Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

2 - TOLNATÁJ 1989. december 23. 18 Ünrtépjc® .&ef|i|§£ípli Kubanek Gyuláné és F. Kováts Éva az értékvesztésről- A jól működő polgári demokrá­ciák alapját a generációk alatt fel­halmozódott értékek, erkölcsi nor­mák adják. Bár a Biblia tízparancso­latának egyes pontjait - bármilyen profánul is hangzik - átvette az úttö­rők, kisdobosok szabályzata, mégis, ha az utóbbi négy évtizedet áttekint­jük, szomorúan kell megállapíta­nunk, hogy napjainkra a hit-remény- szeretet hármasa köddé vált. A kis­dobos ma már nem mindig mond igazat és nem szeretjük, tiszteljük anyánkat, apánkat úgy, ahogy kelle­ne. Hinni meg ugyancsak kevés do­logban hiszünk, reménykedni pedig talán csak álmainkban merünk. Ön- zőségünk lassan már nem ismer ha­tárokat. És ez nemcsak a mi hibánk. Ilyenné alakítottak bennünket az el­múlt évek, ilyenné nevelt az iskola, a társadalom, a mai magyar valóság, a mindennapok tapasztalatai. Hogy látja ezt ön, aki következetesen nyugdíjas néptanítónak nevezi ma­gát?- Kétségkívül fellelhető a társadalom­ban bizonyos értékzavar, ami azért ala­kulhatott ki, mert ellentmondó értékek kerültek egymás mellé. Olyanok, ame­lyek gyengítették egymást, melyek hatá­sára sok ember elbizonytalanodott. Har­mincöt éves pályám alatt mindig is azt vallottam, hogy a tanító értékeket, egy ér­tékrendet közvetít, úgy ahogy azt Tömör­kény István írta egyik novellájában: Mi is kell a tanításhoz? Egy iskola, tanító, aho­vá járnak a Pisták, Julcsik tanulni olva­sást, írást, számolást és viselkedést. Ez utóbbit csupa nagybetűvel mondanám, hiszen itt jön a tanító személyes példa- mutatása. Aki ezt a hivatást választja, aki odaáll a katedrára, szembe a gyerme­kekkel, az soha nem beszélhet, öltözköd­het úgy, hogy a beszéde, viselkedése ne legyen példamutató. Hiszen nevezhettek és neveznek is bennünket sok minden­nek; a nemzet napszámosának, lábtörlő­jének, avagy a nemzet szobalányának, mint Beke Kata mondta, de egyet soha nem szabad elfelejteni, hogy egy tanító­nak „becsülete mindig annyi volt, ameny- nyit magának kivívott”.- Igen ám, csakhogy ehhez a sze­mélyes példamutatáson túl -, hogy az ön 35 éves pályafutásának prófé­ciáit idézzem - kell a gyermekek szeretete és az irántuk való pedagó­giai alázat is. Mert vívnak a mai pe­dagógusok is csatákat nap mint nap béremelésért, jobb tanítási körülmé­nyekért, de mintha közben a gyere­kek személyes érdekei valahol elsik­kadnának...- Igen, a mai pedagógiai rendszer leg­nagyobb hibája, hogy a tanárok nem ta­nítanak, hanem a tantervnek akarnak megfelelni, mindenkor és mindenáron. Lehet, hogy a fiatal kollégák közül sokan megorrolnak rám azért, amit most mon­dani fogok, de sokuk számára olyan a tanterv, mint a kábítószer, nem tudnak tő­le szabadulni. Óráról órára hajtják magu­kat, a gyerekeket, mert nem mernek el­térni a tantervtől. Ezért nem jut idő odafi­gyelni a gyermekre, megsimogatni a fe­jét, megkérdezni tőle, hogy kis barátom nem aludtál az éjjel, hogy most bóbis­kolsz? Az iskola az oktatáspolitika meg­jelenésével teljesen oktatáscentrikussá vált. Háttérbe szorult a nevelőmunka, amivel az iskolai élet nemcsak a kisgye­rek számára vált elviselhetetlenné, ha­nem a pedagógus, sőt a szülő számára is, aki állandóan negatív visszajelzést kap a gyerekéről. A tanulóknak pedig a sikerélmény, a tudás öröme helyett egyre több szorongást okoz az iskola. Pályám során nem egy kisgyerekkel találkoztam, aki nyugtatóval a zsebében járt az iskolá­ba és engedélyt kért rá, hogy a szünet­ben bevehesse a tablettát. De ugyanezt a szorongást hozta ez az iskolai rendszer a tanítóknak is.