Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-02 / 286. szám

4-TOLNATÁJ 1989. december 2. Vasile Flutar esete* Szabó Jenő vezérőrnagy, a magyar (Honvédelmi Minisztérium szóvivője, sose volt még olyan kellemetlen helyzetben, amikor a különböző tömegkommuniká­ciós szervek főszerkesztői előtt a magyar-román katonai kapcsolatokról kellett a feltett kérdésekre válaszolnia. (Szakszerű, tárgyilagos és politikus) véleményé­től eltér az, amit Vasile Flutar, egykori nagyváradi román katonai ügyész nyilvání­tott, aki Magyarországon kért menedékjogot. Illegálisan távozott hazájából, azon a határszakaszon, mely katonai akadémiai társa - későbbi tanítványa - Gavril Ar- deleanu őrnagy parancsnoksága alatt állt. Vasile Flutart a Budapesten nemrég alakult Romania Libera szervezet vezetője, Mircea Báján vette oltalmába. E szervezet ellen Bukarest minden elképzelhető eszközzel, intrikákkal, hamisított dokumentumok stb. terjesztésével küzd. A Ro­mania Libera tagjai mindig hangsúlyozzák, hogy csak a Ceausescu diktatúra ül­döztetései elől kértek menedékjogot Magyarországon. A román pártállam propa­gandája Magyarországot „Románia 1. sz. ellenségeként” igyekszik feltüntetni. A több ezer romániai politikai menekült erélyesen elhatárolja magát ettől a Buka­restben rendezett magyarellenes kampánytól. Vasile Flutar katonai ügyész élettörtéhete önmagáért beszél. A határvédelem nemzetközi jogi problémáiról írt könyvet. Költeményei ismételten megjelentek er­délyi román nyelvű lapokban. Jogérzéke azonban szembeállította parancsnokai­val, így egy írásában egyenesen a főparancsnok Ceausescuhoz fordult. 1984- ben azt követelte az ügyész, hogy a „Conductor” Nico fiát állítsák bíróság elé, mert Brassó közelében két gyereket sportkocsijával halálra gázolt. Ezzel kezdő­dött kálváriája. A kommunista pártból maga lépett ki. 156 napot töltött egyesben a „Securitate” börtönében, ahol többször véresre verték. Katonai pályája 1968 augusztusában Nagyszebenben kezdődött a „Nicolae Balcescu Katonai Főiskolán”, ahol határőrtiszteket is képeztek. 1971 augusztu­sában avatták hadnaggyá. Első szolgálati helye a jugoszláv határ menti Gredinar lett. A második szülőmegyéjében volt, Mármarosszigeten, ahol határőr altiszteket képeznek. Jogot a kolozsvári „Bólyai-Babes” egyetemen végzett. Előléptették és Nagyváradon lett a határőrtisztek szakmai ismereteinek bővítésére hivatott tanfo­lyam szaktanára. Közigazgatást, nemzetközi, büntető- és különleges jogot, to­vábbá kriminalisztikát tanított itt. Oprita Constantin altábornagy, akkor védelmi miniszterhelyettes és személyi­kiképzési főnök véletlenül meghallgatta egyik előadását. Javaslatára az előbbi katonai főiskola tanszékvezető tanára lett a jog területén, főhadnagyi rangban. Két szakkönyvet írt, melyek máig használt tankönyvek a katonai főiskolákon. Egyikkel azonban kellemetlensége támadt, mert bevezető mottóként nem a „nagy vezért, Ceausescut” idézte, hanem a 20-as évek kiemelkedő román politikusának sza­vait, Nicolae Titulescuét. 