Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. március 24. László-Kovács Gyula: csontokon felnövők krisztinának és egy egész nemzedéknek milyen lehet nyálad íze keserű sós édes? én a keserűt szeretem a mandulaízűt s az átmulatott éjszakák és hajnalok ízeit amikor szánk lehelete a cigarettától és a sörtől bűzlött gyomrunk pedig kiokádta magából a huszadik század minden piszkosságát mert mi nem tudtunk mást csinálni csak inni egészen a részegségig vagy együtt üvölteni modern inkvizítorainkkal akik mint „leples bitangok” csontokból akarták fölépíteni nekünk ezt az országot és sírt ginsberg és földes féri moloch magány szenny . a kurva életbe! és mi a földön szeretkeztünk a lehajló ágú fűzfák alatt magjaink egyesültek s berobbantak csöndes zokogással a kozmoszba hogy aztán pókfonálon ránkereszkedjék az est és hajunk színe elvegyüljön a hold fényével torkunkból pedig fölmorajlott a sóhaj mint jónás imája az Úristenhez és mi a lábnyomainkat kerestük az aszfalton arcunkat a tűzfalak magányában melyre toulouse-lautrec-i vöröset spriccelt a nap Felszállnak a madarak? Interjú Lőwith Egon kolozsvári szobrászművésszel- Induljunk ki a madarakból. Ön hároméves volt, amikor kikerült Mexikóba, és tizenhárom, amikor visszatért.- Szinte tizennégy...- Akkor azok a madarak, amelyekkel először találkozott úgy, hogy vissza tud rájuk emlékezni, mexikói madarak voltak.- Soha nem tettem fel így magamnak a kérdést. Valahogy a madarak sokkal később kaptak szerepet az életemben. Az ember memóriájában bizonyos képek rögződnek. Van, aki az állatvilágból, van, aki az irodalomból merít. Én spéciéi a madarakat szeretem.- Mit jelent ez a madár-gondolatiság Önnél?- Talán a szabadságvágyat, a nagyobb kiterjedésű becserkészését a világnak. Szeretünk utazni, feleségemmel együtt. Szeretünk poroszkálni: benézni a világba. De nem vagyunk turistabeállí- tottságúak, és nem pipáljuk ki a bédekkerből, amit megnéztünk. Szívesen elmulasztunk igen fontos, kötelező megnézni- valókat a valóság kedvéért. Legutóbbi párizsi sétánk is ezt példázza. Két napot áldoztunk a nyolcból csak a Szajna-parti sétákra. Vannak, akik úgy vélik, ez nem valami ökonomikus módja az élmény- szerzésnek. Szerintem nagy profitja van. Utólag...- Kedves Egon, az a különös az Ön madaraiban, hogy a kiállított alkotások között egyetlenegy nincs, amelyik felszállna, vagy arra készülődne.- Ez a szobrásznak a formaviziójából adódik. Én a madarat nem röptében fogom fel, hanem olyan dinamikus formaként, amely a röpülésre alkalmas. Bármelyikük bármikor átalakulhat röpködő madárrá... Ezek elsősorban szobormadarak, nem röpködő madarak. Annak dacára, hogy egyes megnyilvánulásai formáikban felismerhető, mondjuk a pingvin, a veréb, vagy a vadlúd, ezek szobormadarak.-És a vak madár? Abban is benne van a felszállás lehetősége?- Talán a kétségbeesés van benne, az, hogy nem tud felszállni. A szárnyalás lehetőség, de ahhoz szükséges a belső iránytű teljes épsége. Itt már elvonttá válik a dolog. Az élet értelmének kérdését is fölveti. De nem vállalom, hogy messze menjünk ezen a területen. Én általában nem szeretem, ha hosszadalmasan, sokat teoretizálnak. Mindig túllicitálja ugyanis az ember a saját munkáját, mikor megmagyaráz valamit. Maradjunk a tárgynál: ezek formamadarak. Szobrok.