Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. március 15. Egy parádéskocsis viszontagságos élete Mink tizenketten voltunk testvérek, a papám erdőkerülő volt itt Lengyelen, az Apponyi Sándor grófi birtokán. Keszler Mátyásnak hívnak, és most töltöm a 83. évemet. Gyerekkoromban, mikor iskolai szünet volt, az ökrök előtt álltam, hogy föl tudják rakni a szekérre a szénát, a gabonát, aztán meg a kuszálékot kötöttük ösz- sze. A béresek meg ostorral hajtották a négy ökröt. Amikor kijártam az iskolát, növendékbikák mellé kerültem, azokat etettem két esztendeig. Húsz meg harminc fillér napszámot fizettek. Hét osztályt jártam, aztán úgy gondoltam elég volt, a fene kínlódik ezzel az iskolával. A grófék igen rendesen viselkedtek, mert tudniillik az öreg Sándor gróféknak nem született gyerekük. Az Antalnak - aki képviselő meg politikus volt - két lánya és egy fia volt. A Sándor grófnak az Antal gróf valamiféle unokatestvére volt, Cseszkóból jöttek ide, Jabloneckából. Versenylovakat tartottak, vadászkutyákat, a felesége ugyanis egy gazdag angol bankár lánya volt, úgyhogy nem számított a pénz. Az Antal gróf még más nőkkel is foglalkozott, amikor ezt megtudta az apósa, nem adott több pénzt. Megállt a tudomány, úgyhogy elmentek Alagra és vitték a hátaslovakat is. Amikor Antal gróf idejött, hozott magával egy csomó futólovat, hátaslovat, mindent. Ekkor kerültem a lovak mellé lóápolónak. Gyerek voltam, tizenhárom éves. Akkor engem betanítottak lovagolni, lovász lettem 15 éves koromig. Akkor összevesztem egy cseh lovászfiúval, mert énvelem csináltatott meg minden munkát. Otthagytam őket. Fogtam magam, elmentem suszterinasnak, a sógorom mellé. De nem bírtam a sok ülést, megmerevedtem. Hát mit csináljak? Az idősebbik bátyám szintén cipész volt Vejkén, de eljárt aratni egy paraszthoz. Rozsaratás közben azonban mikor leültek uzsonnázni, a tartalékkaszával elvágta a karját. Úgy, hogy végigarattam helyette a nyarat a tizenhatodik évemben. Az Antal gróf hat évig volt itt Lengyelen, s mikor elment, nem kellett annyi személyzet. A kastélyban lettem ilyen kifutógyerekféle. Jó család volt a grófoké, rendesen bántak velünk. Az öreg Sándor grófnak volt egy nagy könyvtára, avval foglalkozott egész nap, nem ment ki a-gazdaságba. Olvasott vagy fene tudja mit csinált ott a könyvtárszobában. Az öreg grófné az járta a gazdaságot, a fiatal grófné meg a szociális gyerekeket intézte, adott nekik ajándékot... A két grófi családban heten voltak, de állandóan jöttek a vendégek, szintén grófok meg bárók. Lovagoltak egész nap, sétáltak, vacsoráztak,-beszélgettek. A fiatal grófnak vettek egy kicsi pónilovat, volt még két nagyobb pó- niló, kocsi, hintó, kosárnyereg. Fölnyergeltem a kis lovat, ráültettem a kislányt, bekötöttem, én felültem a nagy lóra és száron vezettem a pónit. Szépen beszéltek velünk, például amikor fiatalkoromban kiütéses voltam, a gróf elküldött az orvoshoz, ahol adtak nekem kenőcsöt. Apámat igen szerették, pedig semmi iskolája nem volt. De megbecsülték, mert 48 évig járta a grófi erdőt. Például minden karácsonykor minden cseléd kapott egy öltő ruhára valót, minden cselédgyereknek adtak ajándékot, főleg ruhadarabot. Pedig sokan voltunk, vagy hatvanan