- Van egy oktatási rendszer, ami senkinek se jó; pedagógus, tanít­vány, szülő szenved tőle. Korosztá­lyok nevelődnek úgy, hogy elvégzik a nyolc általános iskolát, de tényle­ges tudásszintjük jóval alacsonyabb az egykor hat elemi népiskolát vég­zetteknél. A szakmunkásképzőben írás-olvasás tanfolyamot szervez­nek az elsősöknek, azoknak, akik­nek magasabb szintű tudást kellene szerezniük elődeiknél, mivel kvalifi­káltabb munkát várnak tőlük. De fel­hozhatnám pár évvel ezelőtti élmé­nyemet is, amikor Szegeden, a Ju­hász Gyula Tanárképző Főiskolán járva az egyik tanszékvezető elkese­redésének adott hangot a főiskolára bekerülők általános műveltségi szintjének hanyatlása miatt. Szavait alátámasztandó, megmutatta egy - igaz nem humánszakos - hallgató zárthelyi dolgozatát, amely hemzse­gett a helyesírási hibáktól. Képzelje el, mondta, ebből a gyerekből peda­gógus lesz, hogy fog az a táblára föl­írni egy példát? Milyen értéket to­vábbít a tanítványainak, mert a rossz helyesírás, csak egy dolog, sajnos más területen is hatalmas fehér fol­tok vannak egyes hallgatók fejében, bár választott szakpárjukon egyéb­ként kitűnőek. Persze, igaztalan len­ne csak a tanárjelölteken elverni a port, amikor ugyanez vonatkozik a mérnökre, közgazdász és orvostan­hallgatókra is. Ez utóbbiakról a ne­ves orvosprofesszor és tanár, Kulka Frigyes mondta el ugyanezt egy té­véinterjú során. Tehát mindezek té­nyek, de ezért nem ez a korosztály hibáztatható, hanem inkább az a rendszer, amely nem megfelelő ér­tékeket közvetített számukra, és amely lehetővé tette, egy időben, hogy úgy kapjon valaki érettségi bi­zonyítványt, hogy ne kelljen magyar és egyetemes történelemből vizsgát tennie.- Igen, a gondok az alapoknál vannak. Az oly sokszor emlegetett hatosztályos népiskolában más volt a követelmény- rendszer, mint ma, amikor nem vesszük tudomásul, hogy az általános iskola kö­telező és annak elsődleges feladata a gyermek folyamatos anyanyelvi és kész­ségszinten való írni, olvasni tanítása, sa­ját anyanyelvének lexikális tudása és ter­mészetesen a számolás. Mert mi folyik ma az iskolában? Ha korszakolni akar­nám az elmúlt évtizedek oktatáspolitiká­ját, akkor azt mondanám, hogy az ötve­nes években a gyerekeket a régi népta­nítók még arra oktatták, amire egykor őket, hogy mindig őszinték, szorgalma­sak legyenek és szeressék a munkát, a hazájukat. Az akkori gyerekek őszinték is voltak, hittek az igaz tanító szóban. A hat­vanas években rfiár más volt a helyzet én azt „dobzse korszaknak” hívom. A pa­dokban akkor már olyan tanulók ültek, akiket reggel azzal bocsátottak útjukra a szüleik, akik már egy megfélemlített kor­ban éltek, hogy hallgass, bólogass, ne vi­tatkozz!