Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. január 13. Vissza a művészethez! 1970 júniusában jegyezte naplójába Illyés Gyula A szépség imperializmusa cimmel egyebek között az alábbiakat: „Elképzelhető - megengedhető inkább - virágzó költészet nélkül is egy-egy átmeneti kor. De költészet nélküli - tágítsunk: művészet nélküli - kultúráról nem tudunk. A civilizációk azáltal maradtak ránk - bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget azáltal fejlesztik ami bennük művészi. Százszor meg kell hát gondolnunk, lehet-e átmeneti korszak is művészet nélkül.” Akkortájt - úgy mondták nekünk, úgy hittük - a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakátéltük, folytonosan változó (távolabbra halasztott) határidőkkel, ravaszdi tagolásokkal (a szocializmus különféle szintjei szerint). Aztán kiderült, hogy amit szocializmus címén építettünk, az nem egyéb, mint a sztálini modell átvétele, ha 1956 után szelidebb, emberségesebb változatban is; nem sokra megyünk vele, modellt kell váltani. Ma jogállamiság irányába mutat az átmenet, s jövő tavasszal, a szabad választások révén ennek politikai feltételei is végképp megteremtődnek. De mi legyen a művészettel a mostani átmenet során? Nemcsak a népnek, hanem a művészetnek is vissza (azaz inkább: meg) kell kapnia a jogait. Eddig, négy évtizeden keresztül a művészet ideológiai, politikai szerepvállalása kapott hangsúlyt: az úgynevezett elkötelezett művészet haladt a hivatalos megítélés élvonalában. A többi áramlat - amennyiben legalább a tűrés T-jét kivívta magának - csak olykor-olykor, a szövetségi politika égisze alatt, taktikai okokból részesült a politikai vezetéstől valamilyen elismerésben, hitelesítéséül a névsor első felének. A kultúra, s így a művészet - sőt, az egész élet - átpolitizálása volt a jellemző, még akkor is, ha - megint csak 1956 után - a magánélet, a szórakozás stb. igényei is szóhoz jutottak. Most meg valami furcsa „keszonbetegség” érződik a magyar művészetben. Pedig nem kell már politizálnia a művésznek, bár még maga sem hiszi el olykor. Nem kell sem „a” párt, sem a rendszer mellett vagy ellene állást foglalni, tartalmas vagy tartalmatlan hűségnyilatkozatokat vagy ultimátumokat fogalmazni. A viszonyítás egyedül az Alkotmány (mely szinte minden izében kicserélődött), a törvény. Semmi egyébhez nem kell igazodni. Nincs indoka ma már sem kormánypárti, sem ellenzéki művészetnek. Verseket nem helyeznek mikroszkóp alá betűismerő funkcionáriusok, hogy oda- s visszafelé olvasva rejtett jelentésüket kihámozzák, adott esetben lecsapjanak a bűnös üzengetőre, szilenciummal sújtva őt, egzisztenciájában fenyegetve. (Nagy Gáspár egy verse miatt annak idején betiltották a Tiszatáj című folyóiratot.) Nem vizsgálják többé filmgyári vetítéseken sem: valóban „szláv csókot” váltott-e a szereplő a harmincas évek Magyarországán játszódó filmben, avagy csak annak látszott; a bajusz s a félretartott, bús fej valóban az első számú kultúrpolitikusra utal, avagy merő véletlen- ség? Csakhogy nehéz megfelelni annak az új követelménynek, hogy - nincsenek követelmények. Mármint politikaiak és ideológiaiak. „Csak” jó legyen a műalkotás, semmi több! Az író végre szabad versre vagy akár szonettre cserélheti megnyilatkozása kereteit: titokban terjesztett, kézről kézre járó szamizdat folyóirat helyett új lapok tömegében juthat nyilvánossághoz. Na de ez sem könnyű! Újra meg kell tanulni, hozzá kell szokni! Egyik fiatal (negyven alatti) filmtörténészünk egy szakmai megbeszélésen azzal a furcsa gondolattal rukkolt elő, hogy a cenzúra s az öncenzúra