is, inasok, szobalányok, szakácsnő, cselédek, konyhalányok, szolgálók. Megvolt nekünk mindenünk, a kom- menció rendesen megjárt. Évente kaptunk 16 mázsa kenyérgabonát, négy mázsa árpát, egy hold kukoricaföldet, konyhakertet, naponta egy liter tejet, világítást, lakást, meg háromhavonta tíz korona fertálypénzt, húsz kiló sót, 12 űrméter fát minden évben. Ez volt a mi jövedelmünk. Aratáskor meg hordáskor minden embernek járt egy liter Bőr. Úgyhogy nem volt nekünk rossz életünk a gróféknál, megkaptunk mindent, ami az élethez kellett. Mondom magának: jobb volt az életünk, mint a felszabadulás után. Hanem nekem a kifutófiúnak igen jó dolgom volt a gróféknál. Minden reggel takarítani kellett, az alsó folyosó, a könyvtár volt az enyém, felmostam, összesöpörtem, letörö- gettem a port, aztán meg behordtam a fát. A folyosón fűtőtest volt, azt kellett begyújtani, meg a kandallót. Jó meleg volt az egész kastélyban. Mikor ’24-ben elment az Antal gróf, elbocsátottak bennünket. Ferenc bátyám, aki inas volt, ki is ment rögtön Németországba. De mit csináljak én? A lovászmester Be- lecskán szerzett nekem munkát, egy földbirtokosnál, oda mentem lovásznak. De engem ott megpofoztak. Olyan kis legényke voltam én, su- hanc, 17 éves, és elmentem le a faluba, a lányokhoz, meg a muzsikához. Mikor meg hazamentem, már befogták a hintót, felültem rá. Kérdezték, hol voltam, én meg őszintén megmondtam, nem hazudtam. Lekent nekem akkor egyet a gazdám. Én meg mondtam: vegye tudomásul, elsejével elmegyek. Hazajöttem hát a szüléimhez, az erdészházba. Az öcsémmel eljártunk Sándormajorba a gazdaság szőlejébe. Szüreteltünk, bekapáltunk, s amikor vége lett a munkának, jöttem a Rózsai intézőhöz, hogy elszegődnék. Nem maradhattam 18 éves koromban a szüleim nyakán! Nem fogadott meg, de hallottam, hogy a Kárászi papnak kell egy kocsis. Átmentem Baranyába, a paphoz, az ajánlotta, menjek a molnárhoz, de a hegyekből kellett volna hordanom a fát a malom fűtéséhez. Otthagytam őket, átjöttem Szászvárra. Szászváron találkoztam egy lengyeli cselédemberrel, aki haverom volt. Együtt indultunk Tófőre. Mondom neki, hogy jártam. Az meg kérdezi: te, nem szegődnél el egy paraszthoz? Nekem már mindegy, csak munkám legyen, szakmám nem volt, nemigen válogathattam. így jutottam el Hegyhátmarócra. A parasztnak, akihez kerültem,-22 hold földje volt. Rám nézett a gazdám, azt kérdezi: mit akarsz te itt lovaglónadrágban, zsokékabátban meg sapkában? Elkezdtünk egyezkedni. Kaptam egy szövetruhát, egy kangarn- ceig ruhát, két nadrágot, egy pár cipőt, egy pár papucsot, hat pár zoknit, hat pár pacskert, három kötényt, kalapot, sapkát, nagykabátot, meg egymilliót. Milliókba számoltunk annakidején. Karácsony szent napján költöztem a paraszthoz, ahol négy esztendeig szolgáltam. Akkor én ’29-ben megnősültem, de megmondom úgy ahogy van, korán született a gyerek. Kislány volt, meghalt szegény. Átköltöztünk Köblényre, ahol a feleségem szolgált. Megint csak egy parasztnál kaptam munkát, öt évig dolgoztam neki. Aztán egy másik paraszthoz kerültem, de nem akarta megadni a kom- menciót, ami járt volna. Otthagytam azt is 1931-ben. Visszamentem Köblére, lakást béreltünk. Jártam az erdőre, aratni, csépelni, minden munkát elvállaltam, csak