Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

4 - TOLNATAJ 1990. január 13. Kirakati cipőket készítettem méretre, megrendelésre- Riportot énrólam? Erről szó sem lehet! Hát mi vagyok én? Úriember? Egyszerű suszter, ráadásul itt ezen a csöppnyi helyen ami konyha is, mű­hely is, és az ajtóüvegen kapom a vi­lágosságot! Lajos bácsiról a hivatali helyeken, a rokonokon és a postáson kívül nemigen tudja senki, hogy Osztártics a vezetékneve. Az viszont biztos: a földön nem létezik olyan vásott, szét­taposott, kimarjult lábbeli, amit ne tudna megjavítani. Ragyogó humorú, melegszívű, a világgal amúgy meg­békélt, elégedett ember Osztártics Lajos, a szekszárdi felső utcaiak öreg suszterje, aki a „papház” apró szoba-konyhás házában fogadja ügyfeleit, és megrendelőit.- A neve arra utal, hogy szerb származású - mondom a cipők, csizmák, és papucsok nagyra be­csült szakértőjének.- Azt mondják, van bennem valami szerb franc, bár Barcson születtem, Somogy megyében, 1912-ben. Apám földet művelt, s mi négyen vol­tunk testvérek. Beírattak polgáriba, de az elsőben kibuktam. Azt mondta apám: megbüntet, beírat suszternek, merthogy tudvalévő, ezt a szakmát azok választották, akiknek valami­lyen testi hibájuk volt. Nekem meg semmi. Beálltam inasnak másfél év­re, a Kerkelechez. Miután felszaba­dultam, elmentem a szigetvári cipő­gyárba dolgozni. Innen visszavitt az utam Barcsra, ahol 15-en dolgoz­tunk egy zsidó származású cipész­nél.- Milyen cipőket viseltek a húszas években az emberek?- A férfiak gojzervarrottat, a nők trottör cipőt, meg magasszárú fűző­set. Nem nagyon fizetett a mester, de azért mindig volt pénz. Úgy volt ez annak idején, hogyha a segédnek el­fogyott a pénze, előleget kért, a tulaj adott, aztán meg levonta a fizetésből, így vettünk malacot, azt meghizlal­tuk, és lett ennivalónk. Aztán jött a háború, menekült a nép. A mesteré­Osztártics, az öreg suszter két elvitték, mi meg Ausztriáig futot­tunk.-Alighogy hazajöttünk letartóz­tattak. Azt mondták nyilas voltam, zsidóüldöző, pedig még katonának sem soroltak be. Két évig voltam in­ternálótáborban, először Kaposvá­ron, aztán Pesten, onnan a gyűjtő- fogházba vittek, végül Annamajorba. Jól meg is vertek, azt sem tudom kik voltak. Azt mondták akkor: ávósok.- Mivel verték, hol, miért, s hol sé­rült meg?- Nem mondok én erről semmit se, mert én félek, mert én már annyiszor ráfizettem. Megöregedtem, velem már nem csinálhatnak semmit, még sem mondok semmit. Legfeljebb csak annyit, míg odavoltam, Szétzilá­lódott a családom, a három fiamat és a lányomat elvitte a feleségem az anyámhoz. Aztán elment, otthagyott.- Mikor szabadult?- A háború után. Egy évig tartottak rendőri felügyelet alatt, addig hajtot­tam az apám lovait. Közben keres­tem a mesterségemben a helyet. Itt Szekszárdon élt egy barátom, Bihari Jóskának hívták. Találkoztunk, be­szélgettünk, hivott, hát jöttem.- Nehéz volt akkoriban elhelyez­kedni?- Nem volt könnyű. A Cipész Ktsz- ben kaptam munkát. Új cipőket, kira­Izlés kell ehhez a szakmához, kérem, szépérzék, és találékonyság Tabutéma filatelistaberkekben Megszállási bélyegek Akkor a kor annyira haragudott Horthyra, hogy még a bélyegkatalógu­sokból is kihagyták az őt ábrázoló kiad­ványokat. Akkor, a háború utáni fellendü­lés időszakában ez volt a divat: ha nehez- ' telünk, rettenetesen neheztelünk, ha ba­rátkozunk, kíméletlenül csókolunk. Prob­lémamegoldás? Elleplezéssel, szőnyeg alá söpréssel. Látszólagos végered­mény: ami nem kuruttyol, nem is létezik. Horthy időközben ismét polgárjogot nyert. Legalábbis bélyegen. Ott komolykodik a katalógusok első oldalain, a századelő több nevezetes férfiúja között. Gondolhatnánk, a bélyeg­politika ezzel lezárult, nincs több tabuté­ma. De Mercsényi Ferenc, a szekszárdi közalkalmazottak bélyeggyűjtő körének vezetőségi tagja másképp vélekedik.