Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
II. évfolyam, 48. szám 1989. december 23. A temető olyan, akár egy kézzel faragott, fekete- fehér-márvány, óriási anyakönyv. Itt a hegyoldalnak támaszkodva a kő és föld matrikulában pihennek a falu halottai, s azok, akik ebben a földben leltek örök békét, nyugalmat. Nézegetjük a síremlékeken a feliratokat, a kőbe eredeti német és színtiszta magyar neveket faragtak pici vésőikkel a mesterek. Kisszékelyen vagyunk, abban a faluban, ahol ritka az emeletes ház, ahol a főutcán fél tucat rangos portánál többet nem számolhat meg az idegen, ahol ha az ember egy pillanatra behunyja a szemét, hallhatja a végtelen csendet. Kik laknak a néma faluban, a lehúzott redőnyű kis házakban, s kik élhettek valaha a rogyadozó térdű, félrecsapott kontyú nádtetős házikókban? A falu figyel, mindent lát, és mindent hall. A nagytestű, bordó otthonkás asszony kiáll a kapu elé, bal kezét csípőre teszi, ellenzőt formál a napsütésben a tenyerével a szeme fölé, s rögtön tudja miért jöttünk: házat venni. Hát persze: ki is érdeklődik ilyen kis faluban az itt élők sorsa iránt? Majdhogynem senki. Ellenben házat venni sokan jönnek ide - főleg pestiek, azok akik elunták a zajt, a lármát, akik békességre és jó levegőre vágynak.- Szeretünk itt mi is - hozza a seprűjét a másik szomszédasszony - szép az erdő, friss a levegő, és nem klóros a víz, mint a városokban. Mindjárt itt van ez a ház is, a Bandié, eladó. Bandi máris jön, zöld overall és munkáskabát feszül rajta. Nyitja a kaput, s invitál a házába. Egy szoba, konyha, padlásfeljáró, istálló, fészer, ólak, pince és udvar. A fészernél ugyan már omladozik a fal, de itt a homok, és itt a tégla, meg lehet hamar csinálni. Az udvaron, a lakásban apró, félrehajított gyerekjátékok, a konyhában velőt fagyasztó hideg, a vájdlingban mosatlan edény. Gruber András egyedül él, elvált ember.- Miért adja el a házát?- Nem idevalósi vagyok én, hanem szentendrei. Úgy kerültünk ide, hogy az öcsém tíz éve költözött a faluba, azelőtt azt sem tudtuk, hogy Kisszékely létezik a világon. Mikor négy éve elváltam a feleségemtől, a Szabad Földben olvastam a hirdetést, és úgy ahogy volt, mindenestül megvettem a házat. Igen tetszett itt minden. Jó levegő, falusi környezet, szóval úgy gondoltam gazdálkodni fogok.- Mi a foglalkozása?- Az Óbuda Téeszben voltam tehenész, de az asztmám miatt leszázalékoltak. Az állatokat igen szeretem, tavaly három hízót vágtam, csirkéket tartottam -, szóval ha városban lakom, ha megszakadok sem tudtam volna élelemből ilyen jól élni, mint itt. Még csikót is vettem a kisfiamnak. Szép itt minden, csak hát ez a betegség...- Hisz éppen az asztmája miatt jött ide, és most a betegsége miatt megy el?- Hát látja ez az! Ide hetente kétszer jön csak ki a körzeti orvos, s ha szakorvoshoz kell mennem, Tamásiba, vagy Szekszárdra muszáj utazni. Ha érzem, hogy bajom van, már ülök a vonatra, megyek Pestre. Ott ismernek engem, a betegségemet, mindent. Szóval amiatt akarok én közelebb kerülni Pesthez, hogy egy nap alatt elintézzem az orvosi dolgokat.- Ennyi pénzért mint amennyit a házáért kér, négyszázezerért tud venni házat Szentendrén?- Álom, álom, édes álom! Lajosmizsén legfeljebb. Állatokat akarok tartani megint, reggel megetetek, elmegyek az orvoshoz, este már megint otthon vagyok. De itt? Hát három napba tellett, mire megfordultam, s röstelltem, hogy segítséget kérjek.- Hogyan tudja férfi létére egyedül ellátni magát?- Nem gond, megfőzök én mindent, levest, pörköltet, sült húst. Esténként nézem a tévét, néha átmegyek a szomszédba, szombaton meg a kocsmában megiszom két-három üveg sört.- Kikkel barátkozik?