fizessenek. Megszületett a fiam márciusban, de aratásker már kellett fogadni mellé egy kis dajkát, hogy tudjunk menni dolgozni a feleségemmel. Mikor megszületett a másik fiú is, újra munkát kellett keresni. Hazajöttem akkor megint a papámhoz. A Tóth intéző szokott járni vadászni, s egyszer megkérdezte a papám: nem kaphatnék-e munkát itt valahol. Elhívott magához beszélgetni, s mindjárt el is szegődtem hozzá, s nyomban költöztünk is. Kocsis lettem a múzeum gazdaságában, ugyanis mindent a múzeumra hagyott a gróf. A kastélyt, a 2000 hold szántót, 4500 hold erdőt. Igáskocsis voltam két esztendeig, szántottunk, vetettünk, fogasoltunk, trágyát hordtunk. Megtetszettem azonban az intézőnek. Február 2-án volt a szólítás: akkor mondták meg kinek kell elmenni, ki maradhat. Megkérdezték: nem szeretnék-e az intéző parádéskocsisa lenni. Nekem aztán ugyan mindegy volt, hol vagyok. Kiadták a parancsot, mikor mit kell csinálni. Nem csak hogy parádéskocsis voltam, de takarítottam, fát hasogattam, kertben kapáltam. Az intéző háza mellett kaptam lakást, úgyhogy mindig kéznél voltam. Asszonypletykák miatt egy kicsit ősszekülönböztünk, de hamar tisztáztuk a dolgokat, mert félreértés történt. Harminckilencben volt mindez, jött a háború, az ember igyekezett a helyén maradni. Nem tettem én tönkre egy lovat sem, nem loptam, mindent teljesítettem amit parancsoltak, nem mentem el, maradtam. Egy este megetettem a lovakat, mentem volna a családomért az anyámékhoz. Azt mondták, nem mehetek sehova, fogjak be, szereljem fel a lámpát, mert vinni kell a felügyelőt Kaposszekcsőre. Elfutott a méreg : a mindenit miért nem jön már ide Sztálin? Ennyi elég is volt ahhoz, hogy kiküldje- nek, amilyen gyorsan csak lehetett, a frontra. Tizennégy hónapig voltam a Don-ka- nyarnál, a korotoji nagy csatában, az első vonalban. Negyvenhárom május 5-én értünk haza Tolnára, júniusban leszereltek. Kocsis voltam megint csak az intézőnél. Míg a háborúban voltam, a feleségem fél kommenciót kapott, meg a községtől 35 pengőt havonta. Az oroszok mikor jöttek és aknázták Mucsfát, spekuláltam: most aztán mit csináljak? Azt mondtam: nem megyünk sehova, ha meg kell halni, hát haljak meg idehaza. Pedig a gazdám javasolta: fogjuk be a lovakat és menjünk innen. Igen ám, de hova? Az oroszok utolértek volna, ha elindulunk. Maradtunk mind a ketten, és nem lett semmi bajunk. A lakásomból 47-ben kiraktak, az intézőlakás két irodahelyiségében laktunk egészen 1959-ig. A múzeumnak 100 hold földje maradt, a kastélyból meg iskolát csináltak. Engem' még ki sem telepítettek innen, pedig sváb származású vagyok. Vagy tíz család maradt itt, azok, akiknek semmijük sem volt, különben igen sok mindenkit elvittek. Egy katonatiszt intézte a kitelepítést, lementem, beszéltem vele. Azt mondta: nyugodjak meg, ha nincs semmim se, nem visznek el innen. így maradtam én Lengyelben. Dolgoztam tovább a múzeumnál, ittmaradt az ispán, az intéző, meg a számtartó is, a cselédek meg földet kaptak. Száz holdon alakult meg a bérlőcsoport, köztük öten voltunk svábok. így dolgoztunk egészen Rákosi kecskeméti beszédéig, mikor azt mondta: lehet alakítani téeszt. Mi 1948-ban megalakítottuk a Petőfi téeszt, annak lettem az elnöke. Egészen 