Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
1990. január 13. TOLNATÁJ - 7 Várdomb, iskolagaléria Adorjáni Endre szobrai Cirkuszban A szomj Úton Naszko Mandadzsiev: Új piaci mechanizmus Szolgálatomba fogadtam egy vénséges vén öregasszonyt. Ő az én piaci mechanizmusom, mert hát mindenütt helyettem áll sorban. Szó, mi szó, meglehetősen újszerű foglalkozás. Rengeteg időt megtakarítok általa. Londonban érzem magam, ahol hivatásos sorbanállók ácsorognak-szunyókálnak kora délutántól másnap reggelig az ember helyett az Operaház előtt, ha teszem azt Pavarotti vendégszerepei. Nekem is állandó versenyfutás lenne az életem, szerencsére itt van ez az anyóka, aki minden reggel becsönget hozzám, megkérdezi, mire ván éppen szük- . ségem, és jelenti, hogy mondjuk mesés káposzta érkezett a piacra, és negyven főből álló sor várakozik érte. Egy ember - hat perc, az annyi mint - négy óra. No, akkor szedd a lábad, né- némasszony, utasítom, cövekeld be magad a sorba, tizenkettőre odamegyek. Ha csak egy percet is késel, édes fiam, én bizony odébbállok, mondja megfellebbezhetetlen szakértelemmel. Látják, mit tesz, ha valaki érti a dolgát? Árjegyzék és óradíjas elszámolás szerint fizetek neki, amihez - a megterhelés figyelembevételével, illetve hiánycikk esetén bizonyos százalékokat is hozzácsapunk. Lássuk csak, hogyan fest egy ilyen árjegyzék:- sorban állás házi kenyérért: 0,30 leva, gyári kenyérért: 0,20 leva, élelmiszer-áruházban, hétköznapokon: 0,40 leva, szombaton: 1,20 leva, vásárcsarnokban: kétszeres tarifa a szokásosnál több ácsorgásért,- morózus eladó esetén: 0,60 leva a kedvezőtlen feltételekért, botrány esetén percenként: további 0,10 leva a szélsőséges körülményekért, verekedés során plusz 20 leva a gyógyszerért, a kezelésért és a cafatokra szaggatott ruháért;- hiánycikk esetén: a bolti ár 10 százaléka;- speciális furakodási technikáért (betegség és ájulás színlelése, babakocsi-használat): 1 leva minden egyes előzésért;- további 3 leva, ha a pórul járt sorban álló lenyeli a dolgot, minden újabb előzésért ennek duplája; Nos, hát igy fest ez azén mechanizmusom. Rendkívül hatékonyan működik. Olyanok vagyunk mi ketten ezzel az anyókával, mint valami olajozott gépezet. A minap borért küldtem. A „hiánycikkek plusz átlagosnál több ácsorgás” tarifa alapján akartam, fizetni neki. Hallani sem akart róla. Azt mondta, hogy külön kikötése van. Vagyis hogy literenként fizessek neki. Hogy képzeled ezt? - kérdeztem tőle felháborodva. - Ez az árucikk olyan ritka, mint a fehér holló - óbégatott - és az utcasarkon van a sor vége! Az emberek pedig literszámra vásárolnak. Egy-két havi fogyasztásra. Csak hébe-hóba bíznak meg efféle sorban állással, igy aztán nem éri meg. Fején találta a szöget. Az anyja köcsögit, érti a dolgát, annyi szent. Marketingrendszerben dolgozik, és legalább egy évszázaddal előttünk jár. Érdemes volna ellesni tőle a módszerét. Bolgárból fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Esterházy Péter: A Petöfi-rejtély egy részmegoldása* A puha, nyugati világban vonatozni valami kellemes, gyakorlatias, semleges dolgot jelent, hajszálpontos indulások, logikus csatlakozások (egyáltalán: a mellékszárnyvonalak!), légkondicionált fülkék, tisztaság, nyugalom, kis olvasgatás, csak úgy röpül a szárnyas idő kedvesen. Ehhez képest Nyíregyházára utazni mondjuk egy könnyű pénteken, mégiscsak olyan, mint valami rettentő kaland, amiről nem tudhatni, hogyan végződik, és csak remélni lehet, hogy Nyíregyházán. Az angolok pedig még a nyugatinál is nyugatibbak. Az angol a civilizáció maga. Ismerjük a viccet, hogy mért olyan szép az angol gyöp. Locsoljuk, sir, és vágjuk, sir. Ennyi volna? Ennyi, sir, locsolni, vágni... 1600 óta. Egy angol az mindent 1600 óta csinál. Amil^ a Salzburgba tartó Euro-City expressz fülkéjébe belépett az a korombéli férfi, akiről lerítt (ordított róla), hogy angol, a kockás zakó, a sál, a sildes sapka, a cipő - mind egyértelmű jel volt az efféle jeleket ismerő, világlátott embernek (és mellesleg Good after- noon-nal köszönt), ez olyannyira érdektelennek tetszett, szóra sem érdemesnek, ami mondjuk Magyarországon el sem volna képzelhető. Ha mégis hazai hasonlatot kéne mondanom, a (korombéli) férfi személytelensége, finom rezerváltsága talán annak felelne meg, ahogy a sörcímke csöndben leázik a Nyírség expressz utasellátójában - bár nem, nem jó, mert hisz annak akkurátus célja van, nevezetesen engemet átalver- ni, Kőbányai kontra Tuborg, és egy angol úrnak nincsen célja, legalábbis egy utazó angolnak bizonyosan nincsen, annak csak úticélja lehet. Utaztunk, a barbár a kontinensről és ő. Hirtelen durván fölrántották a fülke ajtaját. Egy földúlt'arcú nő zuhant be, és hörögve-sziszeg- ve, rám ügyet sem vetve, magát nem mérsékelve, acsargó szó- zuhataggal öntötte el az angol férfiút. Annak a szeme sem rebbent, szoborszerűen ült tovább, nem nézve senkire. You...!, a nő ránk csapta az ajtót. Roppant kínos. Egy ideig az újságomba mélyedtem, de áltapintatomat olyan brutálisnak éreztem, hogy muszáj volt útitársamra egy ki tudja milyen pillantást vetnem. De nem kért belőlem. Rezzenéstelenül nézett előre, ápolt arcán csak nyugalom látszott. Utoljára Cromwell hozhatta dühbe. Akkor újra megjelent a nő! De most szétázott arccal és zokogva, szinte nekiugrott a férfinak, ott toporzékolt előtte, you bastard!, ez volt a visszatérő állítás, ami affélét tesz, hogy te állat, te! Ekkor a korombéli angol férfi fölemelte a fejét, ránézett a nőre, majd lehajtotta a fejét, és színtelenül azt mondta: Enough, elég. Leplezetlenül bámultam őket. Láttam, ahogy a férfi ökölbe szorított keze elké- kül. De ez még nem volt enough. Újabb nő tolult a fülkébe, s azonnal kiderült, hogy a két nő testvér, vélhetően egy ikerpár. Olyan harmincformák, semmi különös, az egyik bömböl, a másik nem, és mindkettőből süt a gyűlölet. Illetve a böm- bölős láthatóén félt is. A második, a nyugodtabb, az idősebbnek tetsző kivonszolta a húgát. Próbáltam a férfi szeméből valamit kiolvasni, dühöt, fájdalmat, elkeseredést, valamit, amit értek, vagy mondjuk unalmat, hogy beleunt ebbe a két nőbe, vagy az egyikbe, vagy a másikba, vagy egyik után a másikba, nem gyűlöli őket, csak elég volt, ezt jól meg tudnám érteni, de nem, semmi, csak a cipő, a sál, a sapka, a kockás zakó, a fű... Kisvártatva köszönés nélkül távozott. Teaidő, alkalmasint. Emlékszem, még nem értük el Sankt Pöltent, amikor a folyosón veszekedős zaj támadt, elébb a férfit láttam, nem futott ugyan, de nagyon kilépett, nem sokkal később a zokogó nő futva utána, majd a nővér, aki épp akkor kiáltotta: No, please, don’t! Ne, ne, ne! Magyar kul- túrember, újságomba temetkeztem. Mindez 1989. október nyolcadikén történt. Kik lehettek ők hárman? Pintér Lajos naplójegyzeteiben olvastam a következő diákfogalmazást: Petőfi az olyan emberek közé tartozott, akinek a szerelme egybeesett a feleségével. Ki lehetett a korombéli férfi, és mivel micsoda esett itt egybe? Petőfi az Euro- Cityn... Semmit nem állítok, és nem is gondolok semmire, csak közlöm, mert formálisan, úgy tetszik, idetartozik, hogy a másnap reggeli Salzburger Nachrichtenben azt olvastam, hogy Sankt Pölten határában egy ismeretlen férfi tetemére bukkantak, leszúrták, és a rendőrség kéri, hogy aki valamit tud, jelentkezzék. Ugyan. A restiben megittam egy sört, az üvegen nem volt címke, ami errefelé ritka, de nincs jelentősége, többé-ke- vésbé huszonhárom schilling minden. * Az MTI-Press 1989. évi tárcapályázatának I. díjas alkotása.
