Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. december 30. Versek, másképp A világ nagy cirkuszai A világ nagy cirkuszai: nagyok. Vannak bennük artisták, bohócok, vadállatok. Mi is bennük lehetünk, ha Budapesten vendégszerepeinek, s veszünk jegyet az előadásra. De mégsem! Igazság szerint mi mindigis csak ugyanabban a Budapesti Nagycirkuszban tapsolhatunk. Pár szó a nyugalomról Nyugalom! Nyugalom!!! Ógörög szórögök Menelaosz mene Laoszba. Mene, mendegéle, mígnem a nagy laoszi olaosztartályhoz éré. Menelaosz füstölög magában: füstölög az olaj a tartályban! Füstölt, olaosz Menelaoszt früstökölt másnap fél Laosz. Az első menet Testünk együtt mozgott: egy-két, egy-két Szívünkbe örömtüzek gyúltak: egy-két, egy-két A pillanatnak éltünk csupán: egy-két, egy-két Vágy izzította testünk, lelkünk: egy-két, egy-két A mámortól vakká és süketté váltunk: egy-két, egy-két A dísztribün előtt vonultunk el: egy-két, egy-két A kis Lencse fogamzásának igaz története Lencse úr . lencsevégre kapta Lencsénét Japán Japán a felkelő nap országa... de Nyugat-Amerikából nézve Japán épp a lenyugvó nap országa míg a-tokiói szemlélő büszkén a delelő nap országának mondhatná ennyit - dióhéjban - Japán fekvéséről , éghajlatáról, domborzatáról és vizeiről Óda egy nem-túl-jó-testű nőhöz tested nem túl jó Mi fontos? fontos a test fontosak a tiszta téli éjszakák a hajnalra kihűlő szobák s a reggeli újrabe'gyújtás fontos a tudás, az öröm, a nyugalom és fontos a hernyó is a másik hernyónak a dalos madárnak és a permetezni vágyó nagygazdának WESSELY GÁBOR írás közben (Belnémet vita) Az egyik nyugatnémet tévében szenvedélyes vita folyik, akit kérdeznek, ismert publicista, bár nevét sem hallottam, de ez nem jelent semmit. Előbb láthattuk a keletnémet ávó luxusklubjának házmesterét, akinek szavaiból arra lehetett következtetni, hogy mivel töltötték szabadidejüket a fegyveres testület emberei, amikor éppen ki akartak kapcsolódni. Nem túl érdekes, a házmester egyébként sem sokat tud, ő végezte a dolgát, a lányokat is csak messziről látta, semmi köze hozzájuk, mi se botránkozzunk meg. A beszélgetés azonban fordul, most már az ismertnek mondott publicista beszél, okosan, megfontoltan, elhihetően. Azt mondja, hihetetlenül megnőtt Kelet-Berlinben a feljelentők száma, névvel és név nélkül, hasonlóan a háború utáni időszakhoz, amikor a nácikra vadásztak. De ez csak az ország nyugati részét jellemezte, a keleti részben másfajta feljelentéseket írogattak az emberek, s írnak ma is, növekvő buzgalommal. Végül elhangzik a kérdés: netán ez a feljelentgetés jellemezné a németeket, afféle népi sajátosságról lenne szó? A publicista bólint, s azt mondja, igen. Amennyire ez tisztem lehet, korrigálnom kell sommás megállapítását. Ugyanis rólunk is mondták ezt, sőt ijii magunk is mondtuk magunkról, a nyilas időkben is, később is. De én nem hiszek abban, hogy bármelyik népnek alapvető tulajdonsága lenne a besúgás, a rágalmazás, a jellembeli hitványság. A hitvány viszonyok sugallják a hitványságot, a megfélemlítettség épp oly rossz tanácsadó, mint a szegénység. (Berlini emlék) Nem féltünk, de azért volt bennünk valami szorongás, ami Pankow felé csak fokozódott. A hosszú villamosút során az utasok egyre komorabbak lettek, s kérdésemre, hogy hol kell leszállói a Majakovszkij Ringhez, bizonytalan válaszokat adtak, mintha valami illetlenséget kérdeztem volna. Pedig igazán ártatlan ügyben utaztunk. Valahol olvastam, hogy Johannes R. Becher lakóházát múzeummá alakították át, ezt akartam megnézni. Becher valamikor a század elején jó exporesszionista költő volt, korán csatlakozott a munkásmozgalomhoz, Hitler hatalomra jutása után ä Szovjetunióba emigrált, majd hazatérve fontos állami megbízatásokat kapott, a kulturális ügyek legfőbb irányítója lett. A költő elhallgatott, talán korai versei miatt is szégyenkezett, amelyek nehezen illettek a szocialista realizmus akkori divatjába, pedig néhány versét annak is érdemes olvasnia, aki nem tartozik feltétlenül