1983-ban lett katonai ügyész a román-magyar határon. Elsősorban illegális határátlépésekkel kellett foglalkoznia. A főiskolát elsősorban azért kényszerült el­hagyni, mert nem értett egyet azzal az elvvel, hogy „a magyarok a románság örök ellenfelei”. Ezt az elvet a „Conducator” testvére, a hadsereg politikai vezetője, Ilia Ceausescu altábornagy külön aláhúzta, mondván: „A román-magyar határ különleges figyelmet követel.” Katonai ügyészi hatásköre nagyon nagy volt: Neana-Nádastól Izvorale Sucvie- ig, 200 km mélységig a határon belül, tehát minden megye és falu Aradban, Bihar­ban, Temesben, Szatmárban, Mármarosban, továbbá Krassó-Szörény és Su- ceava nagy részében. Lelkiismerete sok kemény próba elé állította. Amint mond­ja, a nagykárolyi esetet sose feledi. Egy háromgyerekes tisztet agyonlőtte a baj­társa, de a tettes büntetlen maradt. Lévén egy nagyon befolyásos bukaresti férfiú fia. Nézeteltérésük után Filimon nevű bajtársát az ágyban 16 lövéssel szabá­lyosan szétlőtte. Flutar bíróság elé akarta állíttatni, de parancsnoka, Caranda tá­bornok, Bukarestben erről többszörösen lebeszélte. Flutar nem hajlott a szóra, még a tiszti vizsgálóbizottság ellen is vádat emelt. Ugyanez a bizottság korábban a gyilkost szolgálatképesnek, majd keserű komikummal beszámíthatatlannak mi­nősítette. Flutar a kisszántói esetet se feledte, amikor a román határőrök egy férfit előbb megkínoztak és megvertek, majd hátulról agyonlőtték. Flutar hangsúlyozza, hogy a határőrségnél olyan lazák és sokféle módon értelmezhetők a fegyverhasználat szabályai, hogy azokat az egyes katona kedve szerint foghatja fel. Erre többször, de eredménytelenül figyelmeztette Ion Tarta elhárító főnök-ezredest. Az ezredes ilyen szokatlan módon válaszolt az ügyésznek: „Az ön feladata az eljáró katonák védelme!" Az egyenruhás gyilkosok érdekében többször közbenjárt a katonai ügyészségnél a különlegesen korruptként jellemzett Diaconu vezérőrnagy. Pél­dául elérte, hogy Puscascu (Puskás? 0.1.) közkatonát, akire 7 év börtön várt volna, szabadon engedjék, pedig kirabolta és meggyilkolta Stefan Sabout 7 kilométerre a határtól. Flutar számos hasonló esetről tájékoztatta levélben az államfőt, majd amikor ezek eredménytelenek maradtak, nem csinált titkot abból, hogy beosztására al­kalmatlannak érzi magát. Leváltották. Ügyvédként kívánt elhelyezkedni, de ezt a Securitate nem engedte. Az UNO bukaresti információs irodájához fordult panasz- szal, de levelei egyenesen a titkosszolgálathoz érkeztek. Ő pedig a hírhedt szebe- ni pincebörtönbe. Nicolae Turcas és Abadu őrnagy, 4-5 altiszt társaságában vette kezelésbe. Később kiengedték, de 1986-ban ismét letartóztatták, Nicolae Goran és a mármarosszigeti Negruti ezredesek közbenjárására, akik „általános veszé­lyességére” és arra hivatkoztak, hogy „helye a börtönben van”. Minden irodalmi, sőt szépirodalmi tevékenységtől eltiltották. Egyik versét Tamasu (Tamási? O. I.) főhadnagy „a fény korában" ellenségesnek minősítette. Arra a kérdésre, hogy a főhadnagy a mai Romániában miféle fényt vél látni, gumibottal dolgozták meg, el­sősorban a fejét. Magyar kihallgatóinak arra a kérdésére, hogy a román határőrség tüzelhet-e a menekülőkre: „Egész biztosan!” választ adott és több konkrét esetet említett. Ezek egyikét Caranda tábornokkal együtt vizsgálta. A jugoszlávok erélyesen tiltakoztak az ellen, hogy román határőrök az ő területükön is folytatják a menekülők üldözé­sét (erre minálunk is volt példa 0.1.). Lungu tizedes például akkor lőtt le hátulról egy menekülőt, amikor az már elérte a jugoszláv partot. A jugoszlávok az esetek nemzetközi ismertetésével fenyegetőztek. Flutar szerint 1988 őszén Mácsától északra és Szentmártontól délre szénaka­szálás után hat hullát találtak. Az ügyet eltussolták. Majdnem valamennyi román határőrtiszt, akiknek egykor emberséget tanított, Flutar növendéke volt. Ma mégis számosán dicsekednek menekültek lelövésével, vagy éppenséggel azzal, hogy pontosan szíven lőtték őket. A román határvadászok java része elvadult és meg se érti, hogy a román népet nem üldöznie, hanem védenie kellene. Az elvadulás ha­tártalan. Flutar emlékszik egy érmindszenti esetre a magyar határon, ahol a határ­őrök egy férfit, a feleségét és két gyerekét lőtték halomra, majd idomított kutyákkal tépették szét a holttesteket. Flutar: „Tudtommal ilyen esetet a világ egyetlen hatá­rán se regisztráltak. A román-magyar határon azonban a gyilkolás minden módja elképzelhető és lehetséges!” Az előbbi eset egyébként 1988 nyarán történt, a temetést 200 titkosrendőr zárta körül, egy helyi népfelkeléstől féltében. . Flutar katonai ügyész, minden Magyarországon befogadott romániai politikai menekült nevében, kifejezésre juttatta hálás köszönetét. A német nyelvű eredetiből fordította: ORDAS IVÁN Hóry Lászlónak, a Stuttgartban megjelenő EUROPA c. folyóirat 40. évf. 10. sz. 1989. októberében a 45. oldaltól kezdődően olvasható írásának valamelyest rö­vidített fordítása. Humorérzék Leinformálható, 25-30 éves férfi alkalmazottat keres az egyik külföldi légitársaság, méghozzá olyat, aki egyetemi, főiskolai végzettséggel, marketing ismeretekkel rendelkezik, perfektül ír és olvas angolul. De ez még semmi, ilyen munkaerő bizo­nyára csőstül akad a fővárosban. A következő kivánalom azonban már elgondolkoztató: legyen a fiatalem­ber jó megjelenésű, rendelkezzék kapcsolatteremtő képességgel, le­gyen kiegyensúlyozott egyéniség, egészséges és fejlett humorérzékkel rendelkezzék. Olvasva kedvenc hetilapomban a hirdetést, azonnal eszembe jutott: igen, már itt van, elérkezett, megho­nosodott nálunk a nyugati típusú munkaerőpiac. Mert hisz hiába az alapképzettség, a perfekt nyelvtu­dás, ha egyszer a fiatalember poca­kos hájpacni, slampos, vasalatlan nadrágban jár és nem köt nyakken­dőt, ráadásul morózus, akkor hát jobb, ha otthon marad és békésen táplálkozik a viaszosvászonnal lete­rített konyhaasztalnál. Kiegyensú­lyozott, szellemes, jó humorú fiatal­emberek ugyanis nem teremnek minden utcasarkon: ahhoz, hogy va­laki ilyenné váljék, az esetek többsé­gében békés, nyugodt, harmonikus környezetben kell felnőnie, olyan emberi, családi környezetben, ahol a szellemi teljesítmény az alapvető kö­vetelmény, ahol jut pénz angol nyelv­leckékre, jó ruhákra és tömött hűtő­szekrény várja az éhes kamaszt. Nemrégiben Pesten jártam, s mint olyan sokan mi vidékiek, flangáltam a belvárosban. Rengeteg a jólöltö­zött, elegáns fiatalember, némelyik­nek csak úgy saccra ötvenezer forint körüli összegbe kerülhetett csak a ruha, a cipő, a kabát. Az Adidas bolt előtt, ahol három-négyezer forintnál kezdődnek egészen egyszerű lyu­kacsos sportcipők, évek óta tömött sorok állnak, a sorban javarészt jó humorú fiatalok, akik kedélyesen társalognak arról: hogyan fagylaltoz- tak el Bécsben kétszáz schillinget, s mennyire ömlött róluk a víz, mikor legutóbb halálra edzették magukat a konditeremben. Egy angol úr és hölgy állt meg a sor mellett és tágra nyílt kék szemekkel figyelve hango­san találgatták: mi ez itt, miért áll­dogálnak az emberek a fogvacogta- tó hidegben. Miután megtudták, hogy sportfelszerelésre várnak, jó hangosan elnevették magukat, majd a férfi lekapva válláról a Minolta gé­pét és néhány amatőrfelvételt készí­tett Pest legelegánsabb utcájáról. Szóval: lesz jelentkező, s nem is kevés a légitársaság álláshirdetésé­re. Hál’ istennek. Legyen minél több fiatalember és ifjú lány, aki olyan mi­liőben nő föl, ahol nem csupán a A dübörgés morajlásszerü. Az autók szinte egymást érik Dunaföldvár köz­pontjában. Legtöbb a pótkocsis teherau­tó és a kamion. A sor most folyamatosan halad, nyáron nagyobb a tumultus. Az itt lakók a tülkölést, fékcsigorgást már alig hallják, megszokták, hozzátartozik az életükhöz. Az egy éve várossá nyilvánított Du­vágyálom a nyelvtudás, a jó ruha, az igényes külső megjelenés. Mert hát kinek is ingadozik a hangulata? An­nak, aki örül a magánéletében, a munkahelyén sok a gondja. Nem le­het kiegyensúlyozott, aki remény- vesztetten, filléres napi gondokkal küszködik, s akkor aztán végképp elhagyja a humorérzéke, ha ilyen hir­detéseket olvas. Továbblapoz a heti­lapban és feldereng előtte: azért még nincs veszve minden. Petrenkó Já­nos ózdi kisiparos magánvállalkozó eredeti foglalkozása szerint elektro- lakatos, bankhitellel ugyan, de száz­millió forintért megvásárolta az Ózdi Kohászati Üzem durvahengerművét, ahol valaha maga is dolgozott, 450-480 embert foglalkoztat és a jö­vő év végére százmillió forint nyere­séget kalkulál. Szóval a „Pekó” a kö­vetkezőket nyilatkozta: „Reggelizés közben rálátok a gyáramra és ez igen jó érzéssel tölt el.” Töprengéseim Elhiszem. Bár minél több ilyen em­ber lenne kis Magyarországunkban. Valószínű kevesebb lenne a nyögve kínkeservvel kidolgozott, használha­tatlan „modellváltozat”, „tématerve­zet”, „szerkezetátalakítási program”, s több az elégedett, nyugodt, harmo­nikus és jókedvű ember. Hajléktalanok Többen ültünk a szobában, ahol a legújabb módi szerint háttérzajként szólt a televízió. Én spéciéi nem sze­retem, ha miközben beszélgetek, a tévé is mondja a magáét, s ha érde­kes hírt hallok, a mondat kellős köze­pén elhallgatok és a készülékre me­redek. Most is ez történt, s nemcsak velem, a szobára mérhetetlen csönd telepedett. A bájos bemondónö kö­zölte ugyanis, hogy ezentúl éjszaka takarítják a pályaudvarokat, s csak azok tartózkodhatnak a váróterem­ben, akiknek érvényes vasúti jegyük van. A szándék nem titkolt: ki akarják ebrudalni a meleg várócsarnokból az ott meghúzódó hajléktalanokat. Mérhetetlenül embertelen, felhá­borító intézkedés. Először is azért, mert előfordul, hogy az, aki vasúton utazik, lekésheti a legutolsó vonatot, s ebben az eset­ben már nem rendelkezik érvényes vasúti jeggyel. Valahol meg kell vár­nia a kővetkező járatot, de nem biz­tos, hogy van annyi pénze, hogy több ezer forintos szállodát kifizessen, s késő este nem szívesen zavarja Pes­ten élő rokonait, ismerőseit az em­ber. „Egye fene, nincs mit tenni” - mondja és pakkját maga körül elren­dezve letelepszik a Déli pályaudva­ron egy kényelmes műanyagfotelbe. Éppen elszenderedik, mikor föléje magasodik a felügyelő vagy rendőr, és kéri a papírjait. A tisztességes, ám kiszolgáltatott állampolgár ilyenkor na-parti település helyzetéből és hid- jából adódóan nemcsak közúti csomó­pont, hanem egyben kereskedelmi köz­pont is. A kereskedéssel nincs is baj, hiszen a pesti Bosnyákon jóformán minden harmadik árus dunaföldvári. Mert szor­galmas az itteni nép, feszítik a fóliát, ka­pálják a sorokat, aztán mennek és elad­WiJ VifbJ­1 Dunaföldvári séta megrettenve kotorássza elő az okmá­nyokat, mivel azonban nincs rendben, kérni, könyörögni kényszerül, s ha ez nem elég hatásos, Szedheti a holmiját és sétálhat egész éjszaka a pályaud­var körül. De vegyük például az or­szágjáró, világjáró diákokat. Gyakran látni őket nyáron, fémvázas hátizsák­kal, szivacstekerccsel, amin törölköző szárad. Szokásuk, hogy csapatostul közlekednek, a cuccot beadják a cso­magmegőrzőbe, nappal várost néz­nek, egy-két éjszakát pedig a pályaud­varon töltenek - nem lévén pénzük szállodára -, illetőleg nem tudják, hogy hol található az idegen helyen olcsó diákszállás. Nem minden pályaudvaron éjsza­kázó ember züllött, mihaszna tróger, nem minden váróteremben alvó diák alkoholista és kábítószeres. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt értő fülek meghallják, de mégiscsak képte­lenség és borzalmas, hogy az az állam, amelyik a rászorulóknak még szük­séglakást sem képes adni, az utcára kergesse az állam pénzén megépített viszonylag meleg közterületről a sze­rencsétlen sorsú állampolgárait. Ilyen nincs sehol a világon, pedig a hajlékta­lanok mindenütt vannak. Megtűrik őket minden fővárosban, metró és vasútállomásokon. Csak nálunk nem. Nálunk nem, mert ha ilyen nagy tö­megben és együtt alszanak, akkor nyilvánvaló, hogy vannak hajléktala­nok, viszont ha a parkok padjain fagy­nak meg külön-külön, akkor ez senki­nek sem feltűnő. Néhány héttel a „Hajléktalanok vi­lágnapja" után olyan világos ez, mint a vakablak. A vakablakot azonban kap­kodva kitárták: a vasút vezérigazgatója a hétfőn kiadott rendeletet szerdán visz- szavonta. Hálásan köszönjük! Pizsamában, lekvárral Szombatról vasárnapra virradó éjjel pompás kis mulatságot eszelt ki a Da­nubius rádió, hogy elszórakoztassa azokat, akik valami miatt képtelenek aludni. Éjjel kettőre az Ipoly moziba in­vitálta a rádióhallgatókat, méghozzá pizsamában és lekvárral. Egy úr taxit hívott, a taxis azonban, meglátva a pi­zsamás embert, inkább a Hárshegyre ajánlotta a fuvart. A moziban több mint kétszázan azért összegyűltek pizsa­mában persze, s mint kiderült, a ba­racklekvár azért kellett, hogy szemü­ket bekötve a férfiak megkenjék a höl­gyek által sütött palacsintát. Az egyik házias hölgy például az éjszaka kellős közepén száztíz palacsintát sütött. Lekváros lett minden, a pizsama, a pa­lacsinta, a mozi. Az ember a hasát fog­ta nevettében, mikor könnyed hangon közölték: ismét puffant a padlón egy lekvárosüveg. Kérem szépen. Olyan sok szomorú dolgot tapasztal, hall az ember mostanában, adósságról, munkanélküliségről, éhező nyugdíja­sokról, meghurcolt lelkileg megnyo­morított emberekről, hogy direkt jól­esik ilyen szívderítő, kellemes kis éj­szakai murin elszórakozgatni. D. VARGA MÁRTA jak a termést. Bosszankodnak is a helyi zöldségesek - kettő is van, éppen egy­mással szemben a buszmegálló mellett -, mert nemigen fogy az árujuk, itt min­denki megtermeli magának, ami kell. Aki meg nem, az megveszi ősszel nagy tétel­ben, amikor olcsóbb, bespájzol egész évre. A primőr s nagyon megy, mondják, mert akinek még lenne rá pénze, az is in­kább nyáron veszi. Spórolnak. * A helyi takarékszövetkezet igazgató­elnöke mégsem látszik boldognak.- Mozog a pénz, óriási a betétforga­lom, de a növekedés minimális. A közép és rövid lejáratú kölcsönök iránti kereslet nőtt meg - mondja Pintér György. A kölcsönállomány a takarékszövetke­zetnél idén november 15-ig 91 millió fo­rintra emelkedett a tavalyi éves 46 millió forinttal szemben. Az építkezési kedv vi­szont csökkent. Hogy akkor mire veszik fel az emberek a pénzt? Kisvállalkozá­sokra, áruvásárlásokra. Nagy a szövet­kezet működési körzete - 10 község - jönnek a kamionosok, vendéglősök, zöldségesek. Madocsán és Pakson pá- linkafőzdére kértek pénzt, Baracson bio­giliszta tenyésztésére. Sok az újonnan

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents