám

III. évfolyam, 9. szám 1990. március 3. A halálra ítélt falu Mőcsény után már csak földesút van. A sorom­pón túl, a halastó mellett a tengelyig érő sárban a kocsi elakad. Se előre, se hátra, vendégmaraszta­ló az agyagos föld. Aki Zsibrikre akar jutni, az ősz­től tavaszig csak gyalog, vagy esetleg lovaskocsin, terepjárón teheti meg. A falu szélső házai magukba roskadva fogadják az érkezőt. Némelyik egykori porta helyét már csak füvei benőtt földkupac jelzi. Másutt még áll­nak a falak, de a megroppant tetőn át becsorog az eső, roggyan a vályog. A valamikori vízelvezető árok már csak jelzés. Az egyszemélyes járda kő­lapjai a léptek alatt cuppognak a sárban. Emberi hang nem hallatszik, csak kutyák acsarkodnak a kidőlt-bedőlt kerítések mögött. A kora tavaszt idé­ző február délelőtti napsütésben olyan Zsibrik, mint a második világháborús filmek lebombázott, evakuált, kitelepített falvai. * A Petőfi utca 12. szám alatti porta gazdája is csak akkor kerül elő, amikor már körbejártuk a ter­méskő alapzaté, az út fölé magasodó, egykor mó­dos házat. A díszes oromfalról pattog a festék. A cserepek búcsút intenek a tetőléceknek. A széles, hosszú tornácra vezető lépcső elvált a faltól. A kör alakú vaskos oszlopokat görcsös, csupasz, öreg szőlőtőke öleli. A gang előtt a gazban tulipán tolak­szik a fény felé. A zsalus ablakok szégyenlősen rejtik kopott zöld színüket. A kút mélyén csillog a víz, de a vödör már régen eltűnt a korhadó káváról. A kőből faragott itatóvályún még látszanak a tégla- vörös-enciánkék virágok és a W. J. monogram.- Tönkre van itt minden, pedig a leggazdagabb ház volt ez a faluban - mondja az előkerülő tulaj­donos, az 50 éves Pánki Imre. - Kitelepített svábé, a Wepper Dánielé volt ez a ház. Ezt az itatóvályút azért hagytam meg, pedig már nincsenek állataim, mert eljönnek minden évben, meglátogatják a régi házukat. Azt kérték tőlem, hogy ezt a vályút örökít­sem meg, ne dobjam el, mert még a dédapjuk csinálta. Bizonyára jó okuk volt az NSZK-ban élő egykori tulajdonosoknak ilyet kérni az új gazdától, hiszen az egykori gyönyörű kovácsoltvas kerítés sincs már meg, elkelt négyezer forintért. Csak a kőből faragott, díszes kapuoszlopok állnak, azokra nem volt vevő, a sáros úton nem lehet elszállítani.- Itt a keresztépületben 25 marhát tartottam, még amikor nős voltam -, mutatja a beszakadt te­tejű istállót Pánki Imre. Állítása szerint 22 éve 86 ezer forintért vette a sokszobás házat a téesztől. Mondja, hogy gazdálkodtak a 800 négyszögöl te­rületen és kilenc gyereket neveltek. Jól termő föld az itteni. Aztán egy napon elköltözött az asszony, összeállt egy fiatalabbal. A gyerekek meg mentek a maguk útján. A magára maradt férfi ivott. Igaz, már régebben is ezt tette, de hogy az asszony el­ment, nem volt aki visszafogja, Nagyfára került. Két évig volt ott, a ház udvarát közben felverte a gaz. A bútor felét elvitte a volt feleség, a többit a gyerekek. A sok szoba közül ma csak egyet használ Pánki Imre, abban sincs egyéb ágynál, asztalnál, meg egy vaskályhánál. A villany netti ég, a vezetéket le­kötötték.- Nem kell az nekem, kérem, munkásszálláson alszom, - mondja a foghíjas férfi, a tabódi állatte­nyésztési telep takarmányozó munkása. - Van, hogy egy hónapban csak egyszer jövök haza. Ezt a házat eladnám, kétszázezret gondoltam érte. Ha egy lóért kérnek 150 ezret, akkor egy ilyen birtok, egy ilyen ház, aminek hársfából van beácsolva a teteje, dupla fedélszékkel, hogyne érne meg ennyit? Itt vannak a kábítósok, talán azok megve­szik. Erős ez az épület, amikor megvettem, takar­mány volt a padláson -, hivatkozik a régi időkre, az egykori tele padlásra, ahonnan már az egerek is kiköltöztek, mert éhen halnának. * Lovas szekér zörög végig az utcán, hozzák a ke­nyeret, tejet. Hetente kétszer, kedden és pénteken, hullámpapirral letakart két műanyag rekeszben 30 kenyér szorul ilyenkor össze.- Tej 20 liter kell egy héten, tejföl, vaj 10 darab, túró 2 kiló, bár amióta drágább lett, nem akarják vinni az emberek. - Mindezeket már az egykori tej­csarnok épületében lévő kis vegyesboltban mondja a félállásban itt dolgozó Czékány Imréné, az ittenieknek csak Ágnes, aki fejből sorolja ki, mi­ből mennyit szokott vinni. És aki ha valamelyik idős ember nem jelentkezik a kenyérszállítási napon, akkor házhoz viszi neki a mindennapi betevőt.- Mikor bemegyek Bonyhádra, a boltba, aztán hallom, hogy kérik a kenyeret és mondják, hogy az éjszakai sütésű nem kell, akkor szorul el a szivem. Hát ennyit érünk mi zsibrikiek? Nekünk jó kell, hogy legyen a háromnapos kenyér is, mert más nincs. Az istensegitsi születésű asszony szeret itt lakni. Az utóbbi időben a férje, meg három felnőtt gyere­ke ugyan győzködi, hogy adják el a házat, költöz­zenek el, most megvenné a rehabilitációs központ, de az asszony nem akar menni.- Az este már sírtam is emiatt - mondja. - A fér­jem reprikázik, hogy könnyű neked, itt dolgozol, ha te is naponta taposnád a sarat mint én, meggon­dolnád. Ő nagyon el akar menni, én nem. Ma földre van szükség ebben a nagy drágaságban, itt nagy a telek, megtermelek mindent. Menjek, vagy marad­jak, napok óta ezen gondolkozom. Szombaton át­megyünk Kismórágyra, ha találunk megfelelő há­zat, lehet, hogy mégis elmegyünk. * Furcsa falu ez a Zsibrik. Gyerek, óvodás, iskolás nincs, de még fiatal se. A legifjabb állandóan itt la­kó, 56 éves. Olyat meg, aki itt született volna, nem lehet találni. Szín sváb falu volt ez, a kitelepítés után három család maradt itt mindössze, ők se so­káig. A magukra maradt portákra először Zala me­gyeiek költöztek, de pár év múlva továbbálltak. Üres lett az egész falu. Ekkor jöttek az ófaluiak, köztük a kétgyerekes, háborúban özvegyen ma­radt Schmidt Jánosné.- Ófaluban nem volt aki kiadott volna lakást, so­kan voltunk testvérek, otthon nem fértünk el - hall­gatom a „bevándorlás történetét”. - Hogy egyedül maradtam a két fiammal, Hidasra a bányába jár­tam dolgozni, meg Komlóra kőművesek mellé segédmunkásnak. Muszáj volt, valamiből meg kel­lett élnünk. Kértem a tanácsot, adjanak lakást, nincs hova mennünk a gyerekekkel. Szilágyról volt akkor tanácselnök Ófalun, áldott egy jó ember, azt mondta, menjek Zsibrikre, válasszak ki egy házat, így jutottam fedél alá 36 éve. Mikor beköltöztem, így tettem össze a két kezem - mutatja imára kul­csolt kezeit -, és adtam hálát.- Mikor én idekerültem, sokan éltek itt, de tönk­retették ezt a szerencsétlen falut - folytatja Mári néni. - Hogy nincs út, meg nem volt munka, a fiata­lok elmentek, a házak meg összedőltek, vagy le­bontották. Nem szabad erre az aranyos völgyre semmi rosszat mondani, mert aki itt otthont kere­sett, az talált is, legyen az székely, sváb vagy ci­gány. Én innen el nem megyek, csak ha visznek a temetőbe. Itt van az egyik fiam eltemetve, oda te­gyenek engem is mellé. A másik fiam Bonyhádon lakik, ötvenéves, nagyon jó gyerek, nincs nap, hogy ne jönne ki megnézni. A hetvenéves asszony meséli, hogy gyerekko­rától ismerte ezt a falut, ide járt át evangélikus isko­lába, mert Ófalun csak katolikus volt. Pár kilométer volt csak az út, jó gyalogút, ha esett az eső, lecsor- gott a viz róla. Azóta rosszabb a faluban az élet, szerinte, amióta Baranyától Tolnához csatolták őket.- Olyan a különbség, mint Németország és Ma­gyarország között - állítja Schmidt Jánosné. - Ófalun, akik vannak az én kortársaim, ilyen hetve­nesek, azok kapnak kosztot és szociális segélyt, akkor is, ha nem kérik. Itt nincs ilyen. Én nem ka­pok nyugdíjat, mert öt évnél hosszabb megszakí­tásom volt, az uram - mert másodszor is férjhez mentem -, az kap utánam 900 forintot. Műveljük a földet, a fiam meg a menyem jön ki segíteni, disz­nókat, csibéket tartunk, abból élünk. Szeretünk itt. Ha megépítenék az országutat, visszajönne a fiam is, mert ehhez van szokva, hogy amit magunk körül látunk, az mind a miénk. Messze a szomszéd, nem szól ránk senki, hogy hová taposunk. Ez a szabad­ság itt! * Az út. Minden beszélgetés ide kanyarodik visz- sza. Az országút, amit évtizedekkel korábban már megígértek, hatvanhatban már az újság is megírta, de ami azóta sem készült el. A falusiak most az itt kialakításra kerülő egyházi kábítószer utókezelő központtól remélnek fellendülést, meg utat.- Nem lesz abból semmi! Harminchárom éve la­kom itt, de nincs változás, nincs javulás csak rosz- szabbodás. Nem élet az, ami itt van, nézzen körül! Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy ennyi ideig itt kell élnem, hát leköptem volna - jelenti ki a bajszos, pirospozsgás, bőrpapucsos Krádwohl András. Ahogy sorolja a gondokat, valaki rászól; ezt az embert már nem kell kérdezni, mert eladta a házát és elmegy Bátaapátiba.- El, hála az istennek, az életben egyszer nekem is volt szerencsém! A kábítósok megvették a házam, így sikerült kimozdulnom, különben itt maradtam volna életem végéig - nyugtázza elégedetten a történteket a nyugdíjas férfi, aki ötvenhatban téeszt alapítani jött Zsibrikre. A termelőszövetkezet mindössze két hóna­pig, a forradalom kitöréséig működött A jószágokat akkor Hidasra meg Mőcsénybe vitték. Krádwohl András azután Pécsre, Komlóra járt az útépítőkhöz dolgozni, végül a völgységi téeszben pásztorkodott Öt gyereket nevelt fel feleségével, aki „málenkij ro­botra” hurcolva három évig dolgozott egy szovjet bá­nyában. - Leromlott ez a falu teljesen - legyint az el­költöző -, senki nem törődik vele. Nincs egészséges ivóvíz, nincs út nem jár ki az orvos. Utóbb már féltem, ha esett az eső, és kellett valahová menni, mert kö­nyöröghettem az állomáson, hadd hagyjam itt a csiz­mám, hiszen lábbelit kellett váltani. Látta itt ezeket az öregeket a boltba vánszorogni? Azt is, amelyik két bottal vonszolta magát? Nem szabadna így gondo­zatlanul hagyni őket de nincs aki törődjön velük. Nem jár ide ki a tanácstól sem senki. Hat község volt együtt, ide nem költöttek semmit Tizenöt éve nincs már élet a faluban, halálra ítélték Zsibriket *- Túl későn van bármit is tenni Zsibrikért - mondja Krutki Pál mőcsényi tanácselnök. - Nincs szilárd burkolatú út, de nem is lesz, senkinek nincs rá pénze. A felszíni kutak vize lehet, hogy nitrátos, de az itt levő forrásvíz egészséges, iható, megvizs­gáltuk. A falu ellátását a téesszel közösen próbál­juk megoldani. Hogy mi van, ha valakinek orvosi ellátásra van szüksége, mert rosszul lesz? Hát te­lefon van, amin ideszólhatnak, s a terepjáró kiviszi az orvost. Szerintem jó a falunak, hogy oda kerül a kábítószer utókezelő tábor, mert a terápia része a munkára nevelés, s így a gondozottak legalább megművelik a parlag földeket és rendben tartják az utcákat. Út nem szerepel a szervezet terveiben, hiszen éppen az elzártság a cél, távol a kísértéstől, a várostól. Éppen ezért esett Zsibrikre a választás. *- Az emberekben is hiba van, nemcsak a tanács­ban, tizenhét ember él itt, de az húsz felé húz. Más lenne, ha összetartás volna -, sóhajt Gsajbók István­ná, utalva arra, hogy évekkel ezelőtt egyszer útügy- ben ő még Kádár Jánosnak is irt Kaptak is 150 ezer forintot, ami egy salakos út elkészítéséhez volt elég. A fölső utat kezdték megcsinálni, hozták a salakot, a helyieknek kellett szétteríteni. Az első egy-két fordu­lónál még mindenki ott volt, a végén már csak ők ma­radtak a férjével, ketten fejezték be az egészet- Hát ezért nem érdemes semmit tenni - mondja az 59 éves asszony, aki négy órában nyugdijkiegé- szítésként a falu postása. Hét kilométert gyalogol na­ponta, nejlonszatyorban hozza az öt darab Népújsá­got három Népszabadságot öt Szabad Földet ha­vonta tíz nyugdíjat meg néha egy-egy levelet- Soha nem fáj a lábam, jól bírom a gyaloglást - neveti el magát - Van, hogy kihordom a levelet újsá­got, aztán szaladok Bonyhádra bevásárolni. Gyalog persze, semmi az nekem. Volt egy kocsim, de elad­tam, mert nem tudtam kiállni vele, három és fél kilo­méter ez a földút a betonútig. 1968-ban költöztünk ide Szekszárdról, akkor 134-en laktak itt, még bálo­kat is rendeztünk. Nem bántam meg, hogy idejöttünk, mert jó a levegő, nagy a kert és nincs szomszéd. Volt egy szamarunk, az uram azzal fuvarozott, de hogy meghalt, eladtam. Most csak 54 tyúkom van, más nincs. Tetszik tudni, ennyi kell, mert három helyre adom, a felnőtt gyerekeimnek, meg egy kicsit pénzö­lök is a tojásból. Vettem föl 67 ezer forintot házfelújí­tásra, mert én maradok, nem megyek sehová, pedig itt már csak az öregek, a tehetetlenek meg a szegé­nyek maradtak. Más mindenki elköltözött. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: RITZEL ZOLTÁN

Next

/
Thumbnails
Contents