Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
2 - TOLNATAJ 1990. március 15. „...törvényes dolgoknak nints oka titokban rejtezni” (A reformkori sajtó- és szólásszabadságról)- Olvasóinkat nyilván a magánlakásépítés körüli problémák érdeklik elsősorban, ezért javaslom, hogy a kérdéskör mentén, haladjunk beszélgetésünk során. Ön néhány hónapja a Szekszárdi Városi Tanács műszaki osztályát vezeti, de több évtizedes magántervezői múltja, tapasztalata is van, tehát több oldalról van rálátása e témára. Tételezzük fel, hogy én szeretnék egy házat építeni Szekszár- don. Itt mindjárt fölmerül egy probléma: a telekkínálat szinte a nullával egyenlő. Azonnal adódik tehát az első kérdés: mi várható a közeljövőben, mit tesz a tanács, hogy az építeni szándékozók elegendő mennyiségű házhelyhez jussanak?- Természetesen a pénzhiány az oka mindennek. Nemrégiben döntés született arról, hogy a városban hat különböző területet kijelölünk telekalakításra. A tanácsnak azonban egyszerűen nincs pénze a közművek kiépítésére, tehát valamilyen új konstrukciót kellett kitalálni az építési telkek biztosítására. A járható út minden valószínűség szerint az lesz, hogy - a tanácsi kialakítás mellett - állami vagy magánvállalkozókra bízzuk a kijelölt területek felvásárlását, ott a telkek kialakítását, közművesítését, majd az értékesítést, természetesen a piac által meghatározott árakon. Úgy tudom, ez a folyamat már elindult, várhatóan nyár végére, ősszel emelkedni fog a telekkínálat. Igény elsősorban családi házas területekre van, de azt is hozzá kell tenni, hogy csökkenni látszik az építési kedv, feltehetően a romló gazdasági körülmények, a magas hitelkamatok miatt. A magam részéről egyébként a további terjeszkedés helyett szívesebben látnám a régi városrészek rekonstrukcióját és ez talán olcsóbb is lenne, hiszen ott az infrastruktúra többnyire már megvan. Másik szempont, hogy ne duzzasszuk még nagyobbra a városokat, mint ahogy az elmúlt évtizedekben tettük, hanem inkább próbáljuk meg ösztönözni a városkörnyéki falvak fejlődését. Én úgy érzékelem, hogy van ilyen igény a lakosság körében, látszanak már jelei egy ilyen falura költözési folyamat megindulásának.- Visszatérnék meg a telekproblémához. Ez a város szemmel láthatóan féloldalasán terjeszkedett. Ha a városközpontból Bátaszék felé haladunk, láthatjuk, hogy az úttól jobbra eső domboldalak a központtól 5-7 kilométerre is beépültek, ma már a szőlőhegyen építkeznek az emberek, míg az út másik oldalán a belvároshoz jóval közelebb is szántóföldek vannak. Mi az oka ennek az aránytalanságnak? Miért nem a Baktával, Cinkával szemközti területen mérnek ki építési telkeket?- Valóban nagy, összefüggő, beépítetlen területek vannak a városközponthoz viszonylag közel az 56-os út keleti oldalán. A problémát pillanatnyilag éppen a terület nagysága okozza, hiszen annak közművesítése horribilis pénzbe kerülne, amely jócskán meghaladja a tanács és minden bizonnyal egy állami vagy magánvállalkozó anyagi lehetőségeit is. Arról nem is beszélve, hogy igen kockázatos vállalkozás lenne ez, hiszen erősen kétlem, hogy olyan tömeges igény mutatkozna építési telkek iránt, mint amennyit ez a terület képes lenne kielégíteni. Egyébként erre a „Szilfán aluli”-nak nevezett részre vonatkozóan már készült részletes rendezési terv, a megvalósítás azonban a magánépítési igényektől és az anyagi lehetőségektől is függ.- Nos, tegyük fel, hogy sikerült telket vásárolnom, amelyre felépíthetem majd a házamat. De előbb építészt kell keresnem, aki elkészíti a tervet. Ha éppen nincsenek építész ismerőseim, akikhez fordulhatnék, hol, kitől tudhatom meg, hogy kik a megbízható, hozzáértő tervezők?- Ha befárad valaki hozzánk, mi szívesen adunk előzetes tájékoztatást, hogy egyáltalán milyen jellegű épület emelhető az adott telken és természetesen ajánlunk tervezőket is. Mindig többet, akik közül aztán szabadon választhat az építkezni kívánó érdeklődő. A valóságban persze nem ez a jellemző, általában mindenki megtalálja a tervezőjét, többnyire hírnév, hallomás, ismeretség alapján.- Ismerik-e kellőképpen a magán- tervezők az építési hatóság által támasztott követelményeket? Milyen a kapcsolat a műszaki osztály és a tervezők között? Vannak-e sarlatánok, akik esetleg nem érdemlik meg a tervezői státust?- Vannak nekünk is szakmán belüli problémáink. Akinek megvan a megfelelő iskolai végzettsége, diplomája, attól lényegében nem is lehet megtagadni a tervezői engedélyt. Több száz építész szerepel a tervezői névjegyzékben, közöttük természetesen vannak jók és gyengébbek. Miután minden tervet mi engedélyezünk, napra készen tudjuk, látjuk, hogy melyik tervező hogyan dolgozik. Elvileg - háromszori figyelmeztetés után - törölhetjük a névjegyzékből azokat, akik rendszeresen gyenge terveket nyújtanak be, de nekem nincs tudomásom ilyen esetekről. Az elbírálás mindenképpen nagyon szubjektív lenne. Nagy szükség lenne tehát egy szigorúbb szakmai mércére és egy mérnöki kamarára. Voltak már ilyen irányú próbálkozások, de úgy tudom, hogy valahol elakadt a dolog. A kamara tehát egyelőre csak elképzelés szinten létezik. Nekem mindenesetre elhatározott célom az, hogy valamilyen formában alkalmam legyen beszélgetni, vitatkozni a magántervezőkkel, hogy egymás kölcsönös elvárásait a másikkal szemben alaposabban megismerhessük. A felhőtlen együttműködéshez ez szerintem nagyban hozzájárulna. Az építési előírásokat, követelményeket természetesen ismerik, hiszen ismerniük kell ma is a tervezőknek.- Ön három évtizedes magántervezői múlttal a háta mögött nyilván nagy tapasztalatokkal rendelkezik, jómagam viszont még soha nem terveztettem semmit. Azt viszont ei tudom képzelni, hogy amikor az építkezni szándékozó kuncsaft és a tervező egymásra találnak, akkor valamiféle alku veszi kezdetét. A megbí - zó közli elképzeléseit, igényeit, a tervező pedig igyekszik - legjobb tudása szerint és a vonatkozó előírásokat betartva - formába önteni azt. Mindenesetre, ha megnézzük bárhol az országban az egy-két évtizede épült családi - vagy sorházakat és a most épülőket, láthatjuk, hogy a maiak sokkal esztétikusabbak, em- berközelibbek. Minek tulajdonítja ezt a kedvező változást?- Az építészeti, vagy tágabban értelmezve a vizuális kultúránk fejlődött, fejlődik ma is, ez természetes, de nehéz lenne egy valamit konkrétan megjelölni okként. Nyilván változott az építészek szemlélete, képzettsége, szakmai tudása, de ezzel együtt szerencsére a lakosság igényessége is. Gondolom, segített ebben az utazási lehetőségek növekedése, tehát az, hogy más - fejlettebb - országokat, városokat és azok épületeit ismerhettük meg. Segített az is, hogy az építőanyag- ipar korszerűbb, szebb termékeket kínált, de az is, hogy a lakosság egy része jelentősen megemelkedett jövedelméből drágább, magasabb minőségű lakóépületeket volt képes építtetni. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne az építészeti kultúránk terén. Ahány ember, annyiféle ízlés és ennek megfelelően annyiféle elképzelés. A tervező felelőssége az, hogy orientálja ezt az ízlést, szerezzen érvényt ne csak a műszaki előírásoknak, hanem az esztétikai, városképi, környezeti szempontoknak is. Nem szabad szolgai módon kiszolgálni a megbízó bármilyen igényét. I- Hol az a határ, ameddig engedhet egy tervező a megbízó nyomásának, illetve ahonnét már mindenképpen érvényesítenie kell az építészeti szempontokat?- Jelenlegi beosztásomból nézve kétféle vetülete van a kérdésnek, de egyik esetben sem húzható határvonal. Az egyik vetület a magánépíttetők és a tervezők közötti alku. Gyakran hallok olyan véleményeket, hogy az ember a saját telkén, a saját pénzén azt építhessen, amit ő jónak lát, ebbe ne szóljon bele senki. Ez nyilván elfogadhatatlan álláspont. Az építés nem csak magányügy, és soha nem is lesz az. Nekünk, mint építési hatóságnak egy-egy terv engedélyezésekor figyelembe kell vennünk városképi, utcaképi, esztétikai, hangulati vonatkozásokat és a magántervezőktől is elvárjuk ezt. Ez a szakma olyan, hogyha valamit elrontunk, azt száz évig nézhetjük utána, tehát nagy a felelősség. Nagyon fontos a bizalom kérdése. Próbáljunk meg hinni abban, hogy értenek a szakmájukhoz azok, akik tervezéssel foglalkoznak. Azok az elvárások persze, amelyekről eddig beszéltünk, az épületek külsejére vonatkoznak, a belső kialakításban nagyobb a szabadság. A tervezőnek itt figyelembe kell vennie a család igényét, elképzeléseit, a foglalkozásukat, a gyerekek számát és nemét, az életstílust, egy kicsit bele kell látnia a család életébe ahhoz, hogy optimális terv készülhessen. A határvonal tehát nem húzható meg, hogy meddig engedhet a tervező az építtető sajátos igényeinek, hiszen a tervezés - bár mérnöki munka - mégis nagyon szubjektív. I - És mi lenne a kérdés másik vetü- leíe?- Talán legjobb lesz, ha konkrét példával kezdem. A szekszárdi Csalogány utcában van egy öreg tanya az új épületek között. Azért hagytuk meg, hogy megőrizzen valamit a múlt hangulatából, hogy egy kicsit feloldja a környező panelépületek egyhangúságát. Most persze egy kicsit lerobbant, elhanyagolt állapotban van, de egy kis fantáziával el lehet képzelni, hogyan festene felújítva. Szerettük volna eladni, vagy bérbe adni valamilyen vállalkozónak, aki aztán üzletet nyithatott volna ott. írásos kérelem érkezett azonban hozzánk a tanya lebontását sürgetve. Később lakógyűlést tartottak, amelyen én is részt vettem, és megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az utca lakói milyen mereven elzárkóztak az épület hasznosítása elől, milyen kategorikusan ragaszkodtak a lebontáshoz. Pedig mi kompromisszumokra is hajlandóak lennénk. Nos, itt merül fel újra a kérdés: meddig engedhetünk a lakosság nyomásának és hol az a pont, ahol már a szakma, a városkép érdekei előbbre valók? Természetesen ez a kérdés sem válaszolható meg általánosságban, mindig a konkrét esetben kell mérlegelni és dönteni, mint ahogy a Csalogány utcai tanya ügyében is dönteni fog majd a tanácstestület. Annak mi nagyon örülünk, hogy a lakosság egyre aktívabb ilyen kérdésekben, hiszen nekünk is jobb, ha ismerjük az emberek véleményét, és ezt figyelembe véve dolgozhatunk. De, ha már itt tartunk, azt is hozzá kell tennem, hogy nem elég csak kritizálni a mi munkánkat - bármilyen jogos is néha a kritika - hanem minden egyes ittlakónak tennie is kell valamit az építészeti kultúráért, a rendért, a tisztaságért, azért, hogy ne tegyük pillanatok alatt tönre, amit egyszer már létre hoztunk. Csak egy példát említenék megint: a Kiskorzó olajfoltokkal összerondított díszburkolatát, a tilalom ellenére ott parkoló gépkocsikat. Ha tényleg Európához akarunk közeledni, akkor ilyen vonatkozásban is sokat kell tanulnunk a tőlünk nyugatra élő emberektől. Az 1836-os év eseményekben gazdag esztendő volt. Tavasszal bezárta kapuit az országgyűlés. Az az országgyűlés, amelyen a megyei ellenzéki csoportok - közöttük a Tolna vármegyei is együtt egy összefüggő programmal jelentkeztek, kilépve a nemesi sérelmi politika mögül. Eszményük a polgári Magyarország. Pontosabban az európai liberalizmus adaptálása a hazai viszonyokhoz. A liberalizmus erőteljes hirdetése jelezte a valós belő gazdasági és társadalmi gondokat. A haladás ügye megkívánta, hogy feltárják, közzétegyék és beszéljenek a belső bajokról. Magyarországon nem volt politizáló hírlap, folyóirat, amely ezt megtette volna. Viszont a polgári szabadságjogok legfőbb biztosítéka a vélemény- és gondolatszabadságban és a szabad sajtóban rejlett. A kossuthi Országgyűlési tudósítások népszerűsége ebből fakadt. Ez volt az egyetlen forrás, amelyből közügyekről a társadalom minden rétege tájékozódhatott. A diéta feloszlásával a tudósítások is befejeződtek. Az ország minden részébe hazaszéledt követek és a haladó értelmiség egyesítésére szükség volt, hogy a „haza és haladás” kérdései napirenden maradjanak. E cél érdekében indította meg Kossuth Lajos új „tájékoztatóját” Törvényhatósági Tudósítások címmel, amely immár a vármegyékben történt dolgokról tudósította az ország közvéleményét. Kossuth „jámbor” vállalkozásának tűnő magánlevelezéséből országos ügy lett. A hatalmat intézkedésre, a vármegyéket együttes fellépésre késztette. Az 1836-os év eseménylistáján szerepelt még V. Ferdinánd trónralépése, az új kancellár kinevezése Pálffy Fidél személyében. A Metternich-Pálffy néven ismert új magyarországi politika a liberalizmus teljes megsemmisítésére irányult. Ebben a politikai légkörben a gondolatok szabad közlésének már nem volt létjogosultsága. A Törvényhatósági Tudósítások ellen így szinte a megjelenése pillanatában megszületett „a fenséges tilalom”. Az 1836 júniusában szétküldött tudósítások esetében is a forma és a szervezet a régi volt. Másolás útján az előfizetőknek magánlevélként terjesztették. Kezdetben az előfizetők száma 30-40, később 140-re nőtt. Kossuth a híreket a követektől, az ellenzékiektől tudósítói hálózaton keresztül szerezte. Ügyesen megírt írásai táplálták a megyei vitákat. Magánlevelezés égisze alatt politikai lapot szerkesztett, ahol a szabad gondolatok tág teret kaptak. Ismét volt egy fórum, amely által a közügyek nyilvánosság elé kerültek. A hatalom a veszélyt érezve egyelőre az eltiltás mellett döntött. A nádor, aki Pest vármegye főispánja is, a megyéjén keresztül akarta betiltani a tudósításokat. Erre Kossuth óvással válaszolt, amelyet eljuttatott a megyékhez. Megyénk az elsők között volt, aki a levéltára számára megrendelte a Törvényhatósági Tudósításokat, és mint ellenzéki megyére is bizton számíthatott Kossuth Lajos. A tekintetes karokhoz és rendekhez küldött levelében a vármegyét „ismeretes hazafi- ságok” alapján ügyének pártfogására kérte. A pártfogást arra alapozta, hogy ügye nem személyes ügy már, hanem közsérelem is, mert a nemes megyéket tanácskozási és levelezési jogukban, a szólásszabadságuk korlátozásában érte a sérelem, és „mert törvényes dolognak nints oka titokban rejtezni” biztosította jog, tehát törvénysértést nem követett el. Érthetetlen sokak számára az, hogy olyan dolog ellen indult politikai hadjárat, amelyet néhány évvel korábban a kormányszékek még eltűrtek. Kossuth Lajos óvásához „Jelentést” is mellékelt, amelyben részletesen taglalta, mi késztette a tudósítások megindítására. Erkölcsi kérdésekről, mint nemzeti boldogság, karakter, ok és következmény viszonyáról elmélkedve, arra a következtetésre jutott, hogy az 1832-36. évi országgyűlésnek óriási érdeme volt egyrészről az értelmiség