- Persze mi egyebet is tanácsol­hattak voln'a, amikor az ö számukra fontos értékek, eszmények egyik napról a másikra megkérdőjeleződ­tek. Egyéneket emeltek piedesztál- ra, majd taszítottak a mélybe. Az em­berek nagy többsége csak csöndes átélője volt ezeknek a társadalmi fo­lyamatoknak, az oda-visszarende- zödésnek. A gyerekek úgyszintén. Egyszerre voltak kisdobosok és el- sőáldozók, tanulták hogy Sztálinvá- ros a vas és fém hazájává tett ben­nünket, majd tanári parancsra a Du- na-parti város nevét Dunaújvárossá javították át a térképen. Az ilyen „utánigazitások” nem múltak el nyomtalanul. A gyerekek tanuléko­nyak, hamar észreveszik, hogy mást kell színlelni az iskolában, és mást kell az életben, ha érvényesülni akarnak. Korán rájöttek, hog ele­gendő úgy tenni, mintha betartanák a társadalmi normákat és akkor nyugodtan megsérthetik azokat. Persze mindezt úgy kell csinálni, hogy rajta ne kapják őket. Ez aztán aláásta a társadalom elemi normáit. Korosztályoknak közvetített az isko­la, az ifjúsági mozgalom olyan érté­keket, amelyeket a mindennapi élet gyakorlata cáfolt.- Igen, a fő ellentmondás az ige és a gyakorlat ellentételében van, ez igaz. Az­zal viszont vitatkoznék, hogy az ifjúsági mozgalom csak olyan értékeket közvetí­tett, amelyeket a mindennapi gyakorlat cáfolt. Ez nem egészen így van, mert mi is állt a kisdobosok hat pontjában, ragad­junk ki egyet-kettőt találomra. A kisdo­bos hűséges gyermeke a magyar hazá­nak, a kisdobos szorgalmasan tanul és segíti társait. Nem folytatom tovább. Sze­rintem ezek a gondolatok igazi, tiszta ér­tékek akkor, ha betartjuk és betartatjuk őket. Mi néptanítók, akik önöket neveltük, tisztában voltunk a társadalmi értékekkel és egyéni értékeinkkel is, csak ezt a tár­sadalomban a magunk javára és mások boldogulására azért nem kamatoztathat­tuk, mert másképp gondolkodónak kiál­tottak ki bennünket. Bár ez a fogalom ak­kor még nem dívott, helyette inkább elé­gedetlennek, a kákán is csomót kereső­nek, kritizáló idealistának titulálták érte az embert. Amikor munkaértekezleteken a tanítással kapcsolatban véleményt kér­tek és feltettem a kezemet, már sápadtak az iskola vezetői.- Nem csodálom, hiszen ön a het­venes évek oktatáspollitikáját nem átallotta kísérleti évtizednek nevez­ni, ahol a gyermek személyiségét összetévesztik egy számítógéppel. Mint mondta, minden tanulóba ugyanazt a programot, ugyanúgy táplálták be, figyelmen kívül hagva a gyermekek személyiségét, egyéni terhelhetőségét és a pedagógusok különbözőségét. Milyen a nyolcva­nas évtized?- Legendás. Elértünk oda, a nyolcva­nas évekre, hogy huszadrangú kérdéssé vált a gyermeknevelés a túlméretezett tantervi anyagok, a különféle erőszakolt kísérletek bevezetése és a „mindent ki­próbálok a gyereken” szemlélet miatt. A programokból mindössze egy valamit fe­lejtettek ki, a szeretetet. Azt, amit nem ir elő ugyan egyetlen tanterv sem soha az iskolákban, de amit a tanítóknak közvetí­teniük kell. Nem „kommunikálni” kell a gyerekekkel, hanem elbeszélgetni velük, megtanítani őket az alapvető ismeretek­re, értékekre. Nekem, a Kalocsai Miasz- szonyunk Szegény Iskolanővéreknél, ahol tanultam, mindig azt mondták; Kis­asszony, maga mindig szembe nézzen az osztállyal, a