- Barát? Szomszéd van, ismerős, és jó ismerős. Barátom az itt nincsen. Maci, a rókavörös németjuhász kutya őrült szeretettel ugrik a gazdájára, vad ugatása elnyomja a köszönésünket. A szomszédasszony már a Bandi eladó háza előtt söpri a járdát, oldalpillantásokkal méreget, láthatóan kíváncsi, mit intéztünk. Ismer-e házhoz vezet. Nem a legjobbkor jöttünk, disznóölés van éppen. Lack György hivatásos vadász, éppen a bordákat vágja ketté bárddal, a felesége a vastagbélről csipkedi a bélzsírt.- Vert falú kis épület volt itt valamikor, az erdészek lakták. Amikor az erdészek beköltöztek a falvakba, átadták a házat a vadásztársaságnak. Ezt a kis területet négy orvos kapta a magyar államtól, azért, mert az ötvenes években gyógyítottak a koreai háborúban. Eleinte vaságyakban, szalmazsákokon aludtak, s egyetlen szem lovuk volt. Szép lassan, ahogy pénzhez jutottak, rendbe tették a házat most már több egyszerű berendezésű szoba, meg étkező is van itt. Javarészt idős orvosok, profeszorok tartoznak az Egyetértés Vadásztársaságba. Ha valami baj van a faluban hét végén, hát inkább ide szaladnak az emberek, mint Pincehelyre. Akadt már nem egy ember, akit a professzorok pesti kórházba vitettek. Segítenek mindenben, a tó kotrásához 50 ezer forintot adtak, de hozzájárultak a vízmű építéséhez is. Megfordulnak itt sokan, merthogy jelzett turistaút visz erre, jönnek a kirándulók, a fehér sávos úton.- Honnan jön, és hová visz ez az út?- Na látja, ezt nem tudom. Dél van, s alig érezhető a mozgás a faluban. Az iskolások még nem jöttek meg Simontornyáról. Az egyik kerítéshez biciklit támasztottak, mindkét kormányára piros-fehér mintás szatyrot akasztottak, viszik ki az ebédet az otthon lévő, mozogni, járni már nehezen tudó öregeknek. Fábián György- nének már csak két háza van vissza: Fetzer Péter- néé és Simon Istvánnéé.- Négyen visszük ki az ebédet delente az öregek napközi otthonából, ötöt-ötöt mindegyikünk. Harminckét idős emberre, és 19 óvodásra főznek a konyhán. Jó, és házias az étel, ma például cukorborsóleves és paprikás krumpli az ebéd. Karácsonykor, ünnepeken nem főzünk, de azért mindig van aki ilyenkor gondol az öregekre. Némelyiküket már nagyhéten elviszi innen a családja, a gyerekek, az unokák.- Mennyi munkahely akad itt a faluban?- Annyi, hogy ötvenkét éves koromra munkaerő-felesleg lettem a törpevízmünél. Kiváló munkásuk voltam, mégis elküldték. Három évig aztán takarítottam az elöljáróságon, az orvosi rendelőben, a könyvtárban. Most, hogy nyugdíjas lettem 3600 forintban állapították meg nyugdíjamat. Szép pénz ez, igen örülök neki, hál Istennek bírjuk még magunkat a férjemmel, s amíg egészségesek leszünk, mindig tartunk hízókat, ami nem sok pénzt hoz, de csak jön egy kis bevétel.- Merre találjuk a parókiát? Szeretnénk megnézni az anyakönyvet.- Arra hát a Kis utcán lefelé, aztán visza és ki van írva. A parókia nagy kapuja tárva, keskeny járdán, dérlepte szegélyvirágok között megyünk az ajtó felé. Belülről cédulát ragasztottak föl, amire nagybetűvel felírták, „csengő”, piros nyíl mutatja, hol kell a fehér gombot megnyomni. Furcsa. Úgy tudtam, a papiak mindig és mindenki előtt nyitva áll, meleg lélekkel, enni- és innivalóval kínálják meg a fáradt, és éhes embert.- Várjunk -, mondják szemközt a napköziben - a plébános úr, vagy tíz perce ült kocsiba a kántorral, azt viszont nem tudják hová mentek és mikor érkeznek vissza. Az ételhordó asszonyok kezükben a piros-fehér szatyorral, sorra jönnek, és hozzák a híreket a faluból. Az egyikük, a Temető utcán látta, hogy már kiásták Szabó Imréné sírgödrét. Sopánkodik, hogy lehet ez, hogy lehet ez szerda van, és csak pénteken délelőtt lesz a temetés. Istenem, szerencsétlen asszony, nem volt még hatvanéves sem. A gerincével volt baj, aztán meg nagyon lefogyott. Szegény család! De miért ásták ki a sírt már szerdán? Állunk körben, némán, erre a kérdésre nem tudunk felelni. Mint ahogy arra sem, hogy ennek a vészesen öregedő falunak mi lesz a sorsa öt, tíz, vagy száz év múlva. Csak egyet tudunk: a statisztika szerint ma Kisszékely a megye egyik legszegényebb települése. D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ Kisszékelyi kiáltások idős, katonaviselt embert a faluban? - kérdem tőle, mire találékonyan előremutat: ott jön Eszti néni a boltból, őt kérdezzék. Berlinerkendöje alól huncut szemmel pislog fel Eszti néni, leteszi a két szatyrát és rögtön berendezkedik egy kis szabadtéri pletykálkodásra. Az árakat panaszolja: itt a karácsony és háromötven a tojás darabja faluhelyen. Mi lehet vajon városon?