1950-ig ott voltam, míg a tanácsok megalakultak. Előbb tanácstagnak, majd vébé-tagnak választottak meg, utóbb meg vb-elnöknek. A tanácson dolgoztam 1967-ig, míg nyugdíjba nem kerültem. Amikortanácselnök lettem, a családom a téeszben dolgozott, s még ennivalónk sem volt eleinte. Még rágondolni is rossz. Ötvenhatban meg üldözni kezdtek, mert tanácselnök voltam. Maguk azt az időt el sem tudják képzelni, mi volt akkor. Lóháton jöttek az udvaromba és bekiabáltak: hol az a kommunista Keszler Mátyás. Kommunista, kommunista, hát be kellett állnom a pártba, ha élni akartam! Meg azért is, hogy én hülyéktől hagyjak magamnak parancsolni? Szóval valahogy elrendeződött a forradalom is, és ment az élet tovább. A probléma csak a vallás körül volt, mert ugye a székelyek vallásosak, de azért csak megegyeztek valahogy A legcsúnyább világ akkor volt, amikor be kellett szolgáltatni mindent, zsírt, sertést, csirkét, tojást Én voltam a felelős, mint tanácselnök, meg a begyűjtési és az adóügyi biztos. Azt a világot az ellenségemnek sem kívánom, olyan kegyetlen idők voltak. Nyaggattak innen, nyaggattak onnan, mígnem elfutott a méreg, elkácomkodtam magam, kieresztettem a dühömet. így volt ez mindig, később is, ha meggyűlt a bajom a hivatallal. Aztán építettük ezt a házat méghozzá úgy kezdtük, hogy megvettem Apar- hanton egy tehenet a Rózsit, aki 20 liter tejet adott naponta és ez hozta a pénzt. Gazdálkodtunk, állatokat tartottunk. Lassacskán ment minden, eleinte a szobák is földesek voltak, csak azután parkettáztunk, festettünk, rendbe hoztunk mindent, kifizettük a tartozást. Hogy min szoktam én gondolkodni? Hát az egész kacskaringós életemen. Valamelyik nap meg a parádéskocsis ruhám jutott eszembe. A pantallón oldalt végig ezüst gombok voltak, a zubbonyra szintén öt sor gombot varrtak. Piros ruhám is volt, vitézkötéses, magyaros nadrággal. Kaptam kalapot, kócsagtollal volt ékesítve. Megnéztek ám engem a menyecskék meg a lányok, akárhová mentünk! Feszítettem a hintón, egyenes derékkal ültem a bakon. Szép idők voltak, sajnos, elmúltak a fiatalsággal együtt. Most meg már csak egyedül vagyok itt a faluban az Apponyi grófék szolgálói közül, én is a nyolcvanharmadik évemet taposom. Elmentek mellőlem mind, inasok, szobalányok, szakácsnők, szolgálók, cselédek. Nincs kivel beszélgetni már arról: milyen is volt a régi grófi világban az élet. Azért jó, hogy jöttek, eltöltőttük egy kicsit az időt, s lehet, hogy tán akad, akit ebben az összevissza világban érdekel: hogyan is éltünk mi régen, uradalmi emberek. Lejegyezte: D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ Azt a világot az ellenségemnek sem kívánom A grófék igen rendesen viselkedtek Bővül a dombori üdülőtelep Lapunk több ízben foglalkozott mára dombori Duna-holtág vízminőségét érintő kérdésekkel, amelyek között az egyik legfontosabb a vízparti települések csatornázása, hiszen a talajvizet szennyező emésztőgödrök közvetve a holtág vízminőségét is rontják. Az üdülőtelep csatornázása tavaly év végére elkészült, mára hétvégi házak rákötése van folyamatban. Újabb lépésként most Fadd csatornázását tűzte ki célul a községi tanács, amint arról Ress Ferenc vb-titkár tájékoztatott bennünket. Nemcsak a holtág vize, hanem a