hívei közé. Engem az érdekelt, hogyan élt, milyen körülmények között a rendszer negbecsült harcosa, milyen volt a dolgozószobája, a könyvtára, a környezete. A Majakovszkij Ringet azonban nehezen találtuk meg. Amikor a Schönhauser Allee végén leszálltunka villamosról, sokáig tétován bolyongtunk a kihalt utcákon, végre felbukkant valaki, s azt mondta menjünk csak arra, egy utcatáblán végre megláttuk a keresett nevet. A Majakovszkij Ring az, aminek a neve mondja, önmagába visszaforduló gyűrű, amelyet kertes házak öveznek, régi, úri épületek, homlokzatukon a hajdani jómód nyomával. Csak az volt gyanús, hogy a széles utca mintha kihalt volna, kísértetvárosban bolyong ilyen bizonytalanul az ember. Ha véletlenül felbukkant valaki, megállítottam, Becher felől faggattam, de nem ismerték, nevét sem hallották soha. Amint tétován nézegettünk a házak között, egy katonát vettünk észre, de rögtön el is tűnt, mintha a föld nyelte volna el. De nem kellett a földnek megnyílnia, mert a házak között betonbunkerek sorakoztak, az utcáról csak bokrok mögé rejtett körvonalukat lehetett látni s a törést, melyből puskák kandikáltak ki, lövésre készen. Később tudtuk meg, hogy a szigorúan őrzött kormánynegyedben járunk, Becher háza is itt van. Az már a végső rejtélyek közé tartozik, hogy miért nyitottak nyilvános múzeumot abban a városnegyedben, ahol ekkor is a vezető elit élt, amelyik ráadásul azt sem tudta, ki volt az a funkcionárius költő, aki velük együtt itt kapott luxusvillát. Nem részletezem, végül megtaláltuk a házat, be is mentünk. Régi épület, a háború előtti időből maradt itt, nagyon gazdag emberé lehetett. Kert veszi körül, benne úszómedence, a házban nyolc-tíz szoba, nagy terasz, szép kilátással a környékre. Rajtunk kívül nem volt látogató, amint a kedves hölgy, a ház őrzője és titkainak tudója elmondta, ide csak véletlenül téved idegen, a berliniek nem merik felkeresni. Láttuk a bunkereket, a katonákat, bólogattunk, a kedves hölgy pedig további felvilágosítással is szolgált, az emeleti ablakból megmutatta, hol lakik Willi Stoph, melyik volt az akkoriban meghalt Grothewohl háza, s további nevekkel is szolgált, suttogva, mint aki titkot bíz ránk. A ház egyébként nem volt érdekes. A könyvtár szegényes, bár lehet, hogy egy részét akkor már elhordták, az asztalon író- szerszámok, melyekkel verset éppúgy lehetett írni, mint tiltó rendeletet; Weimarban Goethe írókészlete meghatott, ez nem. Egy szekrény oldalán bányászlámpa kicsinyített mása, a feliratból meg lehetett tudni, hogy a freibergi bányászok ajándékozták Bechernek, amikor ott járt és beszédet mondott. Ennyi és nem több. Ez is csak azért jutott eszembe, mert a minap magyar lapokban láttam képeket a bukott vezetők rezidenciájáról. Nem tudom, hol lakott Honecker, meg a többi, akiket most sikkasztással, hűtlen kezeléssel vádolnak, nyilván valahol Pankow környékén, betonbunkerrel védett körzetben. De hát így válik semmivé a világ dicsősége. A marcona hadfiak végül előbújtak a betonbunkerből, hazamentek és átöltöztek, őrizetlenül hagyva a sokszorosan biztosított kormánynegyedet. Az már a sors fintora, hogy a berliniek most sem mennek el a Johannes R. Becher múzeumba, egészen más látnivalókra kíváncsiak Pan- kowban. CSÁNYI LÁSZLÓ Nagy Lajos A hal A hal vízben élő állat. Van kis hal, középszerű hal és nagy hal. A nagy hal megeszi a kis halakat, de viszont a kis hal is szeretné megenni a nagy halakat. A hal kopol- tyúval lélegzik, ami azért jó, mert bármennyire meg is hűl, nem kaphat tüdőgyulladást. Persze ehelyett kaphat másféle betegségeket, legrémesebb ezek közt a víziszony; képzeljék el, milyen rémes lehet az, mikor egy hal víziszonyban szenved. A hal tápláléka a másik hal, ami őszinte és becsületes lélekre vall. Vannak olyan halak is, amelyek kis férgeket és zsemledarabkákat esznek, ezek nyilván vegetáriánusok. A halat az emberek halászás által fogják ki a vízből, ami úgy történik, hogy az ember vesz egy horgot, rátűz egy kukacot, és azt egy hosszú