- Mi a falu nevezetessége?- A tó, a halastó. Mióta az eszemet tudom mindig volt itt tó, Csókáson van a forrása, onnan telik föl. Kisszékely egyébként Winfel Simon birtoka volt, aki közvetlen rokonságban állt az ercsi cukorgyár igazgatójával. Ez az ember nem szerette a feleségét. Befogatott a négylovas hintóba, a feleségét hátraültette, a hátsó ülés előtt meglazította a szöget, úgy hogy ott maradt szegény asszony az út közepén egymagában. De azt is megtette, hogy miközben a felesége a szalonban varrt, lóval beugratott az üvegajtón. Nem laktak itt, á dehogy, Para- földön Ausztriában volt a birtokuk, meg Bécsben töltötték az időt. Miért! A miszlai báró meg Brazíliában lakott, hiába volt a birtoka Miszlán.- Miről híres Kisszékely?- Miről is? Miről is? Hát legfeljebb arról a két emberről, akik meggyilkolták a kenessei papot.- Hol találjuk meg őket?- Meghaltak.- Mikor?- Mikor, hát 1916-ban. Idős asszony megy el mellettünk, náthás hangon köszön. Hova, hova, orvoshoz? - kíváncsiskodik Eszti néni. Alig élek, mondja sírós hangon a beteg. Mire a megjegyzés: ezek a fiatalok folyton betegek, mindig megfáznak. Tőlünk másfél kilométerre esik a bolt, de naponta kétszer is megjárom. Nem betegszem meg, mert nem hagyom el magam.- Hány éves?- Anyám egy évvel volt fiatalabb, mint Károly király, és húszéves korában szült engemet. Na most akkor hány éves vagyok?- A koronázástól kell visszámlálnom... Nyolcvankét éves.- Na látja. Én hatéves koromtól mindent olvasok, ami a kezembe kerül, újságot, könyvet. Be is akartak íratni polgáriba, de én nem mentem, nem akartam úr lenni, hogy örökkön átkozzanak, szidjanak. Mert itt Székelyben is folyton szidták a döbröközi bérlőt. De én nem elégedtem meg annyival, hogy csak dolgozzak, termeljek, meg egyek. Sokat olvastam, és mindent megjegyeztem. Hallott maga a Vizsolaiakról, akik Alsópélben laktak?- Soha semmit.- A Vizsoli Mária ápolónő volt a 14-es háborúban, és beleszeretett Solkovszkijba, az orosz hercegbe. Összeházasodtak, a fiúk ludovikát végzett és a második háborúban a Gellért-hegyi sziklakápolnában lelt menedéket. Én a Károly királyt így láttam mint most magát. Apám ugyanis az első háborúban a rákospalotai állami kocsiműhelyben volt katona, s mi minden hétvégén mentünk hozzá anyámmal. Egyszer csak mondják, hogy ez a Károly király. Jól megnéztem magamnak: éppen olyan csúcsos szája van, mint a fiának, Habsburg Ottónak. Ottó mellesleg csak négy évvel fiatalabb, mint én vagyok. Már elmondjuk a második „isten hozzád”-ot, de Szabó Józsefné született Horváth Eszter még mindig mesél. Eszti néni legszívesebben a grófokról, a hercegekről, finom főurakról mesél, akik illatos egyiptomi cigarettát szívtak, angol öltönyt varrattak, versenylovakat tartottak, s cilincert tettek a fejükre, ha temetésre mentek. Vajon hányszor és kiknek mesélte el Eszti néni a grófokkal, hercegekkel megtörtént eseteket, s vajon hányszor képzelte el, hogy fényes csillárok alatt óriási bálteremben, estélyi ruhában egy ápolt föúr karján forog a valcer dallamára? A képzeletnek nincs határa, s talán ezek a mesék segítettek elfelejteni, ha csak néhány órára is, a szegényparaszti élet mindennapi gyötrelmeit, a bérlő gonoszságát és a megaláztatásokat. A falu közepe felé nyílik az út, amely a vadász
