Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
1989. december 23. TOLNATÁJ - 7 Az edények alakjának és díszének egységes egésze a jellemző Remekművek a cári kincstárból A Kreml Állami Múzeumainak kiállítása az Iparművészeti Múzeumban A moszkvai nagyhercegek által a XIV. században alapított kincstárból érkeztek hozzánk a drágakövekkel, gyöngyházberakásokkal díszített arany és ezüst vadász - és lovas díszfegyverek, lószerszámok. A hajdani kincstár a főlovászmesteri hivatalt és a fegyvertárat foglalta magába, az előbbi az uralkodót és kíséretét látta el lovakkal, kocsikkal, lovasfelszereléssel. A fegyvertár a dísz- és vadászfegyverek, a követi ajándékok és a kereskedelmi úton megszerzett tárgyak őrzőhelye volt, amely mellett fegyverműhely is működött. Moszkva cárjai mindig is pompakedvelő uralkodók voltak, akik egyre több kincset gyűjtöttek össze a fegyvertárba. A XVI. században, amikor Rettegett Iván a doni kozákok támadása elöl kiürítette Moszkvát, a fegyvertár kincseit 450 lovasszán menekítette Novgorodba. Jelentősen gyarapította a gyűjteményt Nagy Péter cár, különösen a svéd háborúkban szerzett hadizsákmánnyal. 1806-ban a kincstár múzeummá alakult. 1917-től nyilvánosan is látogatható közgyűjtemény; ma, a Moszkvai Kreml Állami Múzeumai elnevezésű, majd húsz intézményt magába foglaló gyűjtemény leghíresebb része. A Parádé és vadászat a XVII. századi Oroszországban alcímet viselő budapesti kiállításra százegy különleges műtárgy érkezett, amely ilyen összeállításban most szerepel először külföldön. (Az összeállítás az orosz uralkodók ünnepi felvonulásainak nagy politikai jelentőségét idézi.) Pompásak azok a lószerszámkészletek, amelyeket sokféle ötvöstechnika alkalmazásával orosz mesterek készítettek. Figyelemre méltó az az 1673-ban készült íjtartó tegez, amelynek teljes felületét arany- és ezüstfonállal hímezték ki. Középső részén a Kreml képe látható, lent az uralkodói címer, és a cári birodalomhoz tartozó országok és tartományok címerei. (E motívumokat tartják a legkorábbi teljes orosz címerábrázolásnak.) Iránból, Törökországból származnak azok a nyeregtartók, kantárok, nyergek, amelyeket diplomaták, követek, gazdag kereskedők ajándékoztak az orosz uralkodóknak. Vésett, szegecselt sisak (Törökország, XVI. század vége, Romanov herceg tulajdona volt) Iránból való az a fejdísz, amelyet Nagy Péter apja, Mihail Fjodorovics cár 1635- ben kapott a lova számára. A dísz homlokrészét teljes felületén hatalmas drágakövek díszítik, mintázatát pedig rubinból, smaragdból, türkizből kirakott arabeszkek, növényi ornamensek alkotják. Kínából kapták az orosz cárok azt a különleges, XVII. századi nyerget, amelynek aranyozott bronz szegélyét és kengyelpárjának kerek alsó részét színes gyöngyházberakás, valamint sárkány- és apró virágmotívumokból készült rekeszzománcok díszítik. A díszfegyverek legnagyobb részét a fegyvertár szolgálatában álló ötvös- és fegyverkovácsmesterek készítették. A puskatust, a pisztolymarkolatot csont-, gyöngyház-, ezüst-, teknőc- és nemesfém-berakással díszítették, a zárszerkezet részleteit pedig fantáziadús vésett figurákkal, a fegyvercsöveket arany- és ezüstberakással ékesítették. Van a kiállításnak magyar vonatkozása is. Nagy Péter szablyája, amely a XVII. században készült. Az egyszerű kivitelű, kovácsoltvas és ezüst szablya a Kreml korabeli leltára szerint Magyarországról került a cárhoz, hogy közelebbről mely vidékről, milyen mestertől származik, annak kiderítése még a kutatókra vár. (kádár) Görög vázarajzok Pakson, a Munkásművelődési Központban görög vázarajzokról készült xerox reprodukciók láthatók. A tárlat egyetlen hiányossága, hogy a szebbnél szebb rajzokról sehol nem szerepel rövid tájékoztató. Hasonló technikai módszerrel, mint ahogy a reprodukciók készültek, pár soros történeti áttekintéssel még tartalmasabbá tehették volna a rendezők ezt a bemutatót. Az egyetemes művészettörténetben az ókori görög művészet, az időszámításunk előtti XIII. századtól jegyeztetett. A görög művészet legkorábbi alkotásait az őslakosság sorából származó, bevándorolt vagy földművelő harcosok köréből kivált iparos mesterek készítették. Alkotásaik közül a nélkülözhetetlen használati tárgyak közé tartozó agyagedényeket ismerjük legjobban. A görög vázaipar az i. e. VI. század közepe táján rohamosan fejlődött és termékei eljutottak a Földközi-tenger egész partvidékére. Az edények alakja és figurális díszítése szerves egészet alkot. A vázafestők fő eszköze az égetett agyag vörös hátteréből kiemelkedő fekete alakok fényes foltja. Ezeket a fekete figurákat néhány kiegészítő színnel tették változatosabbá, a körvonalon belüli rajzot bekarcolták. Később a fekete alakos technika helyett a vörös alakos újat alkalmazták. Ez nehezebb megoldást jelentett, de realisztikusabb hatást tett lehetővé. Nagyobb méretű alakokkal népesítették