Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
III. évfolyam, 11. szám 1990. március 15. Oszló legendák Kerekasztal? Nem egészen. Ahhoz, hogy valóban az legyen, hét szerzőnek kellene most ülnie az asztal körül, Szekszárd város történeti monográfiája I. kötetének szerzőire célzok, akik közül dr. Rosner Gyula, V. Péterfi Zsuzsanna, dr. Szilágyi Mihály és dr. Glósz József vesz részt a beszélgetésben.- Miért csak most jelent meg a monográfia első kötete? Úgy tudjuk, mintegy hat évet pihent a fiókban megjelenés előtt...- Ez egy kicsit hozzáállás kérdése is - feleli dr. Rosner Gyula. - Szakmai oldalról megvolt rá az igény, de bizonyos korszakokat senki sem képviselt a kutatásban, másrészt a történelemszemlélet alakulása is szükséges volt a megjelenéshez. Hiszen fölmerül a kérdés ilyenkor: hozzáfog-e egyáltalán egy tisztességes kutató egy monográfiához, ha előre megmondják neki, hogy mit írjon...- Az első kötet eljut az első világháború végéig...- El nem ítélhető módon elérkezik odáig, én inkább így fogalmaznék. Hét évvel ezelőtt a város története mindmáig mindössze két területre oszlott: az időtlen időktől majdnem a Tanácsköztársaságig, majd onnantól az utolsó hetven év, ami a „legfontosabb” ennek a nemzetnek az életében. * Külön kötetben.- Tehát a történelemszemlélet szabta meg a tagolódást, és most várható, hogy a monográfia egy hasonló terjedelmű kötetben folytatódjon, ami sziszifuszi, hatalmas munka lesz, miközben a szempontot szülő történelemszemlélet elavult. De az a történelemszemlélet, ami reálisan determinálja ma a kutatást, kialakult-e már? Dr. Szilágyi Mihály: - Részben igen. Azért merek igy nyilatkozni, mert a második kötettel kapcsolatban részt vettem egy előzetes megbeszélésen, ahol fölkértek, hogy Szekszárd iparával, kereskedelmével és egyháztörténetével foglalkozzak ebben az időszakban. Solymár Imre, aki a Nemzeti Bank dolgozója, arra kapott megbízást, hogy a banktörténetet, pénzintézetek történetét írja meg. Nagy Ferenc, a szekszárdi szőlészet-borászat legnagyobb tudója, aki a két világháború közt hosszú időn át a borászati szövetkezet főkönyvelője volt, ezt a területet dolgozza fel. Tehát bizonyos területeknek már van gazdája. Egyébként sem politika- történetet írunk. Én úgy érzem, ezeket a területeket lehet politikamentesen kezelni. Szekszárd gazdag múltjából nagyon sok mindenről nem beszéltünk; nagyon örvendek annak, hogy ezeket az elhallgatott értékes adatokat most a monográfia megjelent első kötetében elolvashatja bárki.- A távollévő szerzőtársak véleménye sajnálatosan kimarad ebből a mai beszélgetésből... Dr. Szilágyi Mihály: - Merem állítani, hogy ők is teljesen elfogulatlanul, nagy tárgyi felkészültséggel írták meg munkáikat. Dr. Vass Előd barátunk, aki az Árpád-kori részt és a török kori részt tanulmányozta, Chrudinák Alajossal együtt végezte az egyetemet, csak egyikük átment arab szakra, belőle pedig turkológus lett. Dr. Tóth Zoltán a mezővárosi blokk kialakulásával kapcsolatosan csodálatos kandidátusi disszertációját is felhasználta... Az, ahogyan a századfordulót, annak életmódját földolgozta, úgy veszem észre, szintén teljesen politikamentes. Dr. Rosner Gyula: Ez egy történeti munka...- Tulajdonképpen ezért hiányolom a név- és tárgymutatót. Hozzáférhetőbbé tenné a munkát, és nemcsak az egyszerű olvasó számára, aki már a könyvesboltban szenvedélyesen kutatná, hogy benne van a nagypapa, vagy nincs benne a nagypapa a monográfiában. Dr. Glósz József: - Ezt a később megjelenő második kötet végén még lehet pótolni. Elhangzott a kérdés: vajon szükségünk van-e arra, hogy újraírjuk a történelmet... Korrekt szakember nem értékelheti át a napi politika szerint újra meg újra a tényeket. Dr. Rosner Gyula: - Szögezzük le: ez a kötet gyakorlatilag 1984 őszétől feküdt a levéltár akkori igazgatójának a fiókjában, egy tollvonásnyi változtatás rajta azóta nem történt, a régészet Vili—IX. század kivételével, ott volt egy beszúrás... Ha megállapíthatjuk a munkáról, hogy politikamentes, hogy korrekt, akkor ezzel, azt hiszem, mindent elmondtunk a kötetről.