- Rendben van.- Ez a madarakkal kapcsolatos konceptuális, szobrászi elképzelésem. Eny- nyi, és nem több.- Megértettem. De egyetlen értelmezés akkor is csábít. Most‘újra népvándorlásban van a világ.- Mi magunk is...- És ebben a vonatkozásban ezek a madarak rendkívül sokat mondanak.- Az a kilenc hónap is, amíg távol voltunk Romániától, Erdélytől, Kolozsvártól, azt bizonyítja, hogy valamiféle függő állapotban vagyunk az ég és a föld között.- Egész kontinensek jelentős lakosságrésze van ebben az állapotban.- Egyébként ezt az állapotot mi már hamarább éreztük. A lebegés nem okvetlenül fizikai állapot. Lehet szellemi is. Vagy folytatása egy előző állapotnak, vagy belső struktúrájában előkészítője egy következőnek. A madarak ezt szimbolizálják. % A beszélgetés a forradalom kitörése előtti napokban folyt le köztünk; Lőwith ' Egon és felesége nyugat-európai és izraeli utazása után tértek haza, és ennek a hazatérésnek akkor még lehetetlen volt fölmérni az esetleges következményeit.- Jelenleg milyen szinten lehet „lebegni", és milyen szinten lehet alkotni Kolozsváron?- Azt is mondhatnám, hogy embere válogatja, de ez nagyképűen hangzana. És nem teljesen igaz. A helyzet az, hogy valószínűleg az tud alkotni, akinek még vannak tartalékai. Nagy, belső tartalékai... ha gazdaságosan használja ki a tartalékokat, még fel is töltődik valamennyire. Ha nem, akkor kész... Persze vannak, akik ezt úgy próbálják magyarázni, hogy belső száműzetésre ítéltettek. Csakhogy ez a belső száműzetés lehet pozitív és negatív. Az alkotáshoz kell a belső elvonultság, de a művész sorsa mindig a nyilvánossággal kapcsolódik össze. A megmutatás feltétlenül szükséges. Ebből a szoros dialektikából adódik a művész(A láthatatlan ellenség) 1944. december 4-én Hitler azzal kérkedett Szálasinak, hogy hívó szavára 370 ezer tizenhat éves újonc jelentkezett hadseregébe. A következő év tavaszán már azzal dicsekedhetett volna, ha lett volna kinek, hogy a tizennégy évesek is fegyvert fogtak, s utolsó fényképén úgy látjuk, amint megszemléli szánalmas önkénteseit. Megtört öregembernek látszik, görnyedten áll feltűrt gallérú esőköpenyében, s megsimogatja az egyik gyerek fejét, bár tudja, hogy bevégeztetett, a harcok már a vezéri bunker közelében folynak. A bukott szörnyeteg már öngyilkosságának módszereit mérlegeli, de az utolsó percekben is a halál áldását adja egy szerencsétlen gyerekre. Tudjuk, minden zsarnok ilyen, de miben reménykedik az önkéntes áldozat, aki a szolgaság hűségében fog fegyvert a Führerért, az eszméért? Természetesen a győzelemre gondol, s a győzelemhez ellenség is kell, akit el kell pusztítani. Ha megkérdeznénk, nyilván azt mondaná, hogy a zsidók az ellenségei, a plutokraták, a bolsevisták, ha ezeket kiirtják, felvirrad a világbéke napja. Ne folytassuk a haszontalan játékot, ez a tizennégy éves suhanc életében nem látott zsidót, plutokratát, bolsevistát, tehát egy fantom ellen fog fegyvert ügyetlen keze, s ez fontosabb számára, mint a közvetlen valóság. De ez a buta gyerek egyben a század jelképe is, mert a Monarchia „kutya Szerbia” rémképe épp olyan fantom volt, mint minden, ami a halálos ellenséget jelentette, s itt már az is közömbös, hogy zsidókról, magyarokról van-e szó, vagy a végképp ködszerű plutokratákról, akik nem sokkal később az osztályellenség képében jelennek meg. S itt áll ez a gyerek, 1945 tavaszán, körülbelül április végén, egy rögeszme utolsó áldozatainak egyike, s ha visszajátszhatnánk az idő filmjét, miután a zsarnok visszakotródott bunkerébe, sors. Tehát: még lehet ideig-óráig dolgozni, de a sorsát nem tudja az ember megválogatni.- Milyen mértékű kitartás szükséges ehhez?- Sokan lemondanak. Az első vagy a második kudarcnál, sikertelen kísérletnél, az ezt követő első vagy második teljes csendnél. De az is lehet, hogy ellenségesen fogadják őket. És akkor visszavonulnak. Az értelmetlenség tudata igen sok tehetséges emberen eluralkodik. ‘- Én most nem annyira a kisebbségi elnyomásra gondolok, mint inkább a gondolat száműzésére. Mert ez általánosabb. Ez átfogóbb. Hogy mondjam: ebben éppen úgy kiszenvedhetnek rpmán alkotók, mint nemzetiségek jeles művészei. Ez szellemi kategóriára vonatkozik.- Feltétlenül.- Ön hova sorolja magát?- Minthogy szeretek dicsekedni, én a vízszintesen fúró művészekhez szeretnék tartozni. Igaz, hogy a mélység elfogadott, nagy érték, de akik vízszintesen fúrnak, azokat látják. Látványosabbak. Hamarább megméretnek. A madarak is olyan szobrok, hogy, ha akarja valaki, egyszerűen elmegy mellettük. Nem olvas le róluk annyi mindent, amennyit mi most itt belemagyarázunk. Formajátéknak is vehető...- Ön most is tanít, ugye, a kolozsvári Ion Andrescu Képzőművészeti Főiskolán?- Nem... Idő előtt nyugdíjaztak. Még lett volna négy évem, de nyugdíjba „vonultam”, ezt úgy mondom, mintha kolostorba vonultam volna, de bizonyos mértékig hasonlít is erre a helyzet. Minthogy elhangzott a'kérdés a minisztérium részéről, hogy nem akarok-e nyugdíjba menni, és én úgy tanultam, hogy a kérdésekre válaszolni kell, és mivel elég egyenesen értelmezem a kérdéseket is, a válaszom az volt, hogy igen. Egyébként az intézet leépült. Mikor ott voltam tanszékvezető, már csak hárman voltunk. A képzés kétharmadát esti tanfolyamokkal oldották meg. Amatőr iskola színvonalára juttatták.- Az Ön tanítványai milyen mértékben szóródtak szét a világban?- Sokan vannak. És sokan mentek el. Főleg a jobbak. Úgy gondolom, fölmérték írás közben nyilván azt mondanám neki, figyelj ide Hans, hajítsd el a fegyvert s igyekezz haza, talán egyszer jóra fordul minden, megúszod az egészet, aztán megnősülsz, gyerekeid lesznek, vasárnaponként kirándultok, a kertvendéglőben benyakalsz néhány korsó sört, néha önfeledten dalolsz is, ha ugyan dalolásnak lehet nevezni, amikor azt óbé- gatod, hogy Tante Elsa fahrt Motorrad.... Mindezt elmondom neki, ő pedig szigorúan rám néz, azt mondja, zsidó vagyok, plutokrata, bolsevik, ezzel lekapja válláról az ócska mordályt és hasba lő. Szóval így vagyunk. Jobb nem játszani a történelemmel. (ßlagy Péter háza) Leningrádban természetesen elmentünk Nagy Péter házába is. Egyszerű, szerény épület, 1703-ban emelték s többször megújították, mert a faházat megviselte az idő, a nagyra törő cár egyébként is egészen más emléket akart maga után hagyni. De a kegyelet megőrizte, mert az épülő Szentpéterváron ez volt a cár első otthona. Gondosan megnéztünk mindent, elolvastuk a többnyelvű feliratokat s már indultunk volna, amikor egy termetes asszonyság beszélni kezdett, megfontoltan, felkészülten, nem fukarkodva nevekkel és évszámokkal. Ismertette Nagy Péter ifjúságát, uralkodói elveit, majd rátért Szentpétervár alapítására. Lendületesen beszélt, szenvedéllyel. Nem tudtunk oroszul, így szavait le kellett fordítani. Mialatt a tolmácsot figyeltük, pihegve, igazgatottan várta a pillanatot, hogy folytathassa. Untam, nem is érdekelt s óvatosan kisomfordáltunk a házikóból. Enyhe őszi nap volt, szürkébe hajló. A ház előtt folyik a Néva, vizéhez kőlépcső vezet, talán még a cár építtette, hogy hajójába szállhasson. Leültünk a lépcsőre, a folyót néztük és a szigetet, melyen a gonosz Péter-Pál erőd áll és a tűhegyes tornyú székesegyház, melyben cári szarkofágok figyelmeztetnek a múlandóságra. Egyszerre olyan nyugalmat éreztünk, mintha nem is lenne világtörténelem. A Névát eddig csak Dosztojevszkij regényeiből ismertem, de a valóságban egészen más volt. Fölötte sirályok lebegtek, izgatottan és vijjogva, végre egy hajó tűnt fel, kényelmesen elpöfögött előttünk, majd újra csend lett, mintha a világban eddig csak annyi történt volna, hogy az emberek házat építettek és templomot, reménykedve, mert nemcsak a jövőben hittek, hanem a jelenben is. A termetes asszonyság valószínűleg még mindig beszélt a Dom Petrában, fontoskodva és ünnepélyesen, én pedig hosszú idő után először éreztem, hogy boldog vagyok. Később megnéztünk mindent, ami fontos, az Ermitázsban az jutott eszembe, ha néhány évet késik a forradalom, a gazdag orosz kereskedők buzgalmából ma itt lenne a világ legnagyobb Cézanne-, Van Gogh-, Picasso- gyűjteménye. Másnap áthajóztunk Petrodvo- recbe; pontosan olyan, amilyennek lly- lyés Gyula látta, a szárnyas hajó pedig, amivel utaztunk, piszkos volt és nem tudni, miért, büdös. De ez azóta is az emlék felett száll, múlékonyan és jelentéktelenül. Néha a boldogságra gondolok s a Néva jut eszembe. Ülünk a parti lépcsőn, időtlenül, kívül a történelmen. CSÁNYI LÁSZLÓ Akiket nem üdvözölhettünk a szekszárdi tárlatmegnyitón: Lőwith Egon és felesége a képességeiket, és úgy érezték, megfelelnek a követelményeknek.- Ismerem Önnek egy volt tanítványát, Kotsis Nagy Margit szobrászművészt, aki jó barátom, és aki még innen, művészpályájának későbbi sikerállomásairól is visz- szajárt Önhöz tanulni.- Nem tudom, miért engem választott ki arra, hogy tovább tanítsam... Képes volt hetente átjönni kocsival Magyarországról, hogy folytassa a tanulmányait. Hogy pótoljuk, amit még nem tud... De ő nem volt eredetileg az én tanítványom.- De borzasztóan ragaszkodott Önhöz.- Tulajdonképpen a naivitása volt az, ami meghatott. Arra kért, hogy gyorsított módszerrel, esszencializált mondatokban tanítsam meg rövid idő alatt valamire, amit ő már tudott...- De hát az eredmény őt igazolja.- Dehogy. Az én naivitásomat. Az ember igazából nem ad ki a kezéből olyan műhelytitkokat, amelyekkel a saját szobrait készíti. Alkotja. De nálam a „nem” nagyon ritkán használt szó... Lejegyezte: Domokos Eszter Fotó: Gottvald Károly