be a vázákat. Több nézetből ábrázoltak, a perspektíva törvényeinek megfelelő kötetlen, szabadabb mozgásban. A Pakson látható görög vázarajzokról készült reprodukciókat elsősorban diákoknak ajánljuk, tanulmányaik kiegészítéséül. Január 31 -ig tekinthető meg e kiállítás. dkj-rz Löwith Egon dombóvári kiállítása Madarak mozdulatlan röpte A szabadság vágya. Nagyobb becser- készése a világnak. Ilyesmit fejez ki Löwith Egon számára a Madár fogalma. Tegnapi beszélgetésünk során került ez szóba, és most itt állunk, öklömnyi bronzmadarak világába betolakodva, mintha valamiféle határátlépést követnénk el: a fekete síkon mozdulatlanul megülö szobormadarak magukban rejtik a felrepülés lehetőségét, a fantáziaszerű szabad szárnyalásét, de amint felpillantunk a teret lezáró fácánfogó hálóra, nyomban a népköltészet rab madaraivá lesznek képzeletünkben. Jelképes ez a magasság ellen kifeszített háló a Dombóvári Galériában. Ennek a különös kiállításnak a létrejötte Löwith Egon kolozsvári szobrászművésznek,a Kikelet Dombóvári Galéria Baráti Körének és egy ember megingathatatlan hitének köszönhető. A Kolozsvárott született szobrászművész, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati tanszékének vezetője, aki négy évvel hamarább vonult nyugállományba, mint arra általában sor szokott kerülni, akihez Magyarországon élő erdélyi képzőművész barátnőm visz- szajárt a művészet alkímiáját tovább ta- nulni-ellesni, akinek tanítványai részint Erdélyben, részint szerte a világban nagy tiszelettel és szeretettel övezik mindmáig Mesterüket, aki gyermekkorából tíz évet töltött Mexikóban, és aki most féléves izraeli alkotómunka után hazatérőben látogatott ide, hogy megnyithassuk első magyarországi kiállítását, számomra, aki Kolozsváron életem-tanultam hat esztendeig, fogalom volt. És az volt az a szobrásziskola is, amelyet magáénak mondhat. Úgy lenne érdemes elemeznünk sokoldalú és termékeny munkásságát, amelybe a festészet is belefér, ha ide tud- nók varázsolni jelentős alkotásait. De ebbe a varázslatba most csak ennyi fér bele. A szobrász formavíziója dinamikus formaként fogja fel a madarakat, s a repülésre szánt, szobrászatilag mozdulatlanságba rögződött lények világa különös hatást kelt az emberiség mai migrációs világában. Talán ez az, ami a leginkább megragadja a nézőt, ha a mű egészéből kiszakítva ezzel a madárkollekcióval találja szemben magát. Ez a repülhetne-szind- róma. De mozdulatlanságuk mást is sugall: a háló alatt külön kis posztamenseken nem is pihenő, inkább helyükre forrott madarak nyugalmában az a drámai, hogy nem vergődnek, nem törekszenek a távolok szabadságába. Hihetetlen méltóságot tartalmaz ez a non-dinamikus magatartás. Azt hiszem, a helytállás méltóságát. És mégis, ezek a madarak, amelyek mozdulatlanul kirepültek Dombóvárra a Lőwith Egon műterméből, hogy elhozzák hozzánk ezt az üzenetet, most ugyanilyen mozdulatlanul röppennek majd tovább, elszakadva alkotójuktól. Közöttünk fognak röpködni súlyos missziójukat teljesítve, figyelmeztetve a helytállás fontosságára. A Mester pedig visszatér. Itt állnak közöttünk Lőwith Egon madarainak barátai, akik hozzájárultak a kiállítás létrejöttéhez, a baráti kör művészet- pártolásra elhivatott „madarászai”, akik közül ki-ki nevet adott kedvenc madarának. Nem véletlen, hogy épp Dombóváron, abban a művészetpártoló, fiatal városban, amely otthont adott Horvay János Budapestről száműzött, viszontagságos sorsú, Kossuth-szoborcsoportjának, A szobrász portréja megmentve ezzel a magyar művészet történetének nem jelentéktelen részletét. Ez most már éppúgy az övé, akár az immár híressé vált galéria, amely ide hozza közénk a múlt mellé a képzőművészeti jelent. Úgy vélem, Dombóvárnak nem csak a múltra, a jelenre is szüksége van. Éppúgy, mint az avatott szemre, a megingathatatlan hitre, mely megtalálja a kulturális értéket és töretlen igyekezetét fakaszt annak hozzáférhetővé tételére. A múltat elvenni, amit kiérdemeltek, éppoly bűn lenne, mint ettől a kiérdemelt művészeti jelentől megfosztani ezt a várost. Épp olyan bűn lenne, mint fácánfogó háló alá szorítani a művészet, a szellem, az alkotás szárnyalását. (Elhangzott a megnyitón.) DOMOKOS ESZTER Kányádi Sándor: Elszálltak... Fölszálltak a csókák, elszálltak a varjak, az öreg toronyról hét határba tartanak. Egy, csak egy maradt itt, az az egy is hallgat, sütheti a nap és verheti a harmat. El nem mozdul, mintha odafagyott volna, azt se tudjuk, vajon varjú-e vagy csóka, Hiába vallatják a verebek - hallgat, némán ül hírnöke annyi zivatarnak. Noszogatják, küldik: hussanj te is, menj ki zsíros barázdából eleséget szedni. Megszólalt harmadnap, de csak annyit mondott: csiricsári népre nem hagyom a tornyot. (Kányádi Sándor versét, dr. Horváth Lajos főorvos mondta el Lőwith Egon szobrászművész kiállításának megnyitóján, a Dombóvári Galériában.)