fanyél és a rákötött spárga segítségével belelógatja a vízbe; a kukac kellemetlen helyzetében való gyönyörködés céljából sok kis hal gyülekezik a kukac köré, mire jön a nagy hal, és a kis halakat megeszi, étkezés után pedig fölbukkan, és szemébe röhög a halásznak. Ez így megy órákon át, végül a nagy hal megfog egy kis halat, és azt rátűzi a horogra, csak azért, hogy a halász másnap is eljöjjön. A halász persze diadallal rántja ki a horgot a vízből, zsebre vágja az icipici kis halacskát, s azzal a marhasággal vigasztalja magát,, hogy: kleine Fische gute Fische - pedig sokkal jobban szeretett volna egy harcsát fogni. Apropó harcsa! A harcsának bajusza van, de végtagjai, minta halaknak általában, nincsenek; a halaknak csak uszonyaik vannak, amikkel a vízben úszkálnak, de lábuk nincsen, azért nem tudnak a folyók, tavak és tengerek'fenekén mászkálni, sem kezük nincsen, ami különösen a harcsának kellemetlen, mert nem tudja a bajuszát kipödörni. Érdekes különbség az ember és a hal közt az, hogyha az ember öngyilkossági vágyat érez bizseregni a szíve táján, akkor beugrik a vízbe, a hal ellenben, hasonne- mü vágy esetén, kiugrik a vízből. A halak közül szigorúságáról nevezetes a cápa, ez a fürdöző emberek ijesztésével tölti szabad idejét, ami úgy történik, hogy odaúszik a fürdőzők közé, és egyiket közülük megeszi, miáltal a többiek nagyon megijednek. Különösen Fiúméban szoktak ilyen cápák előfordulni, amelyek annál félelmetesebbek, mert észrevétlenül, sőt láthatatlanul lepik meg az embereket, olyannyira láthatatlanul, hogy Fiúméban már évtizedek óta nem is láttak cápát. Igen megható a cápa és a hajós küzdelméről szóló történet, amely tragikus hatásának nyitját abban leli, hogy elolvasása után mély szomorúsággal gondoljuk el, mennyit és mekkorát kell a szegény íróknak és újságíróknak olykor csekély honoráriumért hazudniok. Kétféle halak vannak, úgymint tengeri halak és édesvízi halak. Nekünk, szegény magyaroknak, bár már Széchenyi István sürgette, hogy tengeri halakra is igyekezzünk szert tenni, csupán édesvízi halaink vannak; van pontyunk, csukánk, harcsánk, tokunk, pisztrángunk, ebihalunk és kárászhalunk és egy igen kellemetlen, szomorú kis halunk, az, hogy előbb-utóbb éhen halunk. Van egy közmondás, amely szerint fejétől büdösödik a hal. Ez a közmondás - el- térőleg a többi közmondásoktól - igazságot fejez ki, ezért van az, hogy a szardíniának, mielőtt a dobozba beteszik, levágják a fejét. Voltak korok, amikor ezt - nyilván tévesen - az emberre vonatkozólag is hitték, mondjuk a világháború korában. Kautzky Norbert: Boldog új évet Nem akarja tovább nézni ezt a rohadt telefont. A pezsgő a gurulós kocsin van, zsúrkocsin. Mellette zöldernyös lámpa. Az alsó polcon könyvek. Egy szűk és nyálkás búra alatt készíti a leltárt. A veríték csurog a mellén. Később megszárad, és minden kezdődik elölről. Mi az a minden? És a hiányért, ki a felelős? Ez a gondolat elszabadult, pányvát a nyakába. Ez az igazán ordító hülyeség. Tényleg, ordíthatna, mint a meglőtt állat. Mielőtt leszúrják és elviszik. Nincs köze az ügyhöz. A lezárt dossziékba kár belelapozni. Van elég belőlük. Az első hívásnál elérzékenyült, nosztalgia, játék a múlttal. Mint ez a szilveszteri őrjöngés. Fújják a trombitákat, pedig az öröm csendes. Ha egyáltalán van minek örülni. A negyvenedik születésnapján eldöntötte, szilveszterkor egyedül marad. Az öregektől tudja, ez a fordulat éve. Magánügyekben feltétlenül, a többi elhanyagolható. Most Tominál hülyéskednének, a maguk módján, egy kicsit filozofálgatva. Még szerencse, hogy a barátságuk ezt a szörnyűséget is elviseli. Általában mindent elvisel. Egymást segítve jó néhány csiki-csuki ügyből kimáasztak. Ebben az a szörnyű, hogy tiszta és világos. Ha ihatna egy korty pezsgőt vörösborral, még jobban megértené. De a távolság a zsúrkocsitól az asztalig, áttekinthetetlen. Tomi változatlanul csodálja, hogy ragadnak rá a nők. De az irattárban túl sok dossziét őriz. Rámegy az élete. Ez a bénaság undorító,