- Számba vehetnők azért koronként, mi az új, mi az izgalmas ebben a monográfiában? Dr. Rosner Gyula: - Általában igen bonyolult dolog megírni egy város, egy község régészeti történetét. Hiszen a rég élt emberek nem vették számításba, hogy itt lesz majd Szekszárd, nem biztos, hogy ide, lehet, hogy öt kilométerrel odébb telepedtek... És mégis folyamatosságában kell megírni az anyagot, még akkor is, ha egy csomó kultúra hiányzik, mert nem telepedtek ide. Viszont a történelmi folyamatnak le kell játszódnia az olvasó fejében. ' V. Péterfi Zsuzsanna: - A római korral kapcsolatban ugyanez a gond jelentkezik. A római kori Szekszárd ugyanis, mint olyan, nem létezik. Úgy, hogy itt is csak azt a módszert lehetett alkalmazni, hogy a provincia történetét követni, a birodalom történetébe beleágyazni ezt a részt, tehát a nagyból szűkíteni kicsire. Ellentétben a népvándorlás kori emlékek gazdagságával, a római korban kis töredékekből kellett építeni történetet. Az a benyomásom, hogy Szekszárdon valamiféle lokálpatriotizmusnak köszönhetően sokkal szebb képet festettek a római korról, mint amilyen az valójában lehetett. És bármennyire is fájdalmas, ezt a képet el kellett oszlatni. Alisca kérdésére utalok, arra, hogy itt város, tábor, miegyéb létezett. Objektiven meg kellett írni egyszer, hogy nem egészen így volt. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos hibalehetőségek nem állhatnak fenn. Hiszen az anyag hat évvel ezelőtt íródott, miközben az újabb kutatások"kideríthettek olyan tényeket, amelyek az eredményt módosítják.- Tehát a szenzáció a római kori részben az, hogy nincs legenda. Dr. Rosner Gyula: - Tudom, hogy fájdalmas Szekszárd őslakosságának ez az Alisca-kérdés.- Igazán kár, hogy terjedelmi okokból nem adhatunk helyet a részletes érvelésnek, bár azt az olvasó megtalálja a római kori fejezetben. Itt annyi érdekes részlet, magyarázat hangzik el, ami a kötetben nem található, hogy érdemes lenne ezt a beszélgetést közönség előtt megismételni. Dr. Rosner Gyula: - Fél ív volt az ősrégészet, fél ív a római kor, ezt a terjedelmet kaptuk. Ez tizenhat gépelt oldalt jelent. És minél közelebb került a szerző a jelenhez, annál nagyobb terjedelmet kapott. Tehát következett a római kor utáni időszak, a magyar honfoglalással és az államalapítással együtt. Meg kell vallanom: én is feladatomnak tekintettem, hogy legendákat oszlassunk. Azt az európai legendát, hogy mindaz, ami keletről érkezik, az valami kultúrálatlan szörnyűség. Pedig csupán más kultúra. Szóval: a sztyeppi vagy. ázsiai kultúrák megítélését szerettem volna egy kicsit jobban megértetni. Hogy ez nem egy sötét kor, amikor rabló, portyázó hordák szaladgálnak föl- alá a Kárpát-medencében. A népvándorlás korában a különböző népek különböző kultúrákat hordoznak, és ezek magasrendű kultúrák. Az európai kutatás szempontjából a VII—IX. század történetében egészen előkelő helyet foglal el a szekszárdi terület, annak kutatása. Hiszen Szekszárd határában egy olyan nyolcszáz síros avar temető és avar falu került elő, táródott fel, amely még pillanatnyilag is egyedülálló jelenség Európában. Itt lehetett tettenérni: nem nomádok. Nem bizánci értelemben vett barbárok. Csak nem akarta elismerni Európa, hogy nagyon komoly kultúrával rendelkeznek. Talán az olvasónak is sikerült sugallnom, hogy innentől van kontinuitása ennek a városnak. Szekszárd és közvetlen környéke ettől az időponttól valóban sűrűn lakott terület. Ezután már semmiféle olyan vihar nem következik, mely miatt elmenne, kiirtódna a lakosság. Marad a helyén... Hogy létszámában megcsökkenhet, más kérdés. De végül is, ez a kerámiaégető központ, ami itt előkerült a kutatás módszere, amely pillanatnyilag eléggé ismeretlen is még Európában, hiszen abban még izotópos kormeghatározások is szerepelnek - jelentősen gazdagította a monográfia anyagát. Én szentül hiszem, hogy a honfoglalás időszakában tömeges avar lakosság maradt a helyén. És itt van. Hogy a honfoglaló magyar hogyan találkozik vele, és az államalapításban hogyan vesz részt mindkettő, ezen lehet vitatkozni. De, hogy jelen van, abban százszázalékosan hiszek, ezt részben a temetkezések folyamatossága, részben a kultúra folyamatossága bizonyítja. Az oklevelek tanúsága szerint egyszerre három apátságot alapítottak itt, de sehol nem olvassuk, hogy ide szolgáló lakosságot kellett volna telepíteni. Ha ez nem történt meg, akkor meg kéne lenniük a honfoglaló temetőknek. Azok pedig nincsenek.- Ezt, gondolom, nagyon nehéz bizonyítani. Dr. Rosner Gyula: - Az. De az tény, hogy Szekszárd tábla-határán belül pillanatnyilag huszonnégy avar temetőt ismerünk.- Kár, hogy ismét nem mehetünk bele a részletekbe. Egy egységes közép-európai kultúra létrejöttének minden mozzanatát úgysem tudnók átfogni ebben a beszélgető „félkörben”... Amúgy is az az érzésem, az emberekben most formálódik ki egy olyan hamis tudat, hogy évszázadokon át Európában élve, helyváltoztatás nélkül kialakult egy ingajárat, ami az államalapítással „bevitt”, a török hódoltsággal „kivitt”, a monarchiával be-, a szocializmussal kiszállított bennünket Európából. Most válthatunk visszafele repülőjegyet. Dr. Rosner Gyula: - Én nem hiszek abban, hogy Magyarország hol bevonult Európába, hol kivonult Európából. Inkább Európa hol megtagadta a magyarságot, hol nem. A mi történelmünknek ez a lényege. Mi soha nem mentünk innen el. Nekünk jönnünk kellett ide. Menekült ez a nép, mint ahogy az összes népvándorlási nép menekült. Megérkezett, és itt megnyugodott volna. De hol elfogadnak bennünket, hol nem. Erről van szó. * Újabb kismonográfiát lehetne összeállítani a másfél órás beszélgetés során felbukkanó tényekből, kuriózumokból. Újabb legendaoszlatás: az sem épp úgy van, hogy Szekszárd város 1061- ben alapult. „A szobor talapzatán olvasható ez az elementáris csacskaság”, hangzik el, I. Béla szobrára utaló megjegyzésben. Ö nem alapított várost. Egy apátságot alapított. Temetkezési helyét óhajtotta megépíteni. Szekszárd akkor már volt egyébként: néhány nyomorúságos viskóból álló falucska... Művészettörténeti érdekessége az építkezéseknek: I. Bélának keleti, bizánci keresztény kapcsolatai voltak. Uralomra kerülése után pontosan felmérte: az országnak a pápaság felé kell orientálódnia, nyugat felé. De saját magának igazi bizánci templomot építtetett. A legészakibb bizánci templomot... Középen a négy hatalmas kupolatartó oszlop, maga a templom tizenegy karéjos. S mindezt az egyházszakadás után építtette. Az itt készült farag- ványok, úgy tűnik, nem vezethetők vissza itáliai vagy francia mesterek stílusára. Palmetták, szalagornamentika: népvándorlás kori, honfoglalás kori motívumok. A faragó mesterek magyarok lehettek, mert nem tudtak kőben gondolkodni. Tote- misztikus állatjegyek is szerepelnek a faragásokon. Itt volt-e eltemetve Béla, vagy nem? A krónikák szerint igen. Az ásatás ezt egyáltalán nem bizonyította. A beszélgetést csak szemelvényesen tudom az olvasó elé tárni. Ezért bármelyik része, gondolom, kis igyekezettel, minthogy összefüggéseiből kiszakított, valamilyen szempontból támadható. Nincs is egyéb célom a közléssel, mint felébreszteni az olvasó érdeklődését a monográfia iránt. És megosztani vele ugyanakkor azt a szellemi élményt, amit ez a másfél óra számomra jelentett. Igenis Tolnatáj ez is - méghozzá a történelem porrétegei alatt bujkáló értékek, szépségek felvillantásával. A szó elszáll. A munka megmarad. És olvasgat- va-böngészgetve létünk részévé, múltunkká válik. DOMOKOS ESZTER Fotó: GOTTVALD KÁROLY