mozgósításában, másrészről a törvényhozó felelősségének a felismerésében. A reformmozgalom lényegét fogalmazta meg azzal, hogy „a haladás szelíd törvényszeres ösvényén” kell haladni. Tolna és más haladó megyék számára pogramot adott ezzel. A panaszról Tolnának az volt a véleménye, hogy a magánlevelezés a polgári szabadságjogok közé sorolandó, és mint ilyent tiszteletben kell tartani, védelmére figyelni kell. Ebből következett, hogy értetlenséggel fogadták a nádori intézkedést. A döntésben és a végrehajtásban túlbuzgóságot láttak. A vármegye a körülmények tisztázása és tisztánlátása érdekében Pest vármegyétől megkérte az ezzel kapcsolatos leveleket másolatban. Sőt kíváncsiak voltak a szomszéd véleményére is. Pest vármegye is jogosnak tartotta Kossuth panaszát, ezenkívül a nádorhoz fordultak kivizsgálásért és orvoslásért. A megye egyelőre lépéseket nem kívánt tenni, de nyilatkozott arról, hogyha szükséges lesz, és az alkalom szerint lépni fog. Az ügy pontosabb értéséhez hozzátartozik, hogy Kossuth a nádori tilalom szóban, majd írásban trtént közlésének tényét igen, viszont cselekedetének tilalmas voltát nem volt hajlandó elismerni. A megyék között szinte állandó téma lett a tudósítások körül kialakult bonyodalom, és élénk levelezést folytattak álláspontjukról, intézkedéseikről. Többek között Zala is megküldte véleményét, valamint Ő Felségéhez írt felírásukat is, amelyhez Tolna csatlakozását is remélték. Eközben 2 hetenként 1 ív terjedelemben Kossuth változatlanul küldte a tudósításait. Éppen ezért megyénk hitt abban, hogy békés úton megoldódik a vitás kérdés, hiszen újabb akadályok sem merültek fel. Ennek a bizakodó hangulatnak a következő és már királyi eltiltó parancs vetett véget, amely sokkal szigorúbb és következményekkel járó intézkedés volt. A betiltás azonnali és büntetés terhe mellett hajtandó végre, ha a felséges rendelkezés ellenére Kossuth továbbra is terjeszti magánlevelezését. Az indok az volt, hogy bár időszaki, de ugyanakkor rendszeres levelezése lapkiadásnak minősült, így a cenzúra szabályai követendők. Mindez 1836 októberében történt. Kossuth ismét a megyékhez fordult támogatásért. Érvei mellett következetesen kitartott, törvénybe ütközőnek nem tartotta tettét. Első alkalommal hivatkozott az 1723. évi 58. és 59. törvénycikkelyekre, amelyek lehetővé tették a vármegyei közgyűlések nyilvánosságát és a magánlevelezés szabadságát. Érdemes elgondolkodni azon, miért ragaszkodott olyan makacsul a felső hatalom a tudósítások meggátolásához? Talán Kossuth énjében, a törvényekben, a nemzet jogaiban, szabadságaiban következett be változás? A konzervatív politika megerősödése szolgált magyarázatul. A jeleit már a megye is érezte azzal, hogy a konzervatív beállítottságú gróf Esterházy Károlyt •kapta főispánnak. Azonban Tolna ellenzéki magatartása mellett kitartva megnyugtatta Kossuthot, hogy az újabb intézkedést sem tudja elfogadni, és „a nemzetivé való ügyet továbbá is törvény- hatósági oltalmunk alá vévén, a törvényesség korlátái közt telhetőleg védeni mindenkor készek vagyunk”. A Törvényhatósági Tudósítások szerény példányszámban jutott el az olvasókhoz, de ez a vállalkozás bizonyította a szó erejét, a nyíltság és nyilvánosság fontosságát. Olyannyira, hogy a hasonlóan vélekedő megyék összefogása és ellenállása miatt az ügyet csak Kossuth letartóztatásával zárhatták le, hogy a cenzúra elleni harc a reformmozgalmat végigkísérte, és 1848 tavaszán a polgári jogokat összefoglaló 12 pont között ott szerepelt a sajtó- és szólásszabadság követelése is. CSERNA ANNA Balázs Csaba és Árki Attila az építészeti kultúráról