község vízbázisa is veszélyben forog, hiszen az ellátást biztosító négy kút a falu és a tó között van. A Középdunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság már régóta intézkedést követel a tanácstól. Két lehetőség van, vagy zárt szennyvíztárolókat kell minden házhoz kiépíteni, vagy csatornázni kell. Hosszú távon mindenképpen a csatornázás a jobb és olcsóbb megoldás, hiszen a zárt szennyvíztárolók létesítése is sokba kerül, nem beszélve a rendszeres szippantókocsis elszállítás költségeiről. A csatornázás mellett szól az is, hogy körülbelül öt éve már elkészült a téesztől kiinduló gerincvezeték, amely a főutcán halad végig Tolna felé. A tanács elkészítette a terveket és a kivitelezés költsége - mintegy 350 ingatlant figyelembe véve - 40 ezer forint lenne családonként. Első hallásra ez egy kicsit soknak tűnik, de ezt részletekben, nyolc év alatt kell kifizetni és az összeg 15 százaléka levonható a jövedelemadóból. A Tolnai Vízépítő Gmk. kedvező árajánlatot adott a kivitelezésre, ami azért is előnyös, mert jó referenciával rendelkeznek, tudniillik ők csinálták az üdülőtelepi csatornázást is, mégpedig gyors és tisztességes munkát végezve. Tavaly ősszei kezdtek hozzá a közműtársulás szervezéséhez, mintegy 180-an alá is írták a belépési nyilatkozatot. A szabályok szerint azonban az alakuló közgyűlésen személyesen is meg kell erősíteni a belépési szándékot, de sajnos az előzetesen jelentkezettek közül sokan nem mentek el erre a közgyűlésre, így a közműtársulás alapítása meghiúsult. Természetesen a közeljövőben jobb szervezéssel újabb kísérletet tesz erre a tanács. Az üdülőteleppel kapcsolatos tervek között szerepel, hogy a központi strandot bekerítik, itt - a tervek szerint 10 forintért - belépőjegyet kell váltani. A strandot üzemeltető faddi tanácsnak több bevételre van szüksége ahhoz, hogy a környezetet megfelelően rendben tartani, a szolgáltatásokat bővíteni tudják. A Zöldért-ABC mellett, a leendő kerítés vonalában üzletsort terveznek, amelyekből a bérlők a strand felé és kifelé is tudnak majd árusítani. A faddi tanács és a Szigma Kisszövetkezet közös kft-jének - amely a nagy csúszdát is üzemelteti - alaptőkéjét felemelik, ebből finanszírozzák majd az üzletsor építését. A 25 négyzetméteres helyiségeket évi nyolcezer forintért adják bérbe négyzetméterenként a kiskereskedőknek, ugyanakkor pedig a tanács nem ad ki engedélyt a strandon és környékén mozgóbüfék, bódék telepítésére. A tervek szerint az idei szezonra mindez már valóság lesz. A faddi tanács bevételeit növeli mad, ha üdülőterületté nyilvánítják Fadd-Domborit. Ezután ugyanis a hétvégi házak tulajdonosainak évi 700 forint üdülőterületi díjat kell fizetniük, amelyhez viszont dupla annyi állami hozzájárulás is jár. A többletbevételeket fejlesztésre fordítják, például egy új strand kiépítését kezdik meg ebben az évben. Napirenden van az üdülőtelep bővítése is, a Dunához vezető műút másik oldalán alakítanak ki építési telkeket. Ez jelenleg a téesz szántóföldje, de az eladásához a közgyűlés már hozzájárult. Itt tervezik egy hatalmas gépkocsiparkoló kialakítását is, ezzel lehetővé válna a vízparthoz közeli zsúfolt részekről a gépkocsik kitiltása.- áa Megnéztek ám engem a menyecskék
