Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. február 17. Tavaszi villanás Lippai Tamás rajza Szeretem a sejtelmes puhaságú női pulóverek és selyemblúzok nyakából elővillanó, fehér ragyogásé vagy rózsaszín mintácskákkal hintett meg csipkefodrú melltartópántokat. Szeretem őket, mert csábítóan bájosak és ., a tavasz ígéretét jelentik. Hát melyik férfiszem ne akadna fenn e látványon! Hamvas bőr fölött sápadozó vagy ró- zsapírú pántocska kacéran el-elcsúszik a kora tavaszi mámortól kapatos napfény kerge táncában, s jaj a férfinemnek! Ahogy az a szíjnyi fehérnemű megfeszül a bőrön... S csak nem akar engedelmeskedni ama ideges kézmozdulatnak, mely - enyhe zavarban s még több kihívással - visszarendezné őt eredeti búvóhelyére. Úgyis itt vagyok, úgyis itt vagyok - csúfolódik a pánt vékonyka aranyláncok melle simulva, melyek még több keccsel, vonzerővel gazdagítják az amúgy is izgató, aranyos nyakat. Egy pánt, egy lánc, egy nyak - csak ennyi a krónika? Egy tavaszi pillanat, ellesett intim mozdulat, talán egy elfutó mosoly a rajtakapó női ajkon - bámész ámulat, érdek nélküli tetszés, s már vége is a varázsnak. De a kép örökre megmarad, melyhez - lelkiismeretfurdalás nélkül - lehet hűnek lenni, lehet szeretni következmények nélkül. Szeretem ezeket az előbukkanó női pántokat, mert általuk üzen a tavasz. S hamarosan előkerülnek a szok- nyácskák is... DRESCHER J. ATTILA írás közben (MindSzentyre emlékezve.) Ha kérdezték volna, nem tagadom le, de arra sem volt okom, hogy kérkedjem vele, pedig valószínűleg én voltam az utolsó magyar újságíró, akinek kérdéseire válaszolt a hercegprímás. Amint emlékirataiból látom, 1948 júniusában történt, feltehetően június 5-én, mert másnap már a mária- gyüdi zarándokok előtt beszélt, tehát nyilván előtte való nap fogadott egyik kollégámmal, a pécsi püspöki palotában. Nem tartoztam feltétlen hívei közé, úgy véltem, tiszteletet parancsoló állhatatosságát konokság is fűti, s ha engedékenyebb, járatosabb a politika csalfa útvesztőiben, sok mindentől megkíméli egyházát és híveit. Ma már tudjuk, nem így volt. Amikor Virág püspöknek bejelentettem, hogy interjút szeretnék készíteni a prímással, rövidesen megérkezett a válasz, úgy emlékszem, telefonon, hogy a bíboros úr szívesen lát, de kérdéseimet előre adjam át. A kérdéseket titkára, dr. Zakar András vette át, akit fél évvel később, 1948. november 19-én az esztergomi utcán raboltak el. Rossz sáfára vagyok magamnak, a nevezetes interjú lappéldányát sem őriztem meg, pedig annak idején keltett némi feltűnést, több nyugat-európai újság is átvette, az Osservatore Romano pedig vezető helyen közölte. De nem erről akarok beszélni, kérdéseimre is csak homályosan emlékszem, ma már ennek sincs jelentősége. Engem az ember érdekelt, a megtörhetetlen hitvalló, akiről már akkor legendák keringtek. Mesélték, hogy autóját valahol Tatabánya közelében sárral dobálták meg a bányászok, ő pedig kiszállt kocsijából és megáldotta őket. De ez aligha lehet igaz, emlékirataiban sem találom nyomát. A legenda talán a szervezett gyűlölet ellenében keletkezett, ami akkor már minden léptét kísérte s követte megpróbáltatásaiban. Amikor Szent István vértanú ünnepén Dé- csi alezredes letartóztatta, s az Andrássy út 60-ba hurcolták, leszaggatva ruháit az egyik pribék felüvöltött: „Kutya! De reg vártuk ezt az órát!” így kezdődött, de azon a júniusi esten, 1948-ban, amikor előtte álltam, egyikőnk sem gondolhatott erre. Én semmiképp, de abban pillanatig sem kételkedtem, hogy aki előtt állok, mindenre kész, a mártirom- ságra is, mert tudja a titkot és vállalja is. Az emeleti teremben fogadott, papok gyűrűjében. „A szerkesztő úr" - mondta tárgyilagosan és kezét nyújtotta. Titkára már át is adta neki a papírlapot, kérdéseimmel, melyeket most látott először. Rögtön válaszolt, szabatosan, lassan tagolva a szavakat, hogy letudjam írni, mert abban az időben az újságírók még nem magnetofonnal dolgoztak. Csak azt kérte, hogy titkára majd elolvashassa a nyomdai levonatot, s már nyújtotta is kezét. Nem várta, hogy megcsókoljam gyűrűjét, mintegy érzékeltetve, hogy külön utakon járunk, ö az egyházat képviseli, én egy napilapot. Ezt tükrözte rövid beszélgetésünk is. Sietett, várták papjai, még sok mindent el kellett intéznie letartóztatásáig, mert senki nem kételkedett abban, hogy ez előbb, utóbb be fog következni, legkevésbé ö maga. Ekkor már mindent ennek tudatában tett, emlékezéseiben is sejteti, Tertulliánt idézve: bizonyos vádlók vádja nekünk dicsőségünk. Semmit nem adott fel, keserű kinzatása heteiben, éveiben sem. Sorsa nemcsak az áldozaté, hanem a választotté is, s ennek tudatában volt. Emlékiratainak van egy megrendítő részlete. 1949. október 15-én, Rajk kivégzésének napján, mint Írja, „a megjelent hatalmasságok nagy lakomára ültek össze”. A mulatozóknak eszébe jutott a raboskodó Mindszenty, s parancsot adtak, hogy vezessék elő. S a főpap percekkel később ött áll a hahotázó társaság előtt, némán, majd amikor visszavezetik cellájába „letérdel és hálát ad, hogy a názáreti Jézussal megoszthatta gyalázatát ’. Amikor az előző év júniusában a pécsi püspöki palotában kezét nyújtotta, éreztem elszántságát, magabiztosságát, hitének erejét, ami lényéből sugárzott. De azt talán ő sem tudta elképzelni, ami akkor már nyomában settenkedett, s én sem gondoltam, hogy ezt is el tudja viselni. Soha többé nem találkoztam vele. CSÁNYI LÁSZLÓ Noli me tangere Ne mondjátok meg, ki nincs többé. Hadd éljen bennem mindörökké. Ne temessem bele a télbe. Maradjon velem, mintha élne. Ne tudjam: mivé lesz az eszme. Higgyem: szabad, hogy újrakezdje születéstől az öröklétig útját azokban, akik értik. Ne tudjátok, mi lett velem, hogy mindig sorsom perelem, mert nincs édesebb, mint az otthon, melyért egyszer vérem kiontom. Ne oltalmazzon engem Isten, nem vagyok méltó rá a hitben. Hagyjon magamra büntetésül. Teljen be, sorsom mire készül. Kuti Horváth György Az alvóhoz Feleségemnek Várhelyi József: Kóboráram Nagyon korán volt. A vöröslő nap még csak kaparászta az éjszaka beúszott mogorva felhők szélét, de a harmat már megeste a füveket. Vászon surranója teljesen átázott, nyűtt melegitönadrágja bokáig csatakos lett. Úgy látszott, hogy nem vesz róla tudomást, vagy túlságosan is megszokta már. Könyökben behajlított karral, gépiesen mozgott, gyér haja átnedvesedett a halántékán, a füle mögött verejtékcseppek gurultak a nyakába, de nem törölte le. Lassuló futásában már nem volt semmi meggyőződés, csak a megszokás automatizmusa vitte előre. A város széli betonóriások most kezdtek kimosakodni a temetői szürkeségből, a szerencsésebbek már visszahunyorítottak sok-sok szemükkel a rézszinű napra. „Igen, nemcsak a könyveknek, a házaknak is megvan a maguk sorsa” - gondolta. „Isten áldja meg a házat, és benne minden lakóját” - hallotta a messzi időből, de a hangnak nem volt hangja. Egyszerre nagyon fáradt lett. A betonszagú kis lakásban leszórta magáról a csatakos göncöket. A zuhany alá bújt, a simogató meleg áradást fokozatosan állította hűvösre, és ettől visszatért a valóságba. A rendetlen szoba, tele szétszórt folyóiratokkal, újságokkal, sarokba hajított könyvekkel - jó ideje tudta már, hogy mindez öncsaló kulissza sohasem élt életéhez -, az aszta- lon^hagyott fantáziátlan ételmaradékok, a valóság bizonylatai, tanúságtevő montázzsá merevedtek. Lassan öltözni kezdett. Semmi öröme nem telt benne már régóta. „A világot szívedből megutáljad, és úgy menj ki belőle, meztelen”. A zsenge gyermekkorában olvasott vers sora úgy vetődött tudata felszínére, mint a viz alól fényes ívben felröppenő halacska. A busz csaknem üres volt. Kihagyó szuflával tüsszögött a néptelen utcákon, a közlekedési lámpák még sárgán villogtak. A szombati korai piacra igyekvő háziasszonyok körbe ülték egymást, üres bevásárlószatyraikat szorosan térdük közé szorították. Már a nappali portás nézett rá álmosan az ablak mögül. Mutatóujjával a homloka felé bökött köszönésüMVIegszokta már, de nem értette, mi a fenét lehet csinálni egy üres szerkesztőségben. A lift az egész heti büdös- séget magában tömörítve vonszolta magát a „magasabb régiókba”. A szobája - egyedül az övé, mert másnak nem kellett -közönyösen fújta arcába papirszagú leheletét. Az elhamarkodott íróasztal közepén öreg, meztelen írógép szégyenkezett. Csak a telefonnak volt emberi arca. Papírt fűzött a gépbe, hátradőlt, cigarettáért kaparászott a zsebében. Még nem tudta, mit fog írni, csak azt érezte, valami hatalmas kiáltás kívánkozik ki belőle. Nézte az üres papírt. Nyolcéves volt, amikor öles termetű apja fekete bányász egyenruhájában a vállára vette, s úgy menetelték végig a május elseji felvonulást a főváros egymásba torkolló, széles útjain. Megrémítették a hömpölygő emberáradat féktelen örömkitörései, semmit sem értett. Egyszercsak megérezte, hogy mindent, ami történik, itt is, másutt is, apa egésztestében érzi, sugározza, akarja, visszarezgi. És apának könnyes volt a szeme, amikor egyszer azt mondta: most már a bányász is ember, fiam. Apa ötvenhat után nem ment vissza a pártba. Nem volt visszahívható. Közelebb húzta magához az írógépet. „Nem volt visszahívható.” Leütött egy nagy N betűt. Csak úgy. . Kis középiskolás volt, amikor egy Balaton környéki osztálykiránduláson virtusból nekivágott, hogy feljusson a legmeredekebb hegy tetejére. Egy rohammal akarta meghódítani a csúcsot, de még a hegy derekáig sem ért, érezte, nincs több ereje, a csúcs számára elérhetetlen. Lerogyott, verejtékében fürdő arcát az éles, kemény kövekre fektette. A szoba egyre világosabb lett. „El kellene oltani a villanyt.” De csak ült a széken, s a telefonra bámult. „Negyvenkilenc éves vagyok, és senkim sincs, csak ez a telefon.” Arra gondolt, hogy általa, rajta keresztül áramlott testébe, leikébe a közel és a távol. „Negyvenkilenc éves vagyok, és nincs, akinek telefonáljak.” Apjával haláláig bizalmas viszonyban volt, de politikáról, a pártról soha nem beszéltek. Amikor őt első munkahelyén a párttitkár szelíden betuszkolta a pártba, sokáig gondolkodott, elmondja-e apának, amíg rájött, hogy ez úgy becsületes. Apa csak bólintott, a szemén látszott, hogy kérdezni is szeretne, de nem kérdezett semmit. A telefon halkan, bizonytalanul cirregni kezdett. Kóboráram - mondta egyszer neki valaki, de ő sokkal szebb magyarázatot talált magának. „A telefonnak lelke van, megérzi, kit nem hív senki, annak cseng ki egy ici-pi- cit.” Ezt egyszer elmondta egy értelmes arcú kisfiúnak, akit Fejszés Bálintnak hívtak. Egy láthatási napon felhozta ide, maga sem tudja, miért. Akkor is csend volt, hosszan hallgatak, és az értelmes arcú kisfiú egyszercsak beszédes lett. „Apa, biztosan emlékszel, tavaly, amikor csúszva-mászva 'kapaszkodtunk fel arra a meredek, magas hegyre, és amikor én már nem bírtam, a hátadara vettél, és akkor te azt mondtad, nem téged viszlek a hátamon, hanem azt a hajdani, kudarcot vallót kisfiút, aki én voltam. Miért mondtad?” Az Írógép föl hajolt, és hosszan, kínlódva dolgozott. Túl a rosszul záródóablakon már régóta élt a város. Minden felverődő kis zaj ismerős volt, beletartozott az Írógép dadogásába, éppen úgy, mint máskor, már nem is a fülével hallotta, hanem az ujjaival. Könnyű, szemerkélő esőcske indult, de éppen hogy megfényesitette a háztetőket, s a tolakodó napfényben szemtelenül vigyorogni kezdtek a foltozott tetők piros cserépszemei. Holtfáradt volt, amikor kihúzta a gépből az utolsó ívet. Maga elé tette, sokáig nézte, mire rendeződtek a szemében a szétugráló betűk. „Szép szerelmeim, nagy hiteim úgy foszlottak le rólam, mint ahogy a diszhal le- vedli a bőrét. De az mindig új ragyogásba öltözik, rajtam meg csak fakó sebhelyek maradtak. A csúcs előtt mindig összerogytam, ahogy most ös?- szerogyott velem az ország. Ki vesz bennünk a hátára?” Az ablakhoz ballagott, kinyitotta, és mélyen kihajolt. Odalenn emberek jöttek-mentek, egy fiatalokból álló csoport valami szöveget gajdolva trappolt az úttest közepén, autók kerülgették őket, a türelmetlenek dudáltak is. „Csendes forradalom” - mormolta -, egy rohammal a csúcsra?” Becsukta az ablakot. Visszament az Íróasztalhoz. A szanaszét heverő papírlapokat elgondolkozva egymásra simította, amikor a telefon élesen, parancsolóan felberregett. „Egy fiatalember van itt a portán. Sose láttam. Nagy, koronás címer van a dzsekijén, és azt mondja, ön az apja." Körbefordult vele a világ. Amikor kilépett a folyosóra, még hallotta, hogy aprókat cirpel a telefon. A virradat lassan kibontja haját színarany kokárdát hímez rá a fény kivirult teste édenén portyára indul szemem szívemből nyílik rá a szerelem bőre bársonyára a reggel már kitűzte a Napot...
