Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. december 23. Katona Judit: Emberi üdvözlet Gondoljatok a szülőanyákra, kik kínok között szülnek világra csecsemőt és nézik csodálva. Ma legyen több egy terítékkel asztaloknál, bár itthon volna, gondoljatok a holt fiúkra .és gondoljatok mindazokra, kikre soha senki se gondol: nem jöttek meg fogságból, frontról. Legalább gondoljatok rájuk, az értetek megsebzettekre, gondoljatok az öregekre s gondoljatok az éhezőkre, a sötét, fűtetlen szobákra, hol nem suhog fényes angyal szárnya, gondoljatok az állatokra s fájdalommal telt szemekre, kutyákra, árva gyerekekre! S gondoljatok a szülőföldre mely fölött nyugodt, havas éj lesz, reménye nő a békességnek, és gondoljatok magatokra emberek, ti vagytok a holnap, a szenvedéssel megváltottak. Domokos Eszter: Ami megváltson Micsoda Karácsony micsoda fekete Karácsony átokkal tapasztott emberek áldása nem fog a jóbaráton szúrós tűlevelekkel védi magát a fa bedeszkázva bizalom ellen ki-ki ablaka csak a kisdedek a kisdedek énekelnek halkan könnyben ázva az embertelenség hidege anyjuk vállát rázza csak a Jézuskák , Jézuskák azok kik még tudják hogy nem illik védtelen menekvőre szegezni a puskát pillantásunk akár a hal fennakad a rácson belül minden bajunk kívül ez a szörnyű Karácsony feketén zuhog a hóhiány lelkűnkben jégpáncél határol és Európa távol Európa távol és nem adhatja vissza az emberi rangot hiába huzatnak meg immár minden harangot márpedig ezen az éjszakán sok kisded születik s a hozzájuk zarándokoló keleti királyok tarisznyájában bűvös órán áldássá lesz az átok s az égen nyolcvannyolcban a telehold mellett különös jelek jelennek tanúsítván hogy mi magunkat ajándékoztuk a történelemnek mert nehéz sorsunknak nem jutott oly Karácsony ami megváltson ami megváltson ami megváltson - (Nagyvárad) Szepesi Attila: ■r Betlehem Leginkább a botok koppanására emlékszem, ahogy a subás, hólétől csöpögő betlehemi pásztorok taktusra verik a konyha kövét és a rigmust kántálják: Idikusz, pidikusz, hurka-kolbász belém csússz! Hurka és kolbász persze nemigen jött szóba, ez még a háborút megelőző esztendőkre utalt, amikor ilyen luxusételek is jutottak betlehemi pásztorok maskarájába bújt alkalmi vendégeinknek. A subás, vattaszakállas betlehemezők - akikben gyerekfejjel is felismertem egy-egy koldussorban tengődő ismerős suhancot- kevesebbel is beérték. A háborús évek szegénysége a senkiföldjére vetett Beregszászt is elérte és meggyötörte. De a fűtött szoba ablakánál nézve mégis varázslatos volt a karácsony. Számtalan betlehemező csapat járta a kisvárost, szinte egymást érték a bebocsátásra váró újabb és újabb alkalmi együttesek - „Eriggyetek már!” - bíztatták a túl hosszan elidőzőket, mert ugyancsak hideg volt odakint a kapu előtt. Mindegyik betlehemező csapat fából faragott, kézzel festett ládikát vitt magával, ezekben helyezkedtek el a bábok, a szent család, a háromkirályok, a pásztorok, meg az istálló állatai. Némelyik kis betlehem valóságos népművészeti remek volt, mások csak alkalmi tákolmányok, melyekben a kukoricacsutka-bábok végtagjait egy-egy rőzsedarab jelezte, a fahasábokból tákolt állatok hátát pedig belepte a vatta - nem lehetett tudni, ez a havat vagy az állat szőrét kívánja-e mintázni. Nehogy azt higgye azonban valaki, hogy ezek az alkalmi betle- hemezések csak a koldulásnak egy szemérmesebb válfajaként tűntek fel. Nyomorúság ide, nyomorúság oda, nemcsak a gyerekek számára volt varázslatos a didergő ünnep. A szakadozottsu- bás pásztorok arca komoly volt, didergő kezük mozdulata pedig méltóságteljes, ahogy átvették a karaj kenyeret, jobb esetben a süteményt és a pobár bort, ami a szereplésért dukált. Később, mikor Budapestre költöztünk az ötvenes évek elején, hiányoztak az ünnepi szokások. Itt nem volt betlehemezés. Talán örülnöm kellett volna, hogy az a rongyos, éhes és jajgató nyomorúság itt ismeretlen, amit Beregszászon mindennap meg kellett tapasztalnom, de az ünnep közösségformáló ereje is nyomtalanul eltűnt, a patriarchális derű szerény maradéka, mely a jobb módút és a nincstelent a betlehemi jászol fényénél összeforrasztotta. Itt, Budapesten csak a templom sarkába kirakott jászol és a többi festett figura emlékeztetett a korábbi ünnepre, de ez mégsem volt az igazi. A hetvenes évek közepétől aztán mintha újra megelevenedtek volna a gyerekkori betlehemezések. Buday György, az Angliában élő neves fametszőmester jóvoltából, aki minden karácsonyra azóta is elküldi üdvözlőlapját, rajta az ünnepi fametszetet, mely a régi betlehemezők hangulatát idézi rusztikus bájával és fájó nosztalgiával. Ezek a remek kis fametszetek azt mutatják, hogy Buday mester Angliája nagyon közel esik Kolozsvárhoz és Szegedhez, a két városhoz, ahol ifjúkorát töltötte. Vattaszakállas pásztorai, ahogy a durva házfalak tövében magasba emelik a bányászlámpát meg a görbe botot, míg mongol metszésű szemükben az éhség és az áhítat kettős lángjai fénylenek, nemcsak a távolba szakadt képzőművész megemlékezései, de az elsüllyedt gyerekkor üdvözletét is meghozzák karácsonyról karácsonyra. János írása szerint... Vágyakozom utánad! Tudom, hogy naponta állsz az ajtóm előtt. Hívlak már! Jöjj be! A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem. Lépj közel hozzám és maradj velem! Adj időt, hogy legalább a halottaimat elsirathassam, aztán teremts bennem új életet! Tudom, hogy szükséges nékem újjá születnem, de csak veled, általad lehetséges. Azért állsz itt, hogy megtarts engem és nem hogy kárhoztass. Világosítsd elmém fényeddel, hogy ne járjak sötétségben! Gyűlöli a világosságot, ki hamisan cselekszik, de aki igaz úton jár, világosságot akar. Nem kell csodákat művelned! Légy mellettem! Te adj innom, ha szomjazom! Véred az italom, tested a kenyerem! Légy testté! Érints meg! Öleljen lelked ereje! Légy Te az emberem, kinek szavára járni tudok! Adj kedvet olyan munkálkodáshoz, mely nem csupán a veszendő eledelért hajt! Kint zúzmarásak a kertek, ligetek! Ajtót tárok, várom, hogy legyen meg a te akaratod és bocsásd meg az én vétkeimet, miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőnek. Szabadíts meg minden rossztól most és mindörökké! DECSI KISS JÁNOS Templomi népénekek „Mennyből az angyal...” - hangzik buzgó őrömmel minden magyar templomban az ősi karácsonyi ének. De vajon mióta szállnak magyar ajkakról ezek a szép dallamok? A magyar egyházi népének egyidős a kereszténység felvételével. A XV. századig szájhagyománnyal terjedt. Nem volt szükség lejegyzésükre. A nép az ének szövegét és dallamát úgy adta át az újabb nemzedéknek, mint testvérpárját, a népdalt.. Az első énekszövegeket 1506-1531 közötti kódexek őrizték meg. Közülük az 1508-ból való Nádor-kódex két dallamot is átmentett korunkra. Telegdy Miklós pécsi püspök 1577-78-ban megjelent prédikációskönyvében találjuk az első, nyomtatásban kiadott magyar templomi népénekeket, összesen nyolcai Közülük hat a karácsonyi, „melyeket szoktunk az innepekbe, prédikáció előtt és után énekelni.” És miután az 1560. évi nagyszombati zsinat úgy intézkedett, hogy a templomokban csak azokat az énekeket énekelgetik, amelyeket már száz éve jóváhagytak, arra következtethetünk, hogy a Telegdy-könyvben lévők előbb léteztek már, és több lehetett belőlük. Ezt bizonyítja az is, hogy Telegdy könyvtárának katalógusa két másik kinyomtatott énekeskönyvet is említ, amelyek azonban elkallódtak. A XVII. századból már hét kéziratos és számos nyomtatott énekeskönyv maradt ránk karácsonyi énekekkel. A nyomtatott énekeskönyvek szakadatlan sorát Hajnal Mátyásé nyitja meg 1629-ben. Ezt követi 1651 -ben a Régi és új deák és magyar ájtatos egyházi énekek és litániák, azaz a Cantus Catholici. Kiadását Kisdi Benedek egri püspök fizette, s a jezsuita P. Szőlősy Benedek szerkesztette. Ez a kiadvány mérföldkő, mert ez az első nyomtatott hangjegyes énekeskönyv az egész magyar zenetörténetben. Dallamai ősrégi magyar melódiák. A számos kiadást megért mű jelzi a hazai egyházi ének virágzását. A ma is kedveltek közül a Kisdi-féléből származik, de korábban is énekelték már a Csordapásztorok, a Szülte a Szűz szent Fiát, Az angyal énekel kezdetűeket és másokat. A Mennyből az angyal az 1797-ben, Egerben kiadott Egyházi énekeskönyv-ben jelent meg először. 1855-ben ugyancsak Egerben adta ki Tárkányi Béla papköltő, kanonok, Zsasskovszky Ferenc és Endre testvérpárral a Katolikus Egyház énektárát. Legismertebb énekei: Pásztorok, pásztorok örvendezve, Az Ige megtestesült és Dicsőség mennyben az Istennek kezde- tűek. Ez az énekgyűjtemény az alapja a Harmat Artúr-Sik Sándor-féle Szent vagy, Uraml-nak és a Hozsanna-nak, amelyből ma is éneklik a hívők ősi karácsonyi énekeinket. CSONKARÉTI KÁROLY
