Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

4 - TOLNATÁJ 1990. február 17. A kakasdi székely szabómester Aki népi együtteseket öltöztetett „Nem tud maga annyit írni, amennyit én mesélhetnék” Alacsony, kerítéshez támasztott kis épü­let ajtaját kopogtatjuk. Az udvaron veszettül ugat a két láncra fogott házőrző. Falun messzire látszik az idegen, s jő a hírrel egy menyecske, Molnár Ágoston a boltba ment Várunk. Hamar befut, amolyan jó hat­vanasnak nézné az ember. Helyre kis öreg­ember, kucsmája amúgy székelyesen a fü­lén ül. Barátsággal fogad, s hamar érdeklő­dik, van-e elég ceruzánk, mert ha ő mesélni kezd, itt bizony egy pár elkopik.- Még nem tudtam begyújtani, kenyérért mentem oszt az még nem érkezett meg. Betessékel bennünket a kiskonyhába. Hát itt van mit nézni, cifra kis birodalomba csöppentünk. A szobácska kicsi, benne, úgy érzi az ember, szinte a fél világ elfér. Balról is jobbról is varrógép, egy vakablak nyílásában televízió, a falon mindenütt fo­tók, képek, emlékek. Az ágy éppen befért keresztben. Alatta katonaláda díszeleg. A hirtelen lett csendben kemény járású vek­keróra hangja érzik erősnek s idegennek. Molnár Ágoston bizony már nyolcvanas éveit tapossa, de jól tartja magát Széttárt karjaival egyik faltól majd a másikig ér. Ez az ő birodalma, öröme, mi több, boldogsá­ga. A Székelyföldről jött varrógép fája min­den lakknál fényesebbre koptatottan fo­gadja a jegyzetfüzetet.- Apám odaadott kovácsmesterségre. . Kivett az iskolából 1923-ban... hiába, hely volt, menni kellett Hat hónapig inaskodtam. Reggel négykor az istállóba, fél nyolcra vé­geztünk, aztán az üllő, a fújtató mellé... Sosem feledi „ozsonnyára” puliszka volt lekvárral, estére aludttej puliszkával, ami úgy megjárta az ember gyomrát egyszóval jó hely volt, csak nehéz a kalapács, s az inas megbetegedett Míg otthon ápolgatta édesanyja, egy szabómester hívta segéd­nek. Rállt- Öreg mesterem hozta „nálunktól” a te­jet naponta, s hamar megérezte, nekem a gép a mindenem. Szétszedtem, „összesze­reltem”, babráltam mindig. Hozzámentem, s tanított a jóféle kézi varrásra, de mikor ki­ment egyből „futtám” a géphez. Eljött az ősz, zsinóros mellényeket csináltunk egész nyáron, s akkor kezdett béjönni a bársonyruha, oszt varrtunk zekének, haris­nyának. Kérdi a mester, tudod-e honnan keletkezett a székely harisnya története? Nem én... Elmondta. Valaha városon élt a szabólegény, s nem úgy volt mint a falun, ahol reggeli sötéttől esti sötétig dolgoznak - hanem akadt szabadidő. Kinn ült a le­gény a parkban a pádon. Sétált arra min­den nap egy jóállású jány. Szót se szóltak sose, csak hallgattak, s nézték egymást No majd megszólalsz te - gondolta a legény. Vett posztót zsinórt s varrt magának egy székely harisnyát (nadrág) zsinóros sújtás- sal, de három sliccel. Nem kettővel. A szé­kely divat kétslicces... Fölvette.- Minek három slicces? - kérdette a jány.- Nekem három van... - nevette a legény.- Ki lehet-e próbálni? - így a jány.- Ki bizon - így meg a legény.- Kettő jó vót de a legjobb a harmadik - nevette a jány a dolog végét.. Hát így volt valahogy. ízes, jóbeszédű ember Molnár Ágoston. A kis szoba falán zsinórok, vasalónak, var­rógépnek, lámpának, fotók és elemlámpa, sótartó, fakanál. A gépet egy megvakult mestertől vette még apja 3700 lejért ami akkor egy tehén ára volt Hirtelen a mai romániai eseményekre te­relődik a szó.- A regacénokkal sohasem lesz valódi béke OI tvániában. Úgy meg vannak ijeszt­ve azok... fáj a lelkem értik. A bukovinaiak mind jó keresztény emberek, higgye meg, fiam. Visszatér a múlt emlékei közé, a 39-es hadikfalvai sokmunkás hétköznapokba, amikor sok munkát adtak majd semmi érté­kért Újra a katonaemlékek tartják fogva, immár másodszor. Mesél Armand Galines- curól, a miniszterről, s annak meglövéséről, hogyan pakolták őket vonatra, s föl, neki a lengyel határnak. Elmerül az emlékek viha­rában, a söprű puskává válik kezei között, szalutál és őrségben van, lopakodik a hor­goson a partizánok elől... Az ajtóban pár szög, az szolgál fogasként amire nézek. A borotválkozótükörben kapja el pillantáso­mat. Kérdi, másra vagyok-e inkább kíván­csi? Mondom bizony igen. Jó, jó de a kato­naemlékek, a menekülés, a bújás, hogyan úszta meg az agyonlövetést... ez fontos. Nagyon fontos, s most van végre kinek el­mondani. Hiszen ő megjósolta, kevés a mi ceruzánk az ő életéhez. A hadiki reformá­tus templom előtt három férfi áll székely népviseletben összekapaszkodva -, ez a fotó a falon újra a múltba röpíti gondolatait. Az a 12 partizán a porhóban, az nem volt mindegy. Örömmel mesél, kucsmáját még beljebb húzza a fejébe. Végre Bácskában vagyunk, sóhajtok, mert annyi a jó történet, nem tudom mi maradjon el... de ez már az én bajom, mondja Ágoston bácsi.- Jól éltünk ott, az életem szép öt eszten­deje vót. Szól a nóta is: - „Jól élnek a rácok, kővé disznót vágtak...” Kakasdra 1945. áp­rilisa hozott. Meséljem a házdolgot? Mert engem a régi gazda hívottá házába. Itt ebben a konyhában ettünk együtt ebé­det, mikor lebeszéltük, hogy én jövök ide a családommal. Eljutunk aztán oda is, hogy Szekszárdra szólt a meghívás szüreti felvonulásra. Men­tek a kakasdiak, ment ő is.- Egyezerkilencszázhetvenegyben vót az. Az agárdiak gyönyörű ruhákban vótak, mi meg semmi se...?! No ez nem megy. Honnan kéne harisnyaposztót venni - kérdtem én mindenütt, míg Bonyhádon ráakadtam a filcre. Kaptunk ajándékba a vonulásért 4 ezeret Én ezt elkőtöttem, az egész türet filcet megvettem a bótban. Egyedül nekiláttam. Nappal a téeszben, es­te, éjjel a varrógépnél. Éccaka varrtam, pénz nékű. Két évre rá mi is felvonulhat­tunk. S már kinéztünk műnk is valahogy. Már arról is mesél, csinált a pécsi együt­tesnek ruhát, ahol a hadikiak vannak, adott el Véméndre harisnyát s onnan jöttek rá a pécsiek, hogy ki varr errefelé. Az együttes Amerikába utazott, s a ruhát amit Molnár Ágoston a bizományiban adott el, így vitték ki az államokba.- Meglátták az ottani magyarok. Honnan kapták? - kérdték. Megmondták. Erre mit hallani? Az amerikaiak adtak ajándékba egy kis pénzt amit az apariak kaptak meg. Állítólag ebből tudtak fölőtözködni ők es. Kakasdra akarták adni, de én Kakasdot már rendbe tettem. Nem hiányzik itt már semmi, csak aki beléöltözzön. Szégyellik- e, vagy a fene tudja? Nem kell azt szégyel­leni! Nem szabad! Győrét is őtöztettem, még Ausztráliában is van az én székely ru­háimtól kinn. Az unokája gyütt, odaadtam neki inget, csizmát harisnyát, mindene­met... az enyimet. Csak vigye, tuggyák meg, mi a székelyruha, idegen országiak is! Ju­goszláviába Is vittem. A református papné összecsókolt érte. Mint a Sztálin, én is szét- hortam a világba az elvemet - nevet Nincs kit tanítson, kesereg kicsit meg hát ezt nem is lehet egyik napról a másikra megtanulni. Ezt sokat és szeretettel kell csi­nálni.- Ágoston, csak a kezeidet ha itthagynád - mondta egy székely asszony egyszer ne­kem. Csak a kezeidet... SZABÓ SÁNDOR Fotó: RITZEL ZOLTÁN Egy darabka Kistormás a Porkoláb-völgyben „Itt ünnepeltük á karácsonyt” A tanya már a buszmegállóból látszik. Amikor építették, még egyedül állt, von­zott minden szemet. Ma legföljebb a gaz­dája veszi észre innen lentről, a dombol­dalt ellepő présházak sűrűjében. A helyi járat megállójától öt perc gya­logút a szőlő alja. Minél közelebb ér Kiss József, annál jobban szaporázza a lépé­seket, bár egyre meredekebb az út, de tudja, a kutyák - Picur, a „fajtiszta utca­keverék” és két hónapos kölyke, a Szuszi - a szőlősorok végében ülnek és várják. Kiss József 58 éves gépkezelő életében nem telik el úgy nap, legyen az ünnep vagy hétköznap, kánikula vagy fogva- cogtató hideg, hogy ne jönne ki porko­láb-völgyi szőlőjébe.- Ha délutános vagyok, a 8.15-össel jö­vök ki ide Porkolábiába, ha délelőttös, ak­kor a negyed hármassal, vagy a negyed né­gyessel - mondja a TÁÉV panelüzemének munkása. - Itt, amit lát, az mind a két kezünk munkája, mindent mi csináltunk ketten a mamával - mutatja a szó hagyományos ér­telmében vett présházat, ami a kétszintes épület egész alsó részét elfoglalja. Régi pincéken látni ilyen présházajtó­kat, mint amilyen itt van. Gyanítom, hogy bontásból való, de a gazda mutatja a szé­lét, ahol kilátszik a faanyag a zöld festék alól, hogy új ez, ő csinálta hetvenhárom- ban. A helyiség burkolatául szolgáló tég­lákat is ő rakta le, csak úgy, mint ahogy a pincét kiboltozta. A kisebbik házőrző Az emeleti „tiszta szo­bába” vezető meredek, szűköcske kis lépcsőt léckapu zárja el a kutyák­tól. A szobában három ágy, asztal, mosdótál és a frissen meszelt falon, a fő helyen, egy nagy parasztház bekerete­zett képe.- Ez volt a kistormási házunk - mutatja Józsi bácsi a takaros parasztporta fény­képét. - Hetvenkettőben adtuk el, akkor költöztünk be Szekszárdra, az asszony itt akart dolgozni, a lány is már itt élt. Volt ott nekem mindenféle állatom, neveltem bi­kát, a téeszben dolgoztam. Eladtuk ezt a szép nagy házat - simít végig a képen, - aztán itt, a Jókai utcában vettünk helyette egy kis rozzantat. Azt meg alig két évre rá kisajátították. Akkor költöztünk panelbe, a hajóházba. Itt kényelmesebb az asz- szonynak, meg a lánynak is jobb lett, de állatot azt nem lehet tartani, - mondja az a Kiss József, aki Szekszárd jóformán va­lamennyi panelházának építésében részt vett. Az egykori téesztag ugyanis fa­luról a városba költözve a termelőszövet­kezetet építőipari vállalatra cserélte fel. Kezeli a gépet, építi a betonépületeket, közben a kistormási házról álmodik. Nya­ranta, ha fullasztja a panel, kinn alszik a szőlőben. Olyankor, ha hajnalban, fél­álomban madárfüttyöt, kutyaugatást hall, falun gondolja magát. Melegít a jancsikályha Az 515 négyszögöl szőlő gyönyörű. A kékfrankos és oportó vastag vesszőinek Ősszel kád, nyáron kredenc rügyei megbújva várják a tavaszt. A sorok között olyan porhanyós a föld, akár a pú­der.- Simogatni, babusgatni kell a sző­lőt! Ha mást nem, unalmamban is ka- pálgatok - hangzik a szemérmes vallo­más. Kissék minden ünnepet, névnapot, születésnapot a porkoláb-völgyi tanyán tartanak. Összejön a család, 10-15-en is, itt kinn jobban elférnek, mint a panel­ben. A gyerekek, az unoka is jobb szeret idekinn. Eljátszik a kutyákkal, mig a fel­nőttek beszélgetnek, dalolnak. A kará­csonyt is itt töltötték, a fenti kisszobában még áll a feldíszített fenyő. Kora tavasztól mihely „lehet mocorog­ni”, a feleség, Marika néni is naponta kijár veteményezni, virágmagokat ültetni. A gyümölcsfákat úgy rakták, hogy a dom­boldalon itt érik először a cseresznye és potyog le legkésőbb a dértől csípett szil­va. A présház védett eresze alatt kecske­lábú gyalult asztal kispaddal. A tanya előtt elhaladó szőlőszomszédok, ismerő­sök ide telepednek le egy-egy pohár borra, beszélgetésre.- Bírná-e szőlő nélkül Szekszárdon? - kérdem az egykori kistormási lakostól.- Nem hiszem, - hangzik a felelet. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY A présház kövezete téglás. Az ajtóval szem­ben oldalára állított fa­kád. ősszel megfordítják, abba szüretelnek, egyébként egész évben konyhaszekrényként szolgál. Bal oldalt gáz­kályha, a lábasban ro- tyog valami.- Itt még a paprikás­krumpli is jobb, mint ott­hon, most is főztem egy keveset magamnak, meg a kutyáknak - emeli meg a födőt a gazda. Szuszi elégedetten morog a duruzsoló jan­csikályha mellett.- Azért szoktam be­gyújtani, mert ez a vacak kiskutya kaparja a kály­hát, ha hideg, mert ott szokott aludni mellette, szereti a meleget - vakar- gatja Józsi bácsi a ha­nyatt fekvő állat hasát. A pincébe vezető lép­cső mellett polc, rajta be­főttek, lekvárok, sava­nyúságok. A lépcsőn le­ballagva a hordók mögött külön hely a krumplinak. Ládákban alma, itt nem ráncosodik meg. Az ászokfák alatt sütőtök. A szőlőben minden megte­rem, sőt, még eladásra is jut belőle. Szerszámok A tanyaajtóban

Next

/
Thumbnails
Contents