szemszögéből vizsgálja meg az utóbbi évtizedek magyar játékfilmjeit. Azokra a - szerinte - árulkodó jegyekre figyelne, amelyek a művek anyagában önmagukat leplezik le - szóhasználat, dramaturgiai botlás, ilyenolyan megalkuvás stb. Ehhez járulna még minden föllelhető dokumentum: hivatalos jegyzőkönyvek, forgatókönyv-változatok, személyes vallomások, visszaemlékezések és így tovább. Ám épp az utóbbi dokumentumok roppant hiányosak, alig-alig föllelhe- tők, s a hitelük, használhatóságuk is rendkívül kétséges. Az öncenzúra - az óvatoskodás, az uralkodó ideológiai széljárás kifigyelése - százszázalékos pontossággal egyébként is kimutathatatlan, a legőszintébb műhelygondolatokban is van, lehet a majdani nyilvánosságot „belekalkuláló” mozzanat. így hát a szakmai vita során a kollégák lebeszélték társukat a vállalkozásról, bár maga a téma roppant érdekes és időszerű. Hiszen kétségtelen, például épp a magyar filmművészet utóbbi évtizedei meg- érthetetlenek, ha a müveket s a valóságot, annak „kulisszák mögötti” tartományát nem kölcsönhatásukban szemléljük. Jancsónak annak idején „meg kellett esküdnie”, hogy a Szegénylegények csak a múlt század viszonyainak ábrázolása, nem pedig bármilyen totalitárius hatalom bírálata. Holott nyilvánvaló, hogy ez is, az is, miként minden igazán jelentős műalkotás. A múltról szólva a mának is üzen. Spiró György nagy sikerű regénye, az Ikszek a múlt századi Lengyelországban játszódik, de az is nyilvánvaló, hogy a korabeli orosz-lengyel művészeti, társadalmi élet bemutatásával egyidejűleg egy birodalmi gondolkodásmód pompás szatírája egyszersmind, ekként pedig mai áthallásokkal. Kósa Ferenc filmje, A másik ember még nem hivatkozhatott 1956 októbere népfelkelésnek való minősítésére mint új közmegegyezésre, de a mű egészéből mégis ez derül ki. Nagy Imre hangját hallgatják a rádióból a szereplők az egyik jelenetben, anélkül, hogy a megszólaló kilétét a néző tudomására hozná a rendező. Számít arra, hogy úgyis tudja ezt, vagy ha nem, valaki megmagyarázza neki. A fegyverfogás megtagadásának II. világháborús és 1956-os példázata ebben a filmben a ma már lehetővé tett alternatív katonai szolgálat eszmei megalapozása. Könnyű elgondolni, hogy ha ennek a kétségkívül bátor, 1988 tavaszán bemutatott filmnek a rejtjelezésre fordított energiái csakis művészi célokat szolgálhattak volna, mennyire kedvezőbb az eredmény. Vissza tehát a művészethez! Még akkor is, ha van író, aki egyelőre nagyobb lehetőségeket érez magában a politikusi működéshez. Meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy a politikától, a tudomány által vizsgálandó kérdések terheitől, a publicisztikus megnyilatkozás kényszerétől megszabadított művészet tárlatokon, mozivásznon, képernyőn, kísérleti kamaraszínházban, könyvben, folyóiratban hallathassa szavát. S ha ez a beszéd egy darabig még „mutál”, meg-megbicsaklik, legyen türelmünk hozzá. Ugyanúgy, mint a frissen, fiatalon, ön- és hivatali cenzúrától megnyomoritatlanul berobbanok iránt KÖHÁTI ZSOLT Kiállítás Óbudán Kor- és korszakhű babák Az 1896-os év divatja A babák mindegyike egyéniség. Arcuk, frizurájuk, ruhájuk, cipőjük, kiegészítő toalettjük is teljesen egyéni. Kor- és korszakhű. A babák a kora középkortól a század- fordulóig megannyi divat, stílus - barokk, rokokó, empire, klasszicista, szecesszió - jegyében pompáznak. Stilszerű a sminkjük, az öltözékük tetőtől talpig. A babák most február végéig Wiedra Berzsenyi Mónika babái címmel egy kiállításon láthatók az Óbudai Helytörténeti Múzeumban (III. kér. Fő tér 1.). Wiedra Berzsenyi Mónika Münchenben élő magyar származású asszony, aki tagja a Nemzetközi Babakészítő Szövetségnek, mindössze 8 éve formázta első művét.- Minden azzal kezdődött - emlékezik Wiedra Mónika - hogy felnőtt lányom kapott egy szép porcelán babafejet. Olyan szépet, hogy muszály volt testet, kezeket, lábakat csinálnom hozzá. Aztán felöltöztettem. Az első sikereken felbuzdulva újabb Wiedra Berzsenyi Mónika, babái között babával próbálkozott. De mivel nem tetszettek neki az uniformizált, bávatag mo- solyú babafejek, maga formázta a fejüket is. Különböző anyagokkal, technikákkal, égetéssel, szárítással próbálkozott. S mivel most világszerte újra divat a szecesz- szió, századfordulós öltözéket kaptak az első figurák. Bolhapiacról, rongyoszsákokból, családi, baráti régi ruhatárakból származnak az anyagok, a csipkék, a szalagok, a díszek. Egy-egy baba elkészítése két-há- rom napi munkába, 28-30 órába is beletelik. De sokkal tovább tart amíg összegyűlik a korhű öltözékhez a megfelelő matéria. Merthogy Wiedra Berzsenyi Mónika nem akármilyen babákat kelt életre. Különböző korok, stílusok ihletik munkáit. Ezt sejteti a kiállítás alcíme: Ezer év divatja babákon. A századfordulós babák sikerei - és Wiedra úr, Berzsenyi Mónika férje - adták az ötletet a divattörténelem ilyetén feldolgozására. A vállalkozás rengeteg művészeti stúdiumrtial divat- és művelődéstörténeti tanulmánnyal járt.- Most már csak akkor csinálok meg egy-egy babát, ha teljes alapossággal ismerem a kort, amelyet reprezentálni akarok velük - mondja Wiedra Mónika. - És akkor megtervezem az arcot a szemöldökfazontól a kifejezésmódig, a haját, a fejdíszét, a viseletét, az alsószoknyától a kesztyűig. Aztán összegyűjtöm a szükséges anyagokat, majd következik a modellezés, a szabás, varrás, díszítés. Gyurmából, rongyból festékkel, ragasztással, tűvel, cérnával formálódnak a babák. Párosával, egy lány, egy fiú, merthogy koronként változott a női és a férfidivat is. Óbudán most 33 baba áll a vitrinekben. Az első a középkort idézi, az utolsó - egy székely pár gyermekével - napjainkat. Wiedra Mónikának nincs sok babája, összesen hetvenet kreált. A het- venegyediket most adta át bátyja unokájának. KÁDÁR MÁRTA Póka László: Séta a fasoron Fasorkoronádon kivirágzott a dér, fázósan merednek a csupasz ágaid, bennük pihennek a májusi' rügyek. Felöltöztet majd csont-fehér lepel, a felkelő nap szikrákat rád lehel, beton-sétányodon itt hagytad ősz-emlékedet, néhány szél-hordta sápadt falevelet. Ács Németh István: Megállni egy pillanatra Takács Béla rajza Megállni egy pillanatra csodálni ha van mit ha van idő ha van látó Megállni egy pillanatra lovak izmait nézni ahogy zenélnek ahogy a nyárfák utaznak sehova a pocsolyát tengernek a rétet szőttesnek látod látó vagy. írás (Hol a mű?) A hajdani Sztálin-díjas író nyilatkozik. Mellette szól, hogy leplezetlenül beszél múltjáról, arról az időről amikor őszintén hitt az eszmében, megváltást remélve, majd lassan kiábrándult, miként oly sokan, végül szedte a sátorfá- ját’s jelenleg Londonban él és angolul ír. Nem ismertem, soha nem találkoztunk, igaz, barátságára sem vágytam soha. Ez azonban elméleti kérdés, mert nyilván szóba sem állt volna velem; vidéken éltem, épp oly mellőzötten, mint nálam érdemesebb barátaim, míg ő a legmagasabb körökben forgott, a párt kegyeltjeként, érdemeit pedig Moszkvában Sztá- lin-díjjal hitelesítették. A Csillag című folyóirat főszerkesztője, az írószövetség titkára volt, közben marxizmus-leniniz- must tanított az egyetemen, s Kossuth- dijjal is jutalmazták sokféle buzgalmát. Mindezt oktalanság lenne fejére olvasni, én sem teszem. íróról egyébként is a műnek kell tanúskodnia, minden más csak adalék az életrajzhoz. Márpedig ez az író annak idején, dicsősége teljében, a dilettantizmus példája volt, még a kétes értékű Sztálin-díjat is kompromittálta, kitüntetett regényét a marxista kritika is inkább mentegette, mint dicsérte. Erről azonban nem beszélt, pedig tudnia kell, hogy nem vették komolyan, a dicsőségét a hatalomtól kapta, az irodalom elnézett felette, Illyés éppúgy, mint az emigrációba menekült Márai. Elmondta, hogy Angliában kiadták né-- hány regényét, de ennek aligha van jelentősége, a politikai pikantéria mindig kelt átmeneti érdeklődést, de ennek az irodalomhoz semmi köze. S itt már felesleges annak elemzése, hogy milyen érzelmi vagy gondolati válságon ment át, amikor felismerte a sztálinizmus tarthatatlanságát; egy tisztességes váltóőr is átélte ugyanezt. Egy jó műért sok mindent meg lehet bocsátani, de hol a jó mű? Azt mondja, Sztálin-díjas regénye nem is olyan rossz, ma is el lehet olvasni. Miért ne? - a piaci árfolyam sem közömbös olvasmány, a szóban forgó regény azonban rossz, nagyon rossz, én is tanúsíthatom, s ma már legföljebb az veszi kézbe, aki a kort tanulmányozza. Egy fércmü köré pedig felesleges legendát szőni, ahogy arra sincs szükség, hogy a szerző, homlokán a rég elfonnyadt borostyánnal, megdicsőülten lépjen ki sötét köddel borított múltjából. Időnként megfeledkezünk arról, hogy az emigránssors nem kiválasztottságot jelentett. Lángelmék is voltak közöttük, de kontárok is. (Goethe feljelenti a szakácsnőjét.) Nemcsak műveit hagyta az utókorra, hanem jelenlétét is. Naplót vezetett s elvárta, hogy mások is jegyezzék fel, amit személyével kapcsolatban fontosnak tartottak. Vagyis mindent, mert úgy vélte, életének minden pillanata fontos, s utókorát rövidítené meg, ha nem tudnánk, hogy milyen ételeket kedvelt, milyen bort ivott, mikor borult fel kocsijával, kik álltak szolgálatában. Például Charlotte Hoyer szakácsnő, aki két éven át szorgoskodott a Frauen- planon levő ház konyhájában, engedelmes volt, udvarias, sőt behízelgő modorú. „Zuzeiten” - vagyis időnként, tompítja a jellemzést a kegyelmes úr, mert egyébként makrancos volt, tolakodó, goromba, sőt bajkeverő és álszent is. Mindezt feljelentés formájában írta meg a hercegi rendőrségnek, kérve, hogy belátó megértéssel torolják meg vakmerő tetteit. A feljelentés kelte 1811 márciusa, s nem vet jó fényt írójára, bár az is igaz, hogy Charlotte Hoyer, midőn elbocsátásakor elolvasta a róla szóló jellemzést, dühében darabokra szaggatta. 'A kegyelmes úr gondosan összeszedte a fecniket, s mellékelte feljelentéséhez. Minden rokonérzésünk Charlotte Hoyer szakácsnőé, akinek további sorsáról mit sem tudunk, de Goethe szigorú levelében van még egy mondat, ami megérdemli figyelmünket. Előbb eredetiben idézem, mert a jó stílus példája, visszafogottságában is vádló, érezzük, hogy többet tartalmaz, mint amennyit kimond. így hangzik: „Ausser andern verwandten Untugenden hat sie noch Die, dass si an den Türen horcht”, tehát: Egyéb hibáihoz járul még, hogy az ajtóknál hallgatózni szokott. Csúnya dolog, ne is szépítsük. De mi volt féltett titka, mit takargatott belső cselédei elől is a kegyelmes úr, amikor úgy élt, mintha színpadon állna, hogy mindenki lássa? Talán egyik Schillerhez írott leveléből sejtünk meg valamit. Azt írta, kicsit kérkedve, hogy ismeri a költészet titkát, de nem árulja el senkinek. Azóta se tudjuk. Talán Charlotte Hoyer, az okvetetlen- kedő szakácsnő, kihallgatta volna, ha a kegyelmes úr nem zavarja el. CSÁNYI LÁSZLÓ közben