- A Magyar bélyegek árjegyzéke még most sem közli a Tanácsköztársaság utáni, úgynevezett megszállási bélyege­ket. 1919-ben és az azt követő egy-két évben több regionális kiadás látott napvi­lágot. Hogy politikai okok miatt egészen a közelmúltig kihagyták a „Nem, nem so­ha!” és egyéb felülbélyegzésekkel ellá­tott értékeket, azt még úgy ahogy megérti az ember. De manapság, mikor minde­nütt oszladozik a köd, filatelista berkek­ben is elkelne egy kis nyitás. Ezek a titokzatos bélyegek úgy kerül­tek forgalomba, hogy a megszálló csa­patok a régebben kibocsátott magyar bélyegeket (Turgl, Arató, Parlament stb...) Nem mondok semmit! Félek! kati cipőket készítettünk, méretre, megrendelésre.- Milyen cipőt volt a legnehezebb elkészíteni?- Körömcipőt. Ezt nem mindenki tudja, mert Ízlés kell hozzá, szépér­zék, és találékonyság. A cipőhöz ké­rem érzés kell, s ha valakinek nincs szépérzéke, megette az egészet a fe­ne.- Mikor ment nyugdíjba?- Nyugdíjba? Leszázalékoltak. Műtötték agydaganatra, epére, és el­kapott az epilepszia. Tizenöt éve már, hogy itthon ülök a suszterszé­ken.- A konyhaszekrény és a tűzhely közötti suszterájban.- Jöttek utánam a megrendelők, csizmát, cipőt, papucsot, parafa­szandált csináltattak.- Mostanában több-e a javítaniva­ló, mint régebben?- Meggondolják az emberek, hogy kidobják-e a cipőjüket, vagy sem. Olyan cipő nincs, amit ne lehetne megjavítani. Mindent lehet kérem, csak oda visszamenni, ahonnan jött az ember, azt nem lehet.- Hol szerzi be az anyagot?- Pécsre megyek, a busz nekem ugye ingyen van. Onnan hozok min­dent a maszektól, csakhogy folyton emelik az árat. Egy pár fémsarokért ötven forintot is elkérnek.- De hát ez a papucs itt a lábán! Nem lyukas éppen, de hát amolyan töredezett, vénecske, agyonfoltozott.- Megvan ez már harmincéves is! Csizma volt valamikor, a franc se tudja kié. Levágtam a szárát, varrtam rá egy foltot, aztán most ebben járok itthon. Öreg suszternek jó ez ideha­za. Hát nem-e?" •Dehogynem. S tiogy a cipészbe­csületen csorba ne essék, Ilonka né­ni, aki harmincöt éve társa már, pa­kolja is elénk a szebbnél szebb cipő­ket, az éjjeliszekrényből. Méretre ké­szült, formás, csinos, kirakati cipők... D. VARGA MÁRTA Fotó: KISPÁL MÁRIA saját felülnyomatokkal látták el. Aradon franci? Baranyában szerb, Debrecen­ben román, Temesváron szerb, Szege­den francia stb... feliratokat ütöttek az egyes címletekre^ Sőt, még Magyaror­szág magyar megszállására is van példa, a „Felkelő magyarok által megszállt Nyu- gat-Magyarország” felülbélyegzésű so­rozat. 1986-ban a Gondolat Kiadó gondozá­sában megjelent a Magyar bélyegek ké­zikönyve. Ebben már helyet kaptak a megszállási bélyegek is. Korábban sem­miféle magyar nyelvű segédeszköz nem állt a gyűjtők rendelkezésére e témakör­ben. A kézikönyv hézagpótló mű, de csak egyszeri kiadvány. A Mabeosz-tagok vi­szont azt szeretnék, ha a politika és a bé­lyeggyűjtés egyszer s mindenkorra kü­lönválna, és a megszállási bélyegek el­foglalnák helyüket a minden évben meg­jelenő árjegyzékben, a Filatéliai Vállalat katalógusában.- Wy­Profilváltás a dombóvári kesztyűgyárban Kesztyű helyett „ lábtyű” Ebben az országban nemcsak a HU­NOR pécsi kesztyűgyárát „viselte meg” az az egyszerű gazdasági tény, hogy a szovjet exportra szállított áruk után csök­kent, majd megszűnt az az állami támo­gatás, ami addig rentábilissá tette a „raz- nót”, vagyis a baráti exportot. Mert, hogy az említett keleti országba a kesztyűt lé­nyegesen a nyugati piacon kialakult ár alatt adták, mondhatni „kótyavetyélték” el, a különbözet egy része pedig az állami dotációból visszatérült. Az említett kesztyűgyár, persze egyéb más termékei mellett 1989-ben 2156 000 pár kesztyűt gyártott, amivel szemben 1990-ben már csak 1 750000 az előirányzott. Tény, hogy a „baráti ex­port” csökkent, ám tény az is, hogy a bel­földi forgalmazás is minimálj, mert nincs fizetőképes kereslet. Az országban na­gyon sok az olyan vállalat, ahol az iíyen vagy hasonló gazdasági szituációban a feleslegessé vált munkások elmehetnek „kesztyűbe dudálni”. A piacgazdálkodás magától értető­dően nem „tűri” a veszteséges vállalato­kat, ám a termelés leállítása, a gyár bezá­rása azt jelentette volna, hogy a dombó­vári gyáregység 377 dolgozója az utcára kerül. Korrekt és tisztességes volt az a lé­pés, a döntéssel járó óriási kockázatvál­lalás mellett, amire a HUNOR elszánta magát. Profilt váltottak, mert csak így volt megmenthető a gyár. Az előzetes piac­kutatás után azzataz NSZK-beli GABOR ' céggel kötöttek szerződést, aminek a nyugati piacon igen jól cseng a neve, ahonnan a kitűnő minőségű, elegáns és ennek megfelelően magas árfekvésű női cipők kerülnek az üzletekbe. Talán érde­mes megemlíteni, hogy a GABOR cégnek Ausztriában, Svájcban, Portugáliában is • vannak gyárai és Jugoszláviában ugyan­olyan bérmunkát vesz igénybe, mint jelen esetben Dombóváron, ahol világszínvo­nalú technikával cipőfelsőrészt gyárta­nak. Ám nemcsak a technika világszínvo­nalú, a minőségnek is annak kell lennie, ami rendkívüli munkafegyelmet feltételez a vezetőtől és a szalag mellett dolgozó munkástól is. v. Hogy miképpen lehet átállni hetek, hó­napok alatt a kesztyűgyártásról a cipőfel­sőrész előállítására, ha sem a vezetők sem a munkások ebben nem szakembe­rek? Tavaly novemberben húszán az NSZK-ba utaztak, ugyanennyien Siklós­ra, öten pedig Bonyhádra, hogy elsajátít­sák az „új” szakma alapjait. A külföldi ok­tatás költségét az NSZK cég vállalta, amin jelen volt Pusztai Jenő műszaki ve­zető is, akitől az egyik napon a követke­zőket kérdezték: - Mondja Pusztai úr, ho­gyan fog elkészülni az üzem január 3-ra? Mi itt tanítjuk önöket, de hol fognak dol­gozni? Nos, Pusztai Jenő garanciát vál­lalt, amit egy kicsit „megmosolyogtak” a partner cégnél. Ami december 7. és 18. A szalagrendszer 12 nap alatt készült el között történt, felér egy kisebbfajta cso­dával, ugyanis ez idő alatt beszerezték a teljes gépsort, átalakították a földszinti csarnokot és az új technológia a helyére is került.- Azzal, hogy ezt sikerült megolda­nunk, nem én és nem a vállalat vezetői, hanem a munkások azok, akik megnyer­ték a GABOR cég bizalmát. Azok, akik 12 nap alatt éjjel-nappal dolgoztak, hogy az ígért határidőt tartani tudják - mondta Pusztai Jenő -, most élni kell ezzel a biza­lommal. Hogy lesz-e munkaerő leépítés? Bizo­nyára lesz, mert nem mindenkinek test­hezálló az új feladat, és aki nem állja meg a helyét, nem tudja megtanulni amit fel­tétlen szükséges, nem maradhat. A szalag január 3-án beindult. A terem­ben érezhető a feszültség, még kissé da­rabosak a mozdulatok, ám az itt lévő NSZK szakemberek szerint két hónap alatt el kell érni a „kinti” normákhoz vi­szonyított termelékenység hetvenöt szá­zalékát és erre látnak is lehetőséget. Ké­szül az emeleten is az új szalag, gépsor beépítése is, aminek január 20-án üze­melnie kell. Már minden érdekelt hiszi, hogy ezt a határidőt sem kell majd módo­sítani. Hogy mennyi lesz a fizetés? Még nem tudni, csak az biztos az összeha­sonlító adatok alapján, hogy a cipőfelső­rész-gyártás nagyobb kereseti lehetősé­get biztosit majd, mint a kesztyűgyártásé. Érdemes elgondolkodni azon, amit Pusz­tai Jenő műszaki vezető mondott, s nyil­ván nemcsak az újságírónak, hanem munkatársainak is.- „Nincs szükség csellengő vezetőkre, ha nem tűrünk meg csellengő munkást sem”. Ma még érezhető a feszültség, a bi­zonytalanság, ám a napok, hetek, hóna­pok múltán egyre engedékenyebben si­mul majd a bőr a tű alá, s remélhetőleg nemcsak a munka lesz majd nyugati színvonalú. MOLNÁR ISTVÁN Fotó: DOMBAI Munkában a présgép

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents