Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. december 23.

TOLNATÁJ - 5

Fészekmelegben

Keserves volt, pedig mi, gyerekek a legádázabb napokat is játékként éltük meg. Tudatunk csak sokkal később, már érett fejjel ébredt arra a fölismerésre, hogy anyánk hány nehezen virradó éjszakát forgolódott végig álmatlanul, és mig hallgatta nyugtató szuszogásunkat, szüntelenül attól rettegett, a sorjázó napok valamelyikén összeroppan, nem tud tovább egyedül apa és anya lenni. Akkor, az országban alig volt család, amelyik nem kapott sebeket, amely megúszta a világrontó háborús dúlást fájdalmak, veszteségek nélkül.

Mi legalább éltünk.

Igaz, apánkat úgymond „leszerelni” vitte tőlünk egyre távolabb a fogolyszálli- tó vonatok egyike. Sok ilyen vonat csihe- gett akkor a Szovjetunióba és 2-3-4 év elteltével visszafele sokkal kevesebb az elhúzódó „leszerelés” újabb embervesztesége okán. Apánk, akinek a háború végnapjaiban hadra fogva puskalövés- nyi bűne se lehetett, négy év múlva, No- voszibirszkből vergődött haza. Addig anyánk vállát nemcsak az öt gyerek tartásának gondja nyomta, hanem az új fészekrakásé is. Kiüresített lakásunkba Szegeden éppen mások készültek beköltözni, amikor a menekülésből hazaérkeztünk. A város viszonylag gyorsan adott néhány házzal odébb egy üresen álló lakást, aminek három szobájából egyet sikerült fekhellyel benépesíteni. Később került egy vaságy az úgynevezett cselédszobába apai nagyanyánknak, aki hozzánk telepedett Budapest ostromát elfelejteni.

Kótyavetyére került a két gebe, amivel a nyugati határról hazaszekereztünk és mire 1945. augusztus 20-án megszületett István öcsénk, már laktunk is valahogyan.

Ilyesmit idézni 1989-ben? - legyintenek a fiatalok. Ök az életnek mai, más próbáit élik, szenvedik és szívük joga azt hinni, hogy nincs annál nehezebb, mint amivel nekik kell megküzdeniük. Emlékezésre a korosztályombeliek hajlamosak, azok, akiknek gyermek- és ifjúkorát

ellopta a háború, majd tovább lopták - csak másként - az azt követő évtizedek már felnőttként. Az idő legnagyobb ajándéka a felejtés, képtelen elhalványítani minden emlékünket. Nekem, ha három életem lenne, akkor se tudnám elfelejteni, hogy anyánk fejfájára azért került az a fölirat, hogy „Élt 54 évet”, mert négy kegyetlen évre magára maradt. Egyedül kellett fészket raknia, az összetartozás emberépítő erejére, a szeretet hatalmára nevelni a fiókákat és rászorítani őket arra, hogy segítsenek a családfenntartásban.

Nehéz, mégse örömtelen élet volt az, mert családunk történetének később már nem nyílt olyan időszaka, amit a bizakodás úgy hatott volna át, mint azokat az újrakezdő éveket. Anyánk úgy tudott szeretni és benne olyan erős volt a lélek, hogy megtanultuk tőle; nem Én vagyok, hanem Mi vagyunk, és kinevetni a bajt, nyomorúságot, szükséget. Ez a csodálatos egy húron pendülés 1945 karácsonyával kezdődött tulajdonképpen, amikor is a teli has boldogságát az anyamellen egyedül négy hónapos kisöcsénk élvezhette.

Bogárszemű, tűzláng-eleven Julika húgunk nem odahaza, a szomszéd gyerekek körében került a Jézuska-várás bűvöletébe valamikor december elején és be nem állt a szája. Nagyanyánk ilyenkor elvonult csak dunnával fűtött fedezékébe sírni, anyánknak is másutt támadt sürgős dolga.

Sejtettük, hogy egyikük itt, a másik amott pityereg. Mi pedig, a három nagyobb, próbáltuk a kicsi ötéves fejébe beleverni, hogy a mi Jézuskánk olyan szegény, mint a templom egere, télen is mezítláb jár és nem telik neki ajándékokra. „Még egészen picikére sem?” - kérdezte ö megannyiszor legörbülő szájjal. „Arra se és ha nem hagyod abba a bögést, rojtosra verem a fenekedet!” - így akkor a tizenhárom éves Béla öcsém. „És minekünk kalácsunk se lesz?" - szüpögött tovább szívünk szomorítója, és csak rövid időre nyugtatta meg kuktáskodásban buzgó Idukánk kinyilatkoztatása, hogy „kalács az lesz, meg három napra elég bableves is lesz”.

Szürke karácsonyra próbáltuk hát hangolni a csodaváró kicsikét, de azért köztünk se volt rendben minden, ami a belenyugvást illeti.

Béla egyik napon színes papírokkal állított haza és cserebere útján szerzett kincsei között volt vasalásra alkalmas sztaniol is. „Hozunk egy tiszafaágat a térről és földíszítjük” - szólt a magyarázat és ezután a kora estéket színes láncok gyártása foglalta el. Egyik este, amíg a két apróság fürdetése folyt, Béla megsúgta, hogy az egyetem hátsó kertjében ő kinézett egy fenyőt, járt arra többször is. Piszokul magas az a fa, de ha átmásznánk a betonkerítésen, azt le lehetne fejezni... mielőtt még más lefejezné. A suskus több napon át folyt, hogy nappal nem lehet, este anya az udvarra se enged ki bennünket. Nagyanyát beavatni nem tanácsos, mert előjön a tízparancsolattal, az idő pedig sürget. Nincs más, szökni kell, de előbb kölcsönkérni a szomszédék ágfűrészét. Szökni és éjjel? - riadoztunk mi lányok és megnyugtatásunk a család egyetlen férfitagjának, Bélusnak nem kis fáradságába került. „Meglátjátok, semmi baj nem lehet” - ismételgette sziklaszilárdan.

Ezenközben Julika fújta a magáét a Jézuskáról, szaloncukrot főző kisangyalok- ról, valahányszor csak piros volt az ég alja. Szerinte odafönt akkor folytak a nagy karácsonyi sütés-főzések, amikor a látóhatár alja égni látszott.

Anyánk egyre szótlanabbá vált, nagyanya pedig naphosszat az Istennel és minden szentjeivel zsörtölt, hogy még ott sincs rend, mert oda szórják mindegyre a bajt, ahová csak áldás járna.

Másodszori próbálkozásunk a kiszökéssel azért sikerült, mert okulva az első sikertelenségen, ruhástól feküdtünk le és máig hiszem, hogy a hófödte várost mély álomba röstelkedésből ringatták az egek. Se a fenyőért osonóban, se a zsákmánnyal már hazafelé inalóban nem találkoztunk senkivel. Meddig tartott? Örökkévalóságnak éreztük. Mit éltünk át? A lelepleződés rettenetét, a lopás miatti szégyen mardosó kínját. Senkinek se kívánom! Az igazi, a fog- vacogtató félelem reggel tetőzött ráadásként, amikor a teraszra kipillantva anyánk fölfedezte a fát, mellette a mindent eláruló kisfürészt, majd pedig a sarokba rugdalt nedves cipőinket. Fölösleges volt a vallatás, tudta mi történt és napokig a némaságával büntetett, de még a leleplezéskor eltüntette szem elől közös bűnünk tárgyi bizonyítékát. Napokig hagyta, hogy szenvedjünk, mígnem az Iduka hozta meg a hírt: „Anya szerzett egy kiló cukrot”. Most már csak az a kérdés, hogy isszuk-e a teát melasszal, vagy főzzenek inkább szaloncukrot? Főzzenek. Hát persze, hogy azt főzzenek!

S lettünk Jézuskák, meg angyalok 1945 feketének indult karácsonyán. Az ajándékok? Abban a puha fészekmelegben - amit anyánk szíve táplált a távollévő helyett is - mi voltunk egymásnak az ajándék.

Szomorúan emlékezem rá? Ne gondolják! Soha többé nem volt olyan gyönyörű karácsonyom, mint ez, amit az összetartozás, létezés szelíd örömének szentsége hatott át.

LÁSZLÓ IBOLYA

gyen az a ház szép, ahol emberek összegyűlnek? Tükrözik annak a kornak az ízlését, amikor megépítették. A mai ember elfogadja a régi korok művészetét. Ha ma épít, akkor természetesen a saját esztétikai ítélete szerint teszi.- Esztétikumról, vagy a szépségről szólva a természeti szépről az emberről, a szebbik emberről a nőről is kell beszélni a gimnazistákkal. Ha másként nem, a párválasztás kapcsán. Csak fiúk járnak ide a piaristákhoz, egészséges ösztönűek. Elengedhetetlen a szerelemmel való találkozás.- Egy tizennégy éves fiúnak ma már aligha van szüksége különös tájékoztatásra e vonatkozásban. Ami a napjaink szexuális felvilágosítása terén folyik, az üzlet és nem erkölcsi segítség a gyerekeknek. Erről gyakran beszélünk osztályfőnöki órákon, diákköri foglalkozásokon. Eddig nem szóltunk róla, hogy mi tanárok, de lelki atyák is vagyunk. Tehát a gyerekekkel személyesen foglalkozunk. Gyónáskor például a legbelsőbb titkaikról beszélnek. Hallatlanul

őszinték tudnak lenni. A lányokkal való kapcsolatot nem tiltjuk. Itt is rendeznek „bulikat”. Két katolikus leány-iskolával, budapestivel és debrecenivel rendszeresen találkozunk. Programmal készülünk az ilyen alkalmakra: műsor, vetélkedő, tánc, városnézés, közös mise és mennek haza. A szexuális felvilágosításban nem technikai információk adására van szükség, hanem inkább a felelősségre ébresztés a fontos, hogy az a boldogság, amit e téren kap, az kötelezi is bizonyos dolgokra a másik emberrel, a családjával szemben.- Apropó: kapcsolat. Milyen kapcsolatuk van más egyházakkal, állami intézményekkel, tanáccsal?- A napokban gyűléseztünk a megyei tanács elnökével mi egyházi vezetők. Tájékoztatót tartott a gondokról, problémákról. Arról beszélgettünk, miben tudnánk egymásnak segíteni. A hitoktatás mellett a szegénységről esett szó. Félelmetes adatokkal illusztrálta a beszélgetést. Kispénzű nyugdíjasok ezrein kellene segíteni.- Van az egyháznak pénze? Önnek például mennyi a fizetése? A Piarista Gimnázium költségvetése hány forint?- Adományokból élünk. Szimbolikusnak tekinthető az állami támogatás összege. A gimnázium költség- vetése másfél, kétmillió forint. A püspöki kar szervezi a gyűjtéseket, amiből mi élünk. Az iskola az államtól tizenötezer forintnyi összeget kap. A külföldi segélyszervezetekből és a már említett pénzbeli adományokból tartjuk fenn magunkat. Úgy érzem, hogy sokkal jobban felszerelt a mi intézményünk, mint az állami iskolák. Képmagnók, diavetítők mindenütt vannak. Nagy teher a diákotthonos szülők fizetési kényszere. Egy gyerek ellátása huszonötezer forintba kerül egy évben. Ezt a szülök havi részletekben fizetik. Természetesen adunk kedvezményt, ahol az indokolt. A tavasszal hangzott el interpelláció arról, hogy a felekezeti iskolákban a tanárok és diákok is kapják meg ugyanazt az illetményt, mint ami az állami iskolák tanárait megilleti, hiszen nem speciális egyházi feladatra

képezünk embereket, hanem orvosok, mérnökök, tanárok lesznek tanulóinkból. Hetven érettségiző közül talán három, négy megy papnak. Válaszolok személyemet érintő kérdésére: én az államtól 3170 - Három- ezer-egyszázhetven - forintot kapok. Ez a havi...- Nem kérdem, hogy bruttó, vagy nettó, de mire költi?- Ezt sem kapom meg! Nálunk kommunizmus van. Ez a pénz megy a közös pénztárba. Nincs külön vagyona senkinek. Van házfőnök, aki intézi dolgainkat. Ha el akarok menni nyáron valahova, bemegyek a házfőnökhöz és kérek tőle pénzt. Ha ruhára kell, akkor arra kérek. Ha van rá mód, megoldjuk, ha nincs, nem.- Köszönöm a beszélgetést. Ön keresztény ember. Mit üzen karácsonykor diákjainak, rendtársainak és az embereknek?- Nagyon sokat kellene mondani, de legegyszerűbben Juhász Gyula fogalmazta meg: legyünk jobbak, ne csak így decemberben...

DECSI KISS JÁNOS

r— » *

Karácsony a szeretet ünnepe, amit azonban azt hiszem inkább csak szeretnénk, ha így lenne. Sajnos nem áll elég forrásmunka rendelkezésemre annak kiderítésére, hogy ezen az ünnepen az elmúlt századok során hány keresztény nemzet hány fia foglalatoskodott egymás lemészárlásával, de azt hiszem az eredmény aligha lenne szívderítő. Édesanyám néhai legidősebb fiútestvére, Miklós bátyám például színes részletekkel tudott szolgálni az 1917-es karácsonyról, amikor lóról szállt ifjú huszárhadnagyként a szakasza élén földhöz lapulva élvezte az akkori pápa őszentsége felettébb katolikus olasz hiveipek pergőtüzét, melyet az állásaikra zúdítottak. Éppen szentestén, a Doberdón. Jómagam 27 évvel később Krámer Tivadar osztály- és bajtársammal egy sátorlap alatt fa- gyoskodtunk figyelőben, úgy kapaszkodva a géppisztolyunkba, mintha sok hasznunk származhatott volna belőle, ha történetesen jönnek az oroszok. Bár nem voltak vallásosak, de nem jöttek. Akkor. Szeretném remélni, hogy az idén Tivadarnak is eszébe jut ez az emlék, valahol a távoli Kanadában, ahol már hosszú évek óta állatorvosként morzsolgatja valószínűleg eléggé tűrhető napjait.

Beszéljünk azonban a szépről, amire az ember különben is előszeretettel emlékezik, ilyenkor pedig illik is. Olyannyira, hogy némi elérzékenyülés talán nem sérti nem éppen érzelgős szakmám szabályait. Hadd hivalkodjak, boldogult gyermekkorom idején én mindenkinél jobban el voltam látva karácsonyokkal. Szüleim elváltak, tehát egyet élvezhettem édesanyámnál, egy másikat apáméknál. Ez utóbbi is a szokásos időpontban volt, tekintettel buzgó katolikus nagyanyámra. Nagypapa azonban semmivel se kevésbé buzgó görögkeleti volt, igy bizony illendően megtartottuk két héttel-később az igazhitű ortodox karácsonyt is. Bevallom, cseppet se volt ellenemre a dolog. Arra nem emlékszem pontosan, hogy mennyi ideig hittem, hogy a karácsonyi ajándékokat személyesen a Jézuskának köszönhetem. Azt hiszem, nem sokáig.' Amikor egy alkalommal a földre fekve belestem az ajtórés alatt, mindenesetre félreismerhetetlenül láttam, hogy angyalok szorgoskodnak a fenyőfa díszítésével. Ez azt hiszem nemcsak korán fejlett fantáziára vall, hanem az embereknek arra a közismert szokására, hogy szeretik valóságnak hinni, amit elképzelnek.

Később sajnos az ünnep eléggé rutinszerűen elgépiesedett. Mi ugyan édesanyámmal szerettük megajándékozni egymást, öt testvére pedig keresztbe- kasba éppúgy. Nagyanyámat azonban nehéz volt megörvendeztetni, lévén praktikus öregasszony, aki csak a jól használható ajándékokat fogadta: - nem túl lelkesen. Azt hiszem sajnálta az ilyesmikre „kidobott” pénzt. Én például tíz- és huszonnyolc éves korom között kizárólag 2-2 zsebkendőt kaptam tőle ilyen alkalmakkor. Ritkán voltam náthás, alig győztem eleget elveszteni közülük.

1945 szentestéjén kukoricakása volt vacsorára, természetesen nem tejjel, hanem vízzel főzve, a tetején pontosan két fej pirított hagyma. Aztán a torta következett, melyet a már említett praktikus hölgy szójaliszt és melasz ügyes kombinálásával sikerített az asztalra. Pocsék gyönyörűség volt.

Később, amikor a gyerekeim léptek elő főszereplőkké, örvendetesen változott a helyzet. Immár elvált asszonnyá előlépett Jutka lányomat talán azóta se láttam úgy örülni, mint amikor - tán kétévesen - az albérletünk fő helyére felállított fához odatipegett. Az ilyen emlékek évtizedek múltán is megmaradnak az emberben és nagyon jó, hogy megmaradnak.

Az unokáim Dunaújvárosban és Budapesten élnek, igy az ő karácsonyaik nem az én emlékeim számát szaporítják. Mire ezek a sorok megjelennek, Szek- szárdon már huszadszor állítunk fát, ami gondolom, hogy az egyre magasabb árakat produkáló fenyőfaárusok teljes megelégedésével találkozik. Családom tagjai ugyanis gyűlölik azt a műanyag fát, amit én néhány éve ritka takarékossági rohamaim egyikében vásároltam, és el kell ismernem, hogy igazuk van. Mint minden évben, az idén is most ér véget az ajándékok egymás elöli rejtegetésének társasjátéka, amihez egy 50,3 m2-es lakásban nem csekély ötletesség kell. Ez azonban már nem egyéni emlék, gondolom a legtöbb helyen igy van.

Tehát boldog karácsonyt, emberek! Attól félek, hogy joggal kívánhatok most boldogabbat mindenkinek, mint amilyen jövőre lesz. ORDAS IVÁN