tanítványaival! Arcul gye­reket sose üssön. Hagyja az iskolán kívül a saját dolgait, szorongásait, a maga kö­telessége a gyerekek szorongásainak a feloldása. Én mindig ehhez tartottam ma­gam, hiszen nekünk, tanítóknak kell le­rakni azokat az alapokat, amire a gyer­mekek egészséges személyisége épül­het. I- Megköszönöm a beszélgetést azzal a reménnyel, hogy napjaink­ban is sok önhöz hasonló, szeretve nevelő néptanító van. Az idei esztendő karácsonyán vi­szonylag „könnyű” helyzetben van az ember. Természetesen nem gaz­dasági helyzetére, netán politikai közérzetére gondolva, hanem arra, hogyha tájékozódni kíván ország-vi­lág dolgai iránt, elég felkattantania a rádiót, bekapcsolnia a tv-t, vagy kéz­be vennie a számtalan újság valame­lyikét. Ezt valószínűleg ki-ki megte­szi, így a szeretet idei ünnepével talán ne foglalkozzunk. Hanem játszadozzunk kissé a szá­mokkal és nézzünk utána, hogy 50- 100 évekkel ezelőtt mi foglalkoztatta, foglalkoztathatta az ország közvéle­ményét. A távolabbi múltba vissza­nézve nem kell pontosan ragaszkod­nunk a dátumhoz. Hiszen a hírközlés kellemesen kezdetleges volt és egy­két hét is beletellett, amíg az ország egyik végéből a másikba eljutott va­lamilyen korabeli szenzáció. Szállunk tehát a múltba! ÖTVEN ÉVE, 1939-ben hirdették ki a Ferihegyi repülőtér létrehozására hirdetett pályázat eredményét. A mo­zikban bombasiker volt Karády Ka­talin filmje: A halálos tavasz. Kevésbé lehetett bombasiker, hogy a magyar kormány hetente kétszer hústalan napokat rendelt el a vendéglőkben. SZÁZ ÉVE, 1889-ben jelentette ki Kossuth Lajos, hogy „Ferenc József osztrák császár és magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el nem is­merem”. Megfosztották az állampol­gárságától. SZÁZÖTVEN ÉVE, 1839-ben, gróf Széchenyi István megalapította a Pesti Hengermalom és Gépgyár Rt.-t, sok nagy alkotása egyikét. KÉTSZÁZ ÉVE, 1789-ben jelent meg Kassán Kazinczy Ferenc rövid életű irodalmi folyóirata, az Orpheus. A Helytartó Tanács rendeletet hozott a kuruzsló gyógyszerészek (!) és szerzetesek (!) megbüntetésére. KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE, 1739-ben volt az utolsó vesztett háborúnk a tö­rökökkel szemben. I. Mahmud szul­tán a békekötéskor megkapta Belg- rádot, Sabácot és a Havasalföld egy részét. HÁROMSZÁZ ÉVE, 1689-ben min­den mai menekült áradatánál na­gyobb érkezett Magyarországra. Csernojevic Arzén ipeki görögkeleti szerb pátriárka negyvenezer család élén menekült a török elöl hazánkba és I. Lipót fővezére, Aeneas Sylvius Piccolomini tábornok előtt letette a hűségesküt. HÁROMSZÁZÖTVEN ÉVE, 1639- ben Bukarestben jártak I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hadai, me­lyek Kapronczai György vezetésével nagy győzelmet arattak Lupu mold­vai vajda és a vele szövetséges törö­kök fölött. Egységes Romániának ekkor még nyoma se lévén, a ro­mánverésben a román Basarab Má­té havasalföldi vajda, az erdélyi feje­delem szövetségese is segített. NÉGYSZÁZ ÉVE, 1589-ben terem­tődtek meg a feltételei a napjainkban már reprint kiadásban is megjelent híres vizsolyi biblia létrejöttének. Ek­kor alapított nyomdát Vizsolyon Mansovit Bálint. NÉGYSZÁZÖTVEN ÉVE, 1539- ben az volt az ország legnagyobb szenzációja, hogy Szapolyai János feleségül kapta egy „igazi” király, a lengyel I. Zsigmond lányát, Izabellát. Szapolyai ambicionálta az uralkodói házasságokat, a mohácsi vész után II. Lajos özvegyét, Habsburg Máriát szerette volna feleségül venni, csak nem adták hozzá. ÖTSZÁZ ÉVE, 1489-ben készült el Gian Cristoforo Romano olasz szob­rászművész márvány domborműve Mátyás királyról és feleségéről, Beatrixról. A domborművek ma a Vár lovagtermében láthathatók. Ugyan­ebben az évben a nagy építtető ki­rály megbízására Giovanni Dalmata befejezte a budai várkápolna építé­sét. ÖTSZÁZÖTVEN ÉVE, 1439-ben Neszmélyen meghalt Albert király. Özvegye, Erzsébet a majdani utó­szülött V. Lászlóval volt terhes. HATSZÁZ ÉVE, 1389-ben ismét a románokkal volt bajunk. Mircse ha­vasalföldi vajda II. Ulászló lengyel ki­rállyal lépett szövetségre Magyaror­szág ellen. (Azt a régóta terjesztett történelmi legendát, miszerint ha­zánk és Lengyelország közt sose lett volna háború, célszerűbb elfelejte­ni.) HATSZÁZÖTVEN ÉVE, 1339-ben, az ekkor még jelentős szerb király­ság uralkodója, Dusán István elfog­lalta a magyar fennhatóság alatt ál­lott macsói és kucsói bánságokat. HÉTSZÁZ ÉVE, 1289-ben, a zava­ros életű Kun Lászlótól I. Albert oszt­rák-stájer herceg foglalta el Szent- Vid várát. HÉTSZÖTVEN ÉVE, 1239-ben, be­fejeződött egy fordított földbirtokre­form. IV. Béla visszavette a főuraktól az apja által könnyelműen eladomá­nyozott uradalmakat, és ezzel köz- gyűlöletet váltott ki maga ellen. Befe­jeződött a kunok letelepítése Ma­gyarországon, ezóta beszélhetünk Kis-és Nagykunságról. NYOLCSZÁZ ÉVE, 1189-ben a ha­talma csúcsán álló III. Béla király tár­gyalt Óbudán Barbarossa Frigyes követeivel, akik a magyar királynál(l) panaszkodtak II. Izsák bizánci csá­szárra. A császár a magyar uralkodó veje volt. NYOLCSZÁZÖTVEN ÉVE, 1139- ben II. (Vak) Béla magyar király sere­get küldött Jaropolk kijevi nagyfeje­delem megsegítésére a csernyigovi fejedelemmel vívott háborújába. KILENCSZÁZ ÉVE, 1089-ben a bácsi görög szertartású (görögkele­ti) püspökség a latin szertartású ka­locsai érsekség hatáskörébe adta magát. KILENCSZÁZÖTVEN ÉVE, 1039- ben Péter magyar kkirály a csehek­kel szövetségben betört és nagy pusztítást végzett hadaival Bajoror­szágban. EZER ÉVE, 989-ben - a Koppány felett aratott győzelem után - meg­kezdődött I. István királyunk érdemi államszervező munkája, melynek egy része (püspökségek, megye- rendszer) egy évezred után is él. EZERÖTVEN ÉVE, 939-ben I. (Nagy) Ottó német király szövetséget kötött a német fejedelmekkel a ma­gyarok ellen. EZERSZÁZ ÉVE, 889-ben a máso­dik besenyő támadás Levédiából a Dnyeper-Dnyeszter közti Etelközbe szorította a magyar törzseket. EZERKÉTSZÁZ ÉVE, a Kazár Biro­dalomból nemrég kivált magyarok első „bemutatkozó” látogatása Euró­pa kapujában. Az Aldunánál, a Déli- Kárpátok előterében portyáztak. * Mindez „csak” 1200 esztendő. Ha a szökőéveket nem számítjuk - hi­szen ilyeneket régebben nem is le­hetett - akkor 438 ezer nap. Ennyi a feljegyzett történelmünk. Sok, avagy kevés? Összeállította; ORDAS IVÁN Karácsonyi számjáték

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents