Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. március 24. A szabad városnézés harcálláspontjául szolgáló autóbuszunk az Avram Jancu-téren, a Városi Színház mögötti téren várakozott ránk. És a helyiekre, akik bármit megvettek volna, ha nem városnézésre, hanem kereskedelmi céllal érkezünk. Vezetőnk jóelőre felhívta a figyelmünket, hogy legkevésbé a forintot keresőket gazdagítsuk, akik bár az itthoni 1,70:1 arány helyett 1:1-ben keresik konvertibilis valutánkat, de lehetnek civil ruhás ügynökök is, akiknek a jóvoltából késedelmessé válhat valakinek a visszatérése. Mindannyian megjöttünk és nagyon keveset vásároltunk, ugyanis nem volt mit. Az üzletek árubőségéhez mérten a mi sokat szidott boltjaink svájci, vagy olasz színvonalúak. Néhány szót még a templomokról. Egész kis falvakban is láthatók valóságos katedrálisok. Ezek görögkeletiek, az egyetlen egyházé, melyet Ceausescu úgy-ahogy még támogatott. A conducator nevével egyébként sokfele lehet találkozni: „JÓS CEAUSESCU!”, vagy „Jós Tyrannia!” fali feliratok formájában, melyekben a „Jós” szó - ezt a magyarul tudó románok nagyon készségesen fordították - a „Le!” vagy „Le vele!” jókívánsággal egyértelmű. Temesvár, óriási parkjával, hatalmas görögkeleti székesegyházával, sokkal szebb, mint Arad. A székes- egyház előtti téren szüntelenül lobognak a kegyelet gyertyái, a decemberi forradalom itt követelte a legtöbb áldozatot. Senki nem tudja, hogy hányat. Az ízléses Bánát szállóban érdeklődve egy magyar hölgytől értesültünk arról, hogy az a régi ismerősünk, akit kerestünk, szintén közöttük volt. Teste sose került elő, gyaníthatóan Bukarestben hamvasztották el. Egyébként láttuk a Securitate egykori, vörösre festett épületét is... * „ Összegezés? Természetesen nincsen összegezés. Akikkel mi találkoztunk, azok barátságosak, kedvesek voltak, akkor és ott a nemzetiségi gyűlölködés legkisebb nyoma nélkül. Hogy száz kilométerekkel beljebb mi van, arról talán majd egy másik alkalommal adhatunk számot. Arad és Temesvár Romániában mindenesetre a művelt Nyugat, mellyel kapcsolatban azt se szabad elfeledni, hogy az egyelőre még nem tudjuk mivé váló forradalom első szikrája mindenesetre itt lobbant lángra. Papjukat védő református magyarok voltak a tűz csiholói... (Fogalmazzunk finoman. A viszonyok kialakulatlanságára jellemző az ami napokkal ottjártunk után Maros- vásárhelyen történt. - A szerző megjegyzése.) ORDAS IVÁN Fényképezte: KISPÁL MÁRIA Korábban hírt adtunk már arról, hogy negyven és egynéhány megyénkben, a Gemenc Volán szervezésében vakmerő útra adta a fejét. A vakmerőségnek tulajdonképpen teljességgel érthetetlennek kellene lenni, csakhogy jól meggondolva, mégse volt egészen az. így egy követ se lehetett vetni arra, aki korábbi ingadozás után visszalépett, és arra sem, aki bár befizette az olcsó útiköltséget, végül mégis otthon maradt. Amikor az év első napjaiban - ugyanezektől a szerzőktől - megjelent „Határmenti őrjáratunk”, „odaát” bizony még lőttek és dübörögtek a harckocsik, melyek zaja még a kő- rösnagyharsányi határsorompó innenső oldaláról hallgatva se volt különösebben kedves muzsika. Ottjártunk óta pedig... Március 15-én kora reggel a nagylaki határállomás előtt kilométeres sorban vártak átkelésre elsősorban személyautók, de kamionok és buszok is. Az ügyintézés, itt és ott, egyaránt gyors vplt. Pecsét az útlevélbe, barátságos „Szerencsés utat!” és már mehettünk volna, ha a többiek elfogynak előlünk. Kereken egy óra alatt fogytak el. Mintaszerű idegenvezetőnk, Bé- keffy István, minden hivalkodás nélkül csillogtatta előttünk tapasztalatait. Nem akármilyen tapasztalatokat, mert nem túl régen annak a busznak az utasait is ő kalauzolta, melynek ablakán puskagolyó futott keresztül. Itt minden település múltját ismertette röviden és felhívta a figyelmet arra, hogy a jelenén ne csodálkozzunk. Aradtól a határig minden falu „ellenséghez közeli” zónának számított, éppen ezért semmit se fordítottak a A minoriták temploma Aradon Memento Arad, a Néptanács épülete m i fejlesztésére. A történelmi ismeret- terjesztés pedig már csak azért se volt felesleges, mert sokszázados magyar múltú területen buszoztunk végig. Az, aki ugyanerről a temesvári metropolitati templom pincemúzeumában megvásárol egy német vagy francia nyelvű - egyébként szép kiállítású - ismeretterjesztő füzetet, még érintőleg se olvashat másról, mint a dákoromán múltról, de a magyarok jelenlétéről egy sort sem. Pedig jelen vannak. Úgy is, mint mi, akik alig győztünk visszaintegetni a magyar rendszámú járműt köszöntőknek és úgy is, mint az útmenti parkolókban üzletelő turisták. Ilyeneket magyarból tán tucatnyit láttunk, Vin- ga mellett, az útszélen lengyelből tán ötvenet. Arad. 200 ezres nagyváros, ami számunkra immár a magyar történelem végeztéig 13 névről marad emlékezetes. Véget nem érő külvárosaira valami elképesztő elhanyagoltság, hulló vakolatú házak a jellemzők. Pályaudvara bármelyik magyar nagyvárosban ott lehetne, a közismert „ferencjóskás” stílusban épült. A hosszú főterű belváros szép, sőt nagyon szép. Legnagyobb ékessége a minoriták csodálatos belső térhatású temploma, az egyetlen középület, melynek homlokzatán magyar szöveget is sikerült olvasnunk. Kapujában kívül-belül koldusok tömege, akik románul, németül és magyarul egyformán folyékonyan köszönik meg a könyöradományokat. Mindez azonban szolid, mert az utcákon kolduló cigánygyerekek hordáinak szemtelenségéhez mérten hazai sorstársaik finom, jól nevelt arisztokraták. Szekszárdtól - Temesvárig 1 *' 1■ ■ i I Ir,* «JSf I® A temesvári bazilika előtti tér. Jobbra a háttérben a Securitate egykori épülete. Itt volt decemberben Temesváron a legnagyobb mészárlás Falusi turizmus Ki nem csomagolt gyémánt A borjádi vállalkozó Molnár János Molnár János borjádi vállalkozó neve egyre ismertebbé lesz a Sió-parti kisközségben, éppen a terveit megvalósító munkálkodása révén. * Borjádról beszélve legelőször a Petőfi- emlékhely kerül szóba. A méhesről a Sas-család vendégfogadó háza és így tovább... Ezt a vendégházat vásárolta meg Molnár János, aki huszonöt éven keresztül lakott a szomszédos Kajda- cson, és sajnos, szemtanúja volt, miként lesz az enyészeté az egykor pompásnak tetsző borjádi kúria.- Ismereteim szerint - kezdi a beszélgetést Molnár János, miközben kalauzol a megújuló épületben - ez valamikor a Sas-családban lakás céljait szolgálta. A szomorúbb időszak 1945 után következett, mert gazdátlan maradt. Lehet, hogy ez csak a látszat, de mintha nem törődött volna vele senki, pedig volt itt kocsma, orvosi rendelő, kultúrhelyiség, tejcsarnok...- Hogyan született az ötlet a vállalkozáshoz?- Bosszantott, hogy ide csak a szemetet hordják. Azt mondtam, hogy Borjád környezete, az emlékhellyel egy ki nem csomagolt kis gyémánt. Ki kell ezt bontani, meg kell mutatni. Ide kell hozni olyan embereket, akik nem a nagyvárosokra kíváncsiak hazánkban, hanem ilyen - látszatra eldugott - helyekre. Budapestről többen jöttek már pár hétre, mert gyermekük asztmás. Erről az embereknek kevés az információjuk. Szándékom, hogy miután megvettem az épületet, megóvom a pusztulástól és a következő öt évben olyanná alakítom, hogy számomra, mint vállalkozónak anyagi vonzást is jelentsen.- Jártam itt néhány évvel ezelőtt. Ismerem az akkori állapotokat e házban és a közvetlen környezetében. Rá sem lehet ismerni. Azt hiszem, mások is az elismerés hangján szólnak arról, amit eddig tett. Milyen igényeknek akar megfelelni?- A végleges arculatát, belső berendezését az ideérkezők kívánságának megfelelően szeretném kialakítani. Teniszpályák, futballpálya egészen biztos hogy lesz. Minden szobába sajnos nem tudok fürdőszobát biztosítani. Hitelképes vagyok, de ilyen kamatok mellett képtelenség visszafizetni a tartozást. Idő hiányában még nem pályáztam különböző alapítványokat, melyeket a magánvállalkozások támogatására hoztak létre. Vannak külföldi érdeklődők, akik beszállná- nak anyagi eszközökkel, de erre még nem kerítettem sort. Ma még végösszeget nem tudok mondani, hogy mindez mennyibe kerül.- Itt a falusi turizmus jeleit fedezhetjük fel...- Igen. A városi kőrengetegből kiszai
