Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-09 / 292. szám
1989. december 9. TOLNATÁJ - 5 Egy őrizetes vallomásai Az S100-as Skodákra specializálta magát, hisz azokat ismeri. Egy éjszaka négyet is elkötött, de mindössze egyet tudott elindítani. A másik hármat csak tologatta, mint ügyes kis óvodás a rollert. Azzal az eggyel aztán belecsúszott a szántásba, s ez lett a végzete... Molnár László 21 éves majosi fiatalembert fegyőr kíséri a beszélgetésre. Őrizetes, s mire e sorok nyomtatásban napvilágot látnak, már újra börtönben lesz. A százados cigarettát szerez neki a szomszédból. Mivel ő maga nem dohányzik. Hajói láttam, 3 szál hosszú Marlborót...- Ez is jó lesz, ha talpas nincs - mondja Molnár, s látható élvezettel szívja az ajándék cigit.- Mondja, maga milyen balhés gyerek? Motorokat köt el, a katonaságnál fegyverrel ijesztgeti a tiszteket, Skodákat lop, munkakerülő életet folytat...- Ilyen vagyok. Megyek én éjjelnappal. Nem haragszon én a világra, az haragszik énrám. Nagyon rossz a megélhetés. Nem is tudok munkát kapni, a balhék meg csak úgy jöttek. Először két motort loptam, s kaptam egy év javító-nevelő munkát, amit a Szekszárdi Húsipari Vállalatnál kellett töltenem. Bevonultam az idén februárban katonának. Én csak játszogattam az üres fegyverrel. Csattogtattam a célzókát. Nagyon untam magam a kiképzés alatt. Volt pár szolgálatom is, de a konyhán, ott aztán szerettem lenni. A konyhán igen. Nem akartam én embert ölni, azt gondoltam azért duplán kapok. Mert kinn az még más lenne, de a katonaságnál... kinn négy évet, benn nyolcat kapnék. Csak példaként mondom.- Laci! Nem kételkedtek a katonatársak... hogy is mondjam csak... a szellemi képességeiben?- Eleinte piszkálódtak, de azért van mindnek a szája hogy koptassa. Hallgattam, aztán utóbb ők is hallgattak. Eleinte bevittek a betegszobára. Ott jó volt, elvoltam egy-két hetet... kimentünk, dohányoztunk ugye... Bevásárolgattam a többinek ugye... a kávé meg földobott, mert nem ihattam ugye... kilógtam kávét inni.- Mi késztette az autólopásokra?- Ráfizettem én nagyon a bonyhádi autólopásokra Nem szerettem én mással balhézni. Csak úgy egyedül. Van olyan balhém is amit más vitt el. A százados a betyárbecsület felől faggatózik ezek hallatán'- Elfogadtam én a lelkiismeretemet, viszonoztam én azt a balhét. Nem tartozom.- Molnár László magányos farkasnak számít ezek szerint?- Annak. Nem bízom az emberekben, akárhány balhét is csináltak már meg.- Az autózás...? térjünk vissza oda!- Kedvem volt autózni.- Laci, ebben én nőügyet sejtek - segít be újra a százados, ami könnyűvé teszi a vallomást is.- Volt életemben egy szép fiatal lány, anyámék ellenezték...- Cigánylány, ugye...?!- Az. Szép lány. Tizenhét. Még egy évet én várni akartam vele. A lány persze intézeti volt. Hozzá akartam én menni. Sutty, megszöktetni az intézetből. Kérdeni: - „Jössz velem, vagy nem?!” Elmenni juhásznak, egy tanyán élni vele kettesben. Megyek én a kocsikkal, amit bírnak. 120...? Akkor annyi, 160...?! Akkor annyi!- Miért kellett négy autót is elkötni egy éjjel.- Hát miért?! Ha egyet keresnek, akkor jöhet a másik! Azért. Laci végig magabiztos, szinte jókedvű. Élvezi a „titokfejtést”. Viszi a balhét, ahogy mondani szokás. Szakmai magyarázatok jönnek, úgy mondja, sok Skodából még az indítókulcs sem hiányzik. Nem lehet kivenni, csak az ajtót zárja. A Skodákat ismeri, még bütykölni is tudja, ha kell.- Min bukott meg?- Hülyeségen. Beragadtam Nagymányokon a szántásba. Hajnalban kopogtam az első háznál, jöjjenek kihúzni. Az a szivar adott föl, elb ...tam, e l...alaposan, de ki hitte volna, hogy a teherautó az udvarán szét van szedve?! Most két év a nyakamban.- Mi történt most az elmeszakértői vélemény készítésekor?- Tettem a bolondot, de láttam nem nagyon megy. Ismerek pár húzást, de az orvos sietett a betegeihez. Mint a bolondokkal, velem is kezdte a műsort. Hallgattam. Bilincselve voltam. Mikor levették, s láttam nem megy, akkor csiripoltam. Tagadtam én váltig mindent. Rosszulesett, hogy bolondnak néznek, de mit csináljak?!- A börtön nem leánynevelő intézet, Laci!- Az nem. De attól függ hová kerül az ember? A szekszárdi kemény hely, a baracskai príma.- Jöttek a rafkós, nehéz fiúk?!- Jöttek. Vannak menők. Rafináltak. Eleinte úgy voltam mint bárki, aztán békén hagytak, én meg csináltam amit kell. Magammal én jól ki...ta m.- Az a lány, bizony ha most 17, két év múlva 19 lesz...- Senki sem jött ide mióta őrizetben vagyok. Nem érdeklek én senkit. A lánnyal én egy évet vártam volna még. Kerestem én munkát, egy nap nyolc helyen is... kubikusnak nem- húsipar... nem... Dédász... nem... aztán alkalmi munka lett belőle. Apámtól néha ha kértem egy húszast cigire. Próbáltam a magam útját egyengetni, nem jól sült el. Vezettem én összesen 52 órát. Úgy számolom. Katonaságnál is, amikor vasárnap a moslékot vittük... mondom neki: - Add ide! — Tudsz te vezetni? - Még nem tudom. Biztos, csak add ide! Na így- Vidám népszerűség mindez?- Most mi a francot csináljak?! Megkapom ami jár. Aztán egy darabig hallgatok. Ha elkap megint a mehetnék, hát megyek.- Akkor a Skodásoknak megint jaj?- Nem kell félni. Nincs értelme, úgyis elviszem ha kell. Akármit beleszerelhetnek. Megnézem magamnak, ha ül benne valaki. Aztán tüzet kérek, és ha kell kivágom mint a... Vagy futok. Húzza a vállát, nevet a bajusza alatt.- Laci! Itt a karácsony, a szeretet ünnepe, mikor mindenki szerettei mellett van. A lány mellett...- Nincs nekem senkim, még védőm se. Otthon jó lenne a karácsony. Vágyakozva néz a századosra, de az a szemével nemet int. Ekkor keserves sírásra fakad a 21 éves Molnár László.- Otthon...ismerősökhöz elmennék karácsony este. Jó lenne. Tavaly szabadultam novemberben, akkor mondták: - „Itt szilveszterezel!” Nem jött be, csak az idén. Rosszul fog esni. Nem mennek ezek a balhék. Rossz a prices. Kemény. Priusszal az embert megvetik. Mindenhol. Látom. Már nem sír. A könnyek fölszáradtak, a keserűség köztünk maradt. Meg egy halk, sóhajszerű kérés: - Még egy cigarettát, százados úr! Kérem...! SZABÓ SÁNDOR Szingapúrból Bátaszékre „A nemzetiségekkel anyanyelvükön illene beszélni” ............................* .-..•.v.vv,.vr.v,v.v.'^.v.v.v.va^v.v.; Guten Tag! Magas, szőke, lezser eleganciával öltözött, negyvenes férfi lép be a szobába. Kedves, kissé tartózkodó mosollyal üdvözöl, aztán udvariasan, de határozottan elhárítja, hogy fotózzuk.- Nagyon szerény ember, nemrég tévések jártak itt, akkor is alig egyezett bele, hogy felvételt készítsenek róla - mondja új munkatársáról, Jochem Volkmerröl Kunos Ferenc, a bátaszéki gimnázium igazgatója. Kollégája német vendégtanára az iskolának, ezúttal mégis franciául beszélgetünk. A gimnázium másik német szakos pedagógusa éppen beteg, ezért Horváth Já- nosné tanárnő vállalta a tolmács szerepét. De választhattuk volna társalgásunkhoz akár a spanyolt vagy az angolt is, Volkmer tanár úr ugyanis bármelyiket egyforma biztonsággal használja. Azon 21 oktató egyike ő, akik német nyelvtanításunk gyengécske bástyáinak megerősítésére a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége közvetítésével szeptemberben érkeztek hazánkba. Jochem Volkner egyenesen a távoli Szingapúrból. Az ottani Goethe Intézetben dolgozott már három éve, előtte hét esztendőt a felkelő nap országában, Japánban, illetve a háború kitöréséig Iránban töltött. Érdekli a különböző népek gondolkodásmódja, kultúrája, életszemlélete, hagyományai, hozzánk is úgy jött, hogy történelmünkből előtte alaposan felkészült. A kevés idegen nyelven hozzáférhető útikönyv azonban korántsem elégítette ki kíváncsiságát, állandóan zsebében hordott kis noteszében szorgosan jegyzeteli az újabb és újabb magyar kifejezéseket, grammatikai, fonetikai szabályokat, szabadidejében rádiót hallgat és olvas, olvas, olvas. Emellett, ha csak teheti, utazik. Rövid itt tartózkodása alatt már megfordult Baján, Pécsen, Szekszárdon, Decsen is. Báta- székkel is hamar megbarátkozott, mert bár Tokióhoz, Szingapúrhoz képest aprócska település, számára nem szokatlan. Hazájában, a Rajna mentén egy hasonló nagyságú kisvárosban él. Mi tetszik neki leginkább errefelé? Ó, sokminden. A hosszú, gangos-oszlopos házak, a falakon száradó pirospaprika-füzérek, s természetesen a kedves, barátságos emberek, a tanítványok. Milyenek? Mint mindenütt a világon. Jók és haszontalanok, szorgalmasak és hanyagok. Akad több kiemelkedő, aki igazán magas szinten birtokolja már a német nyelvet. S erre mindenkinek szüksége lenne... - Elképzelhető egyáltalán egységes, közös Európa úgy, hogy kézzel-lábbal mutogatunk egymásnak? - kérdezem, s Jochem Volkmertaga- dóan ingatja a fejét. Szerinte a Világkommunikáció nyelve az angol, ezt oktatni kellene minden országban, s nekünk, itt Kö- zép-Európában legalább ennyire fontos a német nyelv ismerete. Hiszen Svájcban, Ausztriában, a két Németországban ez a hivatalos nyelv, emellett a nálunk élő nemzeti kisebbségekkel is anyanyelvükön illene beszélni. S nem olyan ördöngős dolog a nyelvtanulás, elhatározás, akaraterő, igyekezet kell hozzá, meg nyelvi környezet, ahol szinte minden percben gyakorolni lehet. Ezért, noha sok-sok magyar szót ért és tud már, óráin csak németül beszél a tanár úr. Búcsúzáskor mégis így nyújt kezet: Viszontlátásra! CSER ILDIKÓ Rozika és a doktor néni A fiatalasszony távolra került a szülői háztól. Az ország túlsó csücskébe, idegen szokások, ismeretlen szomszédok közé. Az asszonyok hamar befogadták volna, de ö egy kicsit bizalmatlan volt. Azt sem újságolta el senkinek, hogy babát vár. Elhatározta: mindig csak annak a szimpatikus, fiatal gyerekorvosnőnek a szavára figyel majd, aki egyszer megszólította az utcán:- Jó napot! Virágos doktornő vagyok. Amint látom, néhány hónap múlva többször is találkozunk majd: maga, én, meg a baba... Rozika, a pici lány, pontos időre és minden komplikáció nélkül érkezett. A fiatal doktor néni pedig - attól kezdve, hogy anya és lánya a kórházból hazaérkezett - kéthetenként meglátogatta őket. Legtöbbször - szerencsére - feleslegesen, hiszen Rozi-baba szép és egészséges volt, a doktornő alig tudott betelni a látványával. A tapasztalatlan anyuka azonban mindig tele volt aggodalommal, kéréssel, kérdéssel, s a doktornőtől várta a megnyugtatást. Ilyenkor a konyhaasztal mellé telepedtek, s a doktornő sorra- rendre mindent megválaszolt:- Áh, ez semmi! Az én kisfiam ennél mindig kevesebbet szopott... Ugyan ugyan, anyuka! Én is azt gondoltam a kislányomról, hogy soha nem akar a hasára fordulni, most meg úgy fut, mint egy nyúl. Csak nyugalom... Ha Rozika beteg volt - mert hiszen ez is előfordult -, a doktornő nem beszélt, hanem gyorsan és határozottan cselekedett, és nem hivatkozott senkire, semmire. De ha a mama aggodalma csak vaklárma volt, azonnal az ő egyik-másik gyerekének „esetével” hozakodott elő, s ettől helyreállt a fiatalasszony lelkivilága. Hónapok teltek el, mígnem a fiatal mamában megfogalmazódott a kérdés: ejnye, hát hány gyereke is van a doktor néninek? A kérdésre az egyik szomszédasszonya válaszolt:- Virágos doktornőnek nincs és nem is lehet gyereke! Amikor a doktornő legközelebb újra befordult a kertkapun, a fiatalasszony elébe sietett, és egy borítékot nyomott a kezébe, de a hirtelen mozdulattól a borítékból kiesett, és a földre hullott a pufók, élénk szemű Rozika fényképe. A doktornő felvette és megfordította. A hátán ez állt: „Pótanyukámnak mindent köszönök. Kislánya: Varga Rozika.” (-S-) Mesélem a múltam Fotó: R. Z. Zulauf Dániel Majoson az elmúlt 76 évre emlékszik
