Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

1990. február 17. TOLNATÁJ - 5 Tisztacsere A veréb bentlakott az üvegkalickában. Elég tágas helyen, a Déli pá­lyaudvar önkiszolgáló éttermében. Hogy miként került be a füstszínű üvegtáblák határolta helyiségbe, nem tudni, de látható elégedettséggel röpködött birodalmában naphosszat. A mennyezetről lelógó lámpák ká­beleibe kapaszkodott, egyikről a másikra, végig a terem hosszában, oda- vissza, némi flegmával szemlélve az alatta ideiglenesen tébláboló töme­get: ö, az állandó lakó. Kedvenc tartózkodási helye az egyik oszlopfő volt, a mennyezet és az oszlop teteje között egy tenyérnyi hely, meglehet ez volt a hálószoba, amit fehér ürüléknyomok jeleztek. A veréb időnként leszállt egy üres asztalhoz, és csipegette a morzsákat, ételmaradékot, rá­szállt egy vizeskancsó szélére és ivott. Múltkoriban nem láttam. Kiszaba­dult? Vagy csak két-három év a veréblét? Volt veréb, nincs veréb... Mostanában verébszínű társaság ütött tanyát a közelben. Nem az étte­remben, hanem a váróteremmel határos üvegfal túloldalán, az ajándéko­kat árusító pavilon takarásában. Férfiak, középkorúnak látszanak, ponto­sabban: meghatározhatatlan korúak. Egyformán borostásak, gyűrött ar- cúak, a vegetálásra szorultak riasztó egykedvűsége árad belőlük. Koráb­ban a metrófeljárónak a lépcső és a fal közötti keskeny szakaszán tábo­roztak, és kevesebben voltak. Szürke mindenük. Verébszürke, galamb- szürke és szürkeszürke a domináns színárnyalat, de hamuszín a tekintet és a lehelet is... Egyikőjük már lefeküdt, a kövezetre terített hul­lámpapírra. Nagykabátban, összekucorodva, álmában magához szorít egy vékonyka reklámszatyrot. Mellette vizeletnyomok, vagy talán a felbo­rult literes üvegből folyt ki a bor. A fénylő tócsákról eszembe jut valami, és elindulok a távolabbi nyilvános vécé felé. Három forint, mondja köszönés helyett a vécésnéni, és előre!, teszi hoz­zá a nyomaték kedvéért. Az átlag magyar hozzászokott már a pimaszul növekvő árakhoz, de egy ilyen helyen tapasztalható forintos áremelkedés kibillenti egykedvűségéből. Az egyik szürke húz el mellettünk, krákogva lódul neki a lépcsőnek. Ezek is idejárnak, mondja a vécésnéni. Nem sze­retheti, ha valaki a három forintért maximálisan igénybe veszi bérleménye szolgáltatásait. Idejárnak mosakodni is. A múltkor valamelyik a haját is megmosta, a kézszárító alá tartotta a fejét, úgy szárítkozott. Ki fizeti ezt meg? Válasz helyett leszurkolom a három forintot. Később bementem az önkiszolgáló étterembe, némi fogyasztás céljá­ból. Közben újabb férfi érkezett a szálláshelyre, melléig érő papírdobozt húzott maga után. Pakolászni kezdett: kisebb, majd nagyobb dobozokat vett elő a legnagyobból. A körötte lévők megélénkültek. Köréje gyűlve be­lekukkantottak a dobozba, majd módszeresen, a sarkok mentén tépni kezdték a hullám papírt. Megágyaznak, mondta a pénztárosnő, aki szem­ben ül az üvegfallal, pontosan regisztrálhatja a túloldali eseményeket. Tisztacsere, tódította hozzá egy testesebb férfi, mintegy igazolva, hogy le­töltötte már katonaidejét. Túloldalt leterítették a széttépett hullámpapírt. Volt, aki mindjárt le is fe­küdt rá, hárman csak ücsörögtek, körbejárt egy cigaretta... A váróterem távolabbi részén esti nagyüzem volt a pénztáraknál. Ideges előretekint- getések a sor végéről, némelyek az indulási táblázatot böngészték, pak­kokkal megrakott emberek lódultak meg a vágányokon veszteglő szerel­vények felé. A trafik mögötti sarokban lassan megszűnt a mozgás, nyugo­vóra tért a szürke csapat. Nincs miért sietni, nincs hová utazni, nem kell integetni. Nekik nincs csatlakozásuk. így aztán kipaterolták őket a váró­ból. Se csöves, se veréb..., marad a retúr. St Madocsai „Igazság” Az első sorok mindig üresek ma­radnak, még ha az ajtóban tömeg to­porog is. Madocsán a téesztagok el­nököt készültek választani. Aztán ha nehezen is, de csak megválasztot­ták. Az első forduló nem hozott ered­ményt, pedig olyan helyen, mint Ma- docsa, még a határozatképesség elérése sem lehet nagy gond, hiszen csak nyugdíjas tagból van 362. Jöt­tek is szép számmal, hogy aztán sokakban fölmerüljön, téesztörvény ide, vagy oda, nem jól van az, hogy koros, a dolgokról mára már majd semmit sem tudó tagok lehetnek a szavazások döntnökei. Mert lehet­nek. Bár itt majd mindenki ott topor- gott, aki mozdulni tudott. Reggel ki­lenckor hirdettek hivatalos kezdést és délután fél négy is elmúlt, mire ki­derült, ha nehezen is, de a nép újra­választotta Gscheidl Lajost. Róla mindent, mi tudható, megtudtunk az elnöki beszámolóból, mely az utóbbi öt esztendőrőfszólt. Kérdeztem is tő­le, nem érezte úgy, hogy saját maga mellett korteskedett beszédének vé­gével?- Úgy érzem, nekem ehhez jogom van, én ezt elmondhattam.- Nehezebb lesz? Mert a választás nekem ezt súgja.- Bizonyára sokkal nehezebb lesz. Nem is számítottam többre, csak er­re a nehéz győzelemre. Erőmegosz­tás van a téeszben. Nehezebb dol­gom lesz. Végig valami furcsa, megfoghata- lan érzés tartott hatalmában míg ott Gscheidl Lajos elnöki ültem a fényesre koptatott tapadón. Más volt ez a választás, mint az eddi­giek. Keményebb, szavahihetőbb és mégis egyfajta kétkedést maga mö­gött hagyó volt. Forr a falu, változik az agrárvilág, s a dolgos ember nem győ­zi kapkodni a fejét a sok hirtelen jött változás láttán. Néha már nem is akar­ja kapkodni a fejét Elege volt S ezen a napon évekre előre kiszavazhatta ma­gát a madocsai nép, annyit kellett emelgesse kezét A hazafelé tartók kö­zött akadt egyetértő, volt olyan, aki csak etetni sietett haza, és bizony a cif­rán káromkodó, mormogó is hazaké­szült Kinn az udvaron, kis karéjokban áll­dogáló csoportok hirtelen el-elhallgat­A résztvevők egy csoportja beszámolóját tartja tak, ha egy-egy ember megjelent mel­lettük:- Ne beszélgessünk, emez itt a téesz-spicli... hangzottak el a vádak. Mások azt fejtegették, itt állnak a régi piroskönyvesek, amott meg a kisgaz­dafélék. Én meg azt mondtam és mon­dom is, nem könyv után, de ember után, a munka után kell ítélni. Feltű­nően sok volt a közgyűlésen a nő, s végre akadt köztük tiltakozni merő is. Egyik beválasztatta társát egy bizott­ságba, míg másik rövid úton bizonyí­totta, higgadt, okos érvelésével, hogy nem hiába tanult, nem hiába koptatta éveken át az iskolapadot Úgy érez­tem, rá, s a hozzá hasonlókra érdemes lenne Madocsán többet költeni a fi­gyelemből. Szó volt végre nyíltan a vezetői pré­miumok ügyéről. Mert sorra csak su­sognak az emberek feltett százezrek­ről. Lehet hogy van (VOLT) ilyen, lehet hogy nem. Annyi biztos ez évtől tagad­ni nem lehet takarni forintot nem lehet. A tagok nem engedik meg. Magáról és magának döntött a nép. Volt ki mérgé­ben azt mondta: többet sosem megy el ilyenfajta gyűlésre. Ketten a kishídon álldogálva azt kérdezgették egymás­tól, vajon két-három hónap múlva újra kell majd választani? Persze szó volt még a gazdálkodás­ról is. Pár szó. A vagyonjegyekről is. A gazdálkodás múltjáról kellett beszél­nie az elnöknek. A jelenre majd most kerül sor, s hogy legyen benne jövő, a vezetőknek oda kell figyelniük a pa­rasztemberre. SZABÓ SÁNDOR Fotó: RITZEL ZOLTÁN Szemtanúk Magánügy ugyan, de elárulhatom az olvasónak, hogy az átlagosnál hosz- szabb életű családból származom. Ta­lán azért, mert felmenőim között egyet­len újságíró se akadt. Egy másodfokú nagynéném, akit nem mindennapi élet­kora miatt a családban csak férje neve után Niczky néninek hívtunk, őfelsége V. Ferdinánd uralkodása idején, 1838- ban született és 1942-ben halt meg, ta­gadhatatlanul a korelnök volt közöt­tünk. Dédanyám Kossuth kormányzó­ságának végén látta meg a napvilágot és 1948-ban, 99 éves korában békén átaludta magát a túlvilágra. Mindezt nem valamiféle túltengő sznobizmusból tudom, hanem mert a rossz emlékű zsi­dótörvények idején létfontosságú volt gyűjteni az elődök keresztleveleit és máig megőriztem belőlük egy kazallal. Apám, amikor 1915-ben fiatal huszár­tisztként a frontra indult, néhány tiszt­társával együtt tisztelgő látogatást tett Visegrádon egy agg tábornoknál. Az il­letőt úgy hívták, hogy Görgey Artúr. így közvetve bár, de egy Görgey-kézfogás tulajdonosának is mondhatom maga­mat, amit a tavalyi írókongresszuson azzal gazdagítottam, hogy paroláztam a tábornok öccsének unokájával, Görgey Gábor írótársammal. Mindez azonban tulajdonképpen nem túlságosan fontos és az se lehetet­len, hogy csak nekem érdekes. A szem­tanúk emlékei, közéjük már magamat is belesorolva alig 62 évemmel, olykor döbbenetesek. Apám például érdekes élménybeszámolókkal tudott szolgálni a „kis" világháború idejéből, amikor többnyire huszárból lett repülős tiszt­társai izgalmas légiharcokat vívtak - szolgálati pisztollyal. Akkoriban még a bombákat kézzel vetették ki a pilóta­ülésből. A nagyobbik világháború ide­jén már együtt lapultunk az árokban, amikor kéttörzsü amerikai Lightningek és magyar Messerschmittek vereked­tek a fejünk felett. Utána szőnyegbom­bázás következett, eléggé nagyüzemi módszerekkel és el is vitte Szombat­hely negyedrészét. Édesanyám 1906-ban született és az Osztrák-Magyar Monarchia polgára volt. Legelőször Marosvásárhelyen, amit akkor lázálmában se hívott senki Targu-Muresnek. Aztán a Magyar Köz­társaságé Károlyi Mihály idején, majd a Tanácsköztársaságé, később a lovas­tengerész országolta Magyar Királysá­gé, akit a rosszemlékű Szálasi váltott föl majdnem sírba nemzetvezetve az or­szágot. Következett a Magyar Köztársa­ság, majd a Magyar Népköztársaság, most meg újfent a Magyar Köztársaság. Mindezekért a változásokért át se kel­lett lépnie se a történelmi, se a trianoni határokat. Én még jól emlékszem gye­rekkoromból Endresz Györgyék való­ban csodás óceánrepülésére a „justi­ce for Hungary” nevezetű (majdnem) papirmadárral. De arra is, amikor Bu­dapest egén egy óriási szivar úszott a fővárosiak össznépi bámulatára. Ekkor látogatott ide a Zeppelin léghajó. A második világháború előtt, alatt és után nagybátyáménál, a Vas megyei Merseváton a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy még egy jómódú por­tán is petróleumlámpával és gyertyával világítottak. Telefon csak Cellben volt, 7 kilométer kocsizásnyira és anyai nagy- néném férje, néhai dr. Berzsenyi Ádám családi felháborodást keltett azzal, hogy hajtókocsi helyett képes volt egy 100-as Csepelre pattanva veszélyez­tetni a közlekedés biztonságát. Első elemista koromban - 1934-ben - a Bu­dafoki úton félóránként végig töfögött egy ormótlan, 10-es rendszámú busz és naponta talán két tucat autó. Most gyalogszerrel is bajos átmenni a túlsó oldalra a parkoló gépkocsik között bú- jócskázva. Apámnak 9 „lámpás” rádiója volt és ettől fél méterre egy akkora erősítő a szobában, mint amilyeneket manapság tömeggyűléseken látni. Tagadhatatla­nul tisztán erősített. Most a lakásunk másfél szobájában három rádió lelhető, közöttük akkora is, mint korábban egy Modiano-szivarkás doboz. Persze másféle szemtanúskodások is vannak. Apám ifjú korában a legkö­zönségesebb dolog volt közforgalom­ban az arany 10 vagy 20 koronás. A nu- mizmatikusok szerint is mindmáig egyi­ke a legszebb pénzérméknek. Én már rossz korban születtem, de azért az ezüst Horthy-ötpengős közkézen for­gott. Természetesen csak egy viszony­lag szűk körű, közkézen. Gyerekko­romban fél filléres órabéremelésekért sztrájkoltak, 1 fillérért lehetett kapni egy ezüstpapírba burkolt, pengőst formáló tejcsokoládét és 10 fillérért két jól meg­mért gombóc igazi „olasz” fagylaltot. Dugába dőlt agrárpályafutásom hajna­lán, uradalmi gyakornokként én még fi­zettem napi 1 pengő 10 filléres kaszás napszámot, ami ma elborzasztóan han­gozhat, de akkortájt nem is volt túlságo­san rossz. Annak is szemtanúja lettem, később, hogy reggel 8-kor kiadták anyám bilipengőben mért fizetését és loholt a piacra, mert egy óra múlva már néhány nullával többet, vagyis keve­sebbet ért... Amikor 1950. április 1-jén, amolyan áprilisi tréfaként, elfoglaltam életem el­ső munkahelyét a Közért Húsértékesítő Vállalat beosztott statisztikusaként, 673 forint volt a havi bérem. Ebből 400-at adtam anyámnak bőséges kosztra és kvártélyra, a maradék pedig bősége­sen elég volt ahhoz, hogy legényem­berként egy álló hónapon keresztül akár duhajkodjak is fövárosunkszerte. Amit egyébként akkori koromhoz és mai temperamentumomhoz képest vi­szonylag ritkán tettem meg. A minap vi­szont feleségestül rúgtunk ki a hámból, elmenvén a Szekszárdi Big Band kitűnő jazzkorcsmájába a szekszárdi Gemenc Szállóba, ami egy jó, de elég sze­rény vacsorával és 7 deci vörösborral 690 forintba került. (Borravalóval együtt.) Nem kellene nagyon megerőltetnem magamat, hogy még hosszan sorolhas­sak különböző szemtanúságokat. De talán ennyi is